Dzsudló 2019-ben a Holdudvar projekttel jelentkezett be a magyar kortárs könnyűzenei életbe, mit sem sejtve róla, hogy az örömzenélés céljából összeállt, 12 főből álló csapat révén fog elindulni a szólókarrierje. Még ebben az évben születésnapjára ajándékba kapott egy beat-et a kollektíva két másik tagjától, Kondor Tamástól (efkilenc) és Szabó Dávidtól (Déé), amelyből elkészült a fél évvel később debütáló Unom. 2020 áprilisában megjelent első nagylemeze, a mára ötszörös platina minősítésű Fotófóbia, továbbá elnyerte az MTV EMA legjobb férfi előadójának járó díjat: a mezőzombori fiú visszavonhatatlanul berobbant a köztudatba. Népszerűségét jól mutatja, hogy idén a hazai fesztiválokon szinte kivétel nélkül – így a STRAND, a SZIN és az EFOTT – húzóneveként lépett fel, valamint kétszer is megtöltötte a Budapest Parkot. Augusztus 30-ai koncertjén mi is ott voltunk.
***
A Park jelmondatát sokan jól ismerjük – Hagyd kint a valóságot! – és pontosan ezt az élményt is várja el a többség minden egyes alkalommal, amikor átlépünk a Fábián Juli téri színtér kapuin. Ezért a – fogalmazzunk így – fogyasztói igényért nem marasztalhatunk el senkit, hiszen mit látunk napjaink erősen közösségi média-orientált világában? Mindenki a legjobb arcát igyekszik mutatni, és habár elfogadást hirdetünk, a nehézségeinket továbbra is igyekszünk mélyen magunkba zárni, nehogy sebezhetőnek tűnjünk. A szókimondó, önreflexív szövegeiről ismert Dzsudló azt kérte azoktól, akik jegyet váltottak a ’Kollektív traumára’, hogy ezúttal ne hagyják lelki csomagjaikat a küszöbön, hanem hozzák őket magukkal a nézőtérre. A nagyszínpad előtt megállva a már díszletként felállított hatalmas láncok is azt sugallták: közösen rázzuk meg érzelmi béklyóinkat és a zenén keresztül fogjuk feldolgozni a legfájdalmasabb témákat.
Amíg a 2000-es évek elején alakult punk együttes, a Böiler (Makkai László, Dobos Gergely, Riger János – sajnos, a malomfesztiválos koncertjük elmaradt, mert nem jutottak át a határon – szerk.) előmelegítette a közönséget és belekortyoltam az elmaradhatatlan – ezúttal stílusos, ’Szíveket a magasba!’ feliratú – repoharamba, volt lehetőségem egyszerűen csak figyelni az érkezőket. Önfeledt, napbarnított bőrű, az elmúlt hónapok élményeitől feltöltődött embereket láttam, akiken kívülről nyoma sem volt semmiféle nehézségnek, megpróbáltatásnak. Nos, mire a perzselő nap lebukott a horizonton, a szemek könnyektől csillogtak és a hangosan visszaénekelt sorok mögött felvillantak azok az emlékképek, érzések, benyomások, amiket az életünk nagy részében jobbnak látunk elnyomni magunkban. De ne szaladjunk ennyire előre.
Kicsivel nyolc óra előtt csendültek fel a nyitó dal, a Szorongó első akkordjai és sétált ki a színpadra Dzsudló extravagáns, gyöngyökkel díszített öltönyében, zenekara és bukósisakban vonagló tánckara kíséretében. Ezt követte a Túl sok a tune, a Hiszti, a Függő, valamint az énekes negyedik lemezén frissen megjelent Két év. A kőkemény társadalomkritikát megfogalmazó, július végén óriásit robbanó Lánc az este tematikájában is kiemelt szerepet kapott. Mielőtt megszólalt volna a Rabiga előfutárjaként kiadott szám, Marci úgy fogalmazott, hogy – saját megítélése szerint – hiába fárasztó már mindenki számára az aktuálpolitikai kérdések rendszeres feszegetése, vannak dolgok, amik mellett egyszerűen nem lehet elmenni. Habár már itt elképesztő energiák mozdultak meg, az első – de korántsem utolsó – katarzis csak ezután jött.
Akik követték pénteken a koncert körüli híreket, olvashatták, hogy két mindenre elszánt fiatal rajongó nem kevesebb mint 40 órával a kezdés előtt letáborozott a kapu előtt, mondván, szeretnék maguknak bebiztosítani a legjobb helyeket. A lányok elszántsága nem maradt jutalom nélkül: Dzsudló meghálálva a kitartásukat, maga mellé szólította őket a színpadra a Spanom című zenéjének idejére. A barátnők a tömeg látványától kissé megilletődve, de mentségükre önállóan, mindenfajta kíséret nélkül énekelték el a mikrofonba a refrént, élő példáiként annak, hogy a nótát éppen annyira lehet a szerelem, mint a barátság lenyomataként értelmezni. Mire – immáron az alappal – véget ért az első verze, kigyulladtak a vakuk és a hullámzó csillagtenger egyé válva zengett: „Én nem hagyom, hogy visszahúzzon, amit egyszer lelöktem”.
Nem kapott a lelkünk túl sok időt felocsúdni az érzelmi túlcsordulásból, ugyanis a ≥ LÁNY és a Díva után jött a Ne takard el, a Ha eddig nem kellettem, a Keringő, majd elérkezett a műsor újabb nagy pillanata. A minden értelemben párját ritkító Unom-ot Koltai Krisztán zongorakísérete emelte elementáris magaslatokba, ami alatt már senki nem állt ellen: maradtunk és belezuhantunk a saját lelkünkbe. Amikor azt hittük elértük a tetőpontot, Dzsudló engedélyt kért még egy kis szomorkodásra: az Ernő előtt rövid felvezetőben megemlékezett a gyötrelmek elől öngyilkosságba menekülő gyerekkori barátjáról és az idén tavasszal elhunyt Ferich Balázsról, a Supermanagement társalapítójáról. Talán még az ott jelenlévők emlékeznek rá, hogy Azahriah – tripla Puskás koncertsorozatának zárónapján – stábjával közösen szintén emléket állított Balázsnak. A Magyarország egyik legsikeresebb kiadó-menedzsmentjéhez szerződött alkotói gárda több tagja is megszólalt a nyár folyamán a túlságosan hamar eltávozott ügyvezetőről, és mind egyetértettek abban, hogy Ferich nélkül jó eséllyel egyikük csillaga sem ragyoghatna ilyen fényesen.
A 30 dalból álló setlist második felében helyett kapott többek között még a Gyűlölj, a Para, illetve a Tavaly télen. A fiatal művész valószínűleg érezte, hogy még nem szakadt át minden gát bennünk, így megkért bennünket: a Virágok alatt üvöltsünk ki minden frusztrációt magunkból. Úgy hiszem nem okozok túl nagy meglepetést azzal, ha azt mondom: ezt nem kellett kétszer mondania. Felszabadultan – valóban úgy érezve, hogy egy nehéz csomag lekerült a vállunkról – tomboltunk a továbbiakban a Szécsi Pál feldolgozásként született MAUI-Csak egy tánc volt, a Hajnal és a Baj lesz dallamaira.
Dzsudló többször is hangoztatta az átvezetőkben, hogy a sűrű fellépések miatt, kollaborációkként kiadott slágereinek társszerzői nem tudnak vele tartani, így tudat alatt már letettünk róla, hogy vendég-fellépőket köszöntsük. Feltételezésünk szerencsére alaptalannak bizonyult. A 21 alatt Young Majré, a borsodi gyerekkor és a felnőtté válás témáját megidéző Kelet közben Signo, végül pedig a 27 milliós YouTube megtekintést produkáló Lej alatt Lil Frakk csatlakozott hozzá a pódiumon.
A bő két órás koncert elején elhangzott a gondolat, miszerint „Mostanában mindenki terápiaként jár Dzsudló koncertre”, mely megállapítás – immáron saját élményeimet is alapul véve – úgy hiszem, helytálló. A múltbéli sebek nem múlnak el nyomtalanul és a problémák sem oldódtak meg, de könnyebb lett. Magunkba nézhettünk, megélhettünk, sírhattunk, énekelhettünk, elengedhettünk EGYÜTT. Hiszen annak ellenére, hogy a sérelmeinken magunknak kell túllépnünk, sosem vagyunk egyedül. Hadd zárjam aktuális személyes kedvencemmel a visszatekintést:
„Tépd fel, mond ki/ Tanulj meg sebeket bevarrni/ Tépd fel, mond ki, tanulj meg lépni / Ha nem tart meg semmi…”
Dzsudló, Budapest Park
Szólj hozzá!