Ahogy öregszünk, sajnos, egyre több nekünk ilyen vagy olyan okból kedves ember haláláról értesülünk. Így történt ez április közepén is, amikor Török Ádám, egyeseknek – pl. nekem – Ádi bácsi, másoknak Török bácsi (ahogy az utóbbi időben magát nevezte), a hozzá közel állóknak egyszerűen Gyugyó, a mindenkihez kedves és jóindulatú, mindig jó kedélyű, a másokról semmi rosszat feltételezni nem tudó és bárkivel mindent megosztó, 75 évesen is örök hippi vált egy ilyen szomorú, mindig szigorúan múlt időben íródott hír főszereplőjévé.
A Tabánból enélkül is igazoltan hiányzott volna május 1-jén, mert május 8-ra egy Török Ádám jubileumi koncert lett meghirdetve az Erkel színházba, és hát épeszű ember nem tervez egy héten belül egy ingyenbulit meg egy fizetőst is ugyanabba a városba. Ahhoz már – valamivel mindenképpen kiérdemelt – Kossuth-díjasnak kell lenni. Minimum.
Abból a Tabánból, ahonnan egyébként eddig talán soha, már amikor hagyták megrendezni a Tabáni majálist (mikor milyen néven), meg néha az augusztus 20-át is, mert volt nagyjából egy évtized, amikor nem hagyták – és nem az állítólag rossz emlékű kommunizmusban (ami egyébként hivatalosan is szocializmus volt, szintén hivatalosan a kommunizmus előszobája, azaz nem maga a kommunizmus, de kicsire nem adunk). Mivel úgy a régi, mint az új színpadtól alig néhány száz méterre húztam le vagy 25 évet, május 1-jén általában arra ébredtem, hogy a Mini együttes beáll a délutáni koncertre. Szép emlékek…
(Ahogyan az is, hogy vagy 15 éve a Sziget Fesztiválon – a fene tudja, akkor épp milyen alcímen futott – olasz fiatalokkal összefutva két magyar zenekarnevet említettek: Mini és Solaris. Én személy szerint nagyon megdöbbentem, mert ez a két együttes még itthon sem tartozott soha a legismertebbek közé, még ha nekem mindkettő nagy kedvencem volt is. Persze lehet, hogy eleve fuvolás zenekarokra utaztak. De nem hiszem.)
Aztán sajnos, sokunk megdöbbenésére és bánatára alig három héttel a meghirdetett időpont előtt az élet (halál?) keresztülhúzta ezeket a számításokat (Bárdos Deák Ági tudhat valamit, mivel jó pár éve egy ennél jóval kevesebb éves jubileumi koncertjét azzal a szlogennel hirdette meg: Addig gyertek, amíg élünk!).
Ezt követően volt némi egyet nem értés, hogy most akkor legyen vagy ne legyen koncert, és ha lesz, az eredeti időpontban legyen vagy máskor, majd Németh „Lojzi” Alajos (egy másik olyan zenész, akit szerintem nincs, aki nem kedvel – illetve egy emberről hallottam, hogy legalábbis néha voltak összezördüléseik, érdekesség, hogy a vezetékneve szintén Németh, szintén zenész, és soha nem volt a Mini tagja, pedig volt pár év, amikor a Mini úgy állt fel, hogy egy Török és három Németh alkotta, és utóbbiak még csak nem is rokonok) előállt egy salamoni gondolattal: legyen, de csak a temetést követően, egy hónappal az eredeti dátum után. Így senkinek nem sérülnek az érzései.
Szóval végül június 8-án, és sajnos, immár Török Ádám-emlékkoncertként, Ádám fizikai jelenléte nélkül lett megtartva az esemény az Erkel Színházban (mondhatnám, hogy szinte hazamentem oda, hiszen annak idején kezdő mérnökként vagy 1,5 évig dolgoztam ott némi fizetéskiegészítésért másodállásban mint díszlettologató, vagy ahogy a kollégáim magukat nevezték, trozsőr, a német Träger, azaz cipelőember szót franciás(an is hibás) ejtéssel elferdítve).
Kezemben a jegyemmel (de nem a repülőtéren, hanem az Erkelben… a jegyet egyébként nemcsak hogy ki kellett nyomtatni, kifejezetten A4-es lapra, de még a megadott vonalak mentén össze is kellett hajtogatni – nesze neked, XXI. század lassan már negyede meg korszerű digitális technika meg 2D vonalkód… Brazíliában meg halkan felsír egy kisebb őserdő a magyar digitális ókorról hallva) beballgatam hát a nekem kijelölt helyre (miután megittam a büfében egy kólát 900 Ft-ért – még jó, hogy nem valami alkoholtartalmú levet, mert az ára azonnal kijózanított volna, szóval az kárba veszett pénznek minősülne), azon lamentálva, hogy szép-szép, hogy biztosan jól fog szólni, mert mégiscsak zenére lett tervezve az épület, na de ülőkoncerten Mini? Utoljára Nick Cave-en voltam olyanon ugyanitt, az Erkelben vagy 25 éve, hát nem sokáig volt ülő a koncert egyik napon sem, a biztonsági őrök eleinte még próbálták visszaültetni a táncolni (inkább ugrálni, a tánc az én fogalmaim szerint legalább minimális mértékben emlékeztet valamiféle koreográfiára) vágyó tömeget, aztán reményvesztve feladták.
Nos, a dolgok elébe vágva elárulom, itt erről szó sem volt, valószínűleg két dolog miatt: ez a közönség egyrészt biztosan jóval fegyelmezettebb volt, mint Cave-é, másrészt vagy 40 évvel magasabb átlagéletkorú is. Én míg ott kb. átlagéletkorúnak, itt simán a fiatalabbak közé számítottam (pedig mint írtam, eltelt közben vagy 25 év, és nem fordított irányban élek, mint Artúr király Merlin varázslója). Jól szólni természetesen jól szólt a koncert, de ez nem is volt kérdés.
Na de térjünk is a lényegre.
A koncert elején tartott egy kis verses bevezetőt a koncertet szervező Krokodil szervezőiroda vezetője, dr. Besnyő László (ismerem vagy 30 éve, a dr. nekem új volt), részben saját verseit, de túlnyomórészt inkább Adyt és József Attilát idézve. Ezt követően a konferanszié, akit én nem ismerek, elmondta, hogy mi várható: a koncert öt fő egységre tagolódik majd.
Aztán elkezdődött, és a harmadik szám első hangjainál azt mondtam magamban, hogy ez eddig szuperpríma, de ha így kezdik, mi marad a második óra végére? Ugyanis az első három szám a következő volt: Asztalhoz leültem, Gőzhajó, Kereszteslovag. Az a gondolat ugrott az agyamba, hogy ha a következő három az Úton a Föld felé, a Kell a barátság meg a Vissza a városba lesz, akkor a többi rész már-már értelmét is veszti, mivel az elején ellövik a legjobb és legismertebb számokat – jó, én szeretem a Mini Dzsungel című lemezét is, megvan vagy 40 éve, bakeliten (tudom, nem bakelit, de *vynil vagy akár vinil meg pláne nem, erről már írtam egyszer), de szerintem arról nem játszottak koncerten semmit legalább 20 éve, de lehet, hogy 30.
Szerencsére nem lett igazam.
Részben azért, mert a Mininek van még egy csomó jó száma, meg Ádámnak volt ugye még a RABB (Rhythm and Blues Branch) nevű együttese is, annak is volt jó néhány – bár aztán a koncert folyamán ezek közül most visszagondolva elég kevés hangzott el, pedig még néhány talán érdemes lett volna rá –, részben meg azért, mert a folytatás nem ez lett, bár a Kell a barátság azért elhangzott az első blokk végén (az Úton a Föld felé viszont emlékeim szerint egész koncerten egyáltalán nem, őszinte sajnálatomra).
A színpadon ebben a blokkban volt talán a legnagyobb a jövés-menés, hiszen volt olyan felállás, ahol két ha nem is ős-, de nagyon régi Mini-tag, Balogh „Szivacs” Jenő (dob) és Németh Károly (zongora) mellett láthattuk Török Péter basszusgitárost, Török Viktor énekest – mindkettő csak névrokona egymásnak és Török bácsinak is –, Berecz András percussionöst (mindenféle csörgő-börgő izé, majdnem dob, de mégsem, eddig még nem alkottak rá magyar szót, lehet, hogy érdemes lenne) –, valamint Kosik Kristóf és Fehér Ádám gitárost. Utóbbi egyébként még csak 17 éves, Török Ádám felfedezettje, én először 2017-ben – bizony, 6 éve, alig több mint 10 évesen, és nem én voltam annyi – láttam a Miniben zenélni. A koncert után a színház művészbejárójánál beszélgetve Takáts Tamás poénkodott is vele, hogy a végén még megbüntetik a koncertszervezőt, mert éjszakai műszakban dolgoztat fiatalkorúakat.
És ott volt még – és itt azért, ha nem ülőkoncert, lehet, hogy kissé hanyatt estem volna – a Bikiniből ismert remek szaxofonos, Makovics Dénes – fuvolán. Persze azt sejtettem, hogy valami fuvolást lőni kell a koncertre, mert a Mini zenéiben a fuvola jelentős és pótolhatatlan szerepet játszik, de tippem sem volt, hogy kit találnak majd. Arról meg halvány fogalmam sem volt, hogy Dénes ezen a hangszeren is tud játszani, ráadásul kiválóan – ha nem kegyeletsértés, semmivel sem rosszabbul, mint Török Ádám tette (vagy én nem vagyok elég képzett zeneileg, de nem hallottam kirívó különbséget).
Emellett volt olyan felállás is, ahol Miniben szintén hosszú éveket lehúzó Köves „Pinyó” Miklós dobolt és Závodi „Zacskó” János, Ádám gyerekkortól kitartó örök barátja és egyben a Mini egyik alapító tagja gitározott, Németh Lojzi pedig basszusozott a fentebb említett Németh Károly – Török Viktor – Makovics Dénes trió mellett.
Szóval fentiek alapján talán sejthető, hogy eléggé belecsaptak a lecsóba már az elején, megteremtve a kellően forró hangulatot egy remek koncerthez.
És még mindig nem ez volt a csúcspont.
Az a következő blokkal érkezett el, amikor is a Mini által már a '70-es évek legelején (az Emerson, Lake and Palmert vagy röviden ELP-t megelőzve) is játszott Bartók-feldolgozások kerültek terítékre. Az Este a székelyeknél, a Román tánc és az Allegro barbaro mondhatni, már szokványos volt, én is többször láttam-hallottam élőben. Nem fenti időpontban, mert akkor még nemcsak Bartókhoz meg a Minihez, de a koncertre járáshoz is túl kiskorú voltam, hanem érett férfiként, viszont a Kis kece lányom például újdonság volt számomra, legalábbis ebben a változatban. Persze lehet, hogy a '70-es években a koncertek része volt, de mint írtam fentebb, akkor még elég fiatal tiknyó voltam ahhoz, hogy ne járjak koncertekre, az csak pár évvel később indult, és nem Minivel.
Természetesen nem mehetett mindez a már-már legendás Papp Gyula billentyűs nélkül, akit Török Ádám a világ legjobb rockzenei Bartók-interpretátorának tartott, ezt többször lenyilatkozta. Ez volt egyébként a legkisebb létszámú produkció, Papp Gyula mellett ugyanis csak Makovics Dénes és a hegedűs Kézdy Luca volt a színpadon. (Szerintem ha valamelyik rockzenekar – bármelyik műfajból – hegedűre gondol, a második gondolatuk egyből Kézdy Luca, aki tudtommal a Tereskovában kezdte ez irányú tevékenységét még eggyel a Bibliában megénekelt előtti Özönvíz előtt). A magam részéről csodál(koz)tam, hogy sem dobos, sem Nagy István basszusgitáros nem volt, mert az utóbbi években (kb. 2015-től) ezt a programot a Mini ilyen felállásban adta elő.
Mindenesetre ez volt az a rész, amiről már elhangzása közben úgy gondoltam, hogy ezt nem lehet überelni. És – legalábbis szerintem – ez így is lett, hiába voltak a következő részekben is kiváló zenészek a színpadon és remek számok műsoron. Ha rajtam áll, én biztosan ezt raktam volna a végére, hogy a csúcson érjen mindenkit a katarzis.
De nem rajtam állt.
A harmadik blokkban Syrius-dalok hangzottak el, ennek csak az apropóját nem tudtam kideríteni azóta sem, hiszen Török Ádám soha nem zenélt a Syriusban. Persze lehet, hogy Ádám eredetileg tervezett koncertkoncepciójának volt a része, ezt nem tudhatom.
Ekkor a billentyűs hangszereket a Syrius (sajnos kevés) még élő tagjainak egyike, Pataki László kezelte, és színpadra lépett még Turai Tamás és az inkább a metálvilágból ismert Kiss Zoltán (ének) (aki egykor kiváló gitáros is volt, a Belfegor csak kazettán megjelent egyetlen albuma azóta is nagy kedvencem, pedig jóval több mint 30 éve hallottam először), Angyal József (szaxofon és fuvola), Balogh „Szivacs” Jenő, Németh Alajos (basszusgitár), és Lukács Peta (gitár). Két Syrius-dal mellett elhangzott még Jimi Hendrix Hey, Joe-ja is, miközben a háttérben folyamatosan rajzolta különféle foltok sorozatából a (gondolom) számítógép Hendrix portréját, amely a dal végére el is készült fényképként, és még ki is lett színezve.
Itt aztán lett volna még egy vetítés is, nevezetesen Pataki László God Is Only One című dala Orszáczky Jackie énekével, de itt a technika ördöge gonosz tréfát űzhetett valakivel, mert ez valamiért nem valósult meg, néhány perc várakozás után sem.
A koncert negyedik blokkja volt a legrövidebb, itt két vendégművész lépett fel, Deák Bill Gyula a Rossz vér, Bódy Magdi pedig a Kárpótlás a könnyekért c. dalt adta elő. Itt azért felmerült bennem, hogy bizonyos életkor után talán érdemes lenne elgondolkodni azon, abbahagyja-e az ember az éneklést, mert ez a hang már nagyon nem az a hang, ami miatt megszerettük őket, főleg férfiak esetében.
(Alig egy héttel később a Kispesti Városünnepen ugyanez fogalmazódott meg bennem Horváth Charlie produkcióját hallgatva is, akárcsak Bill, ő is már inkább szavalt, mint énekelt. Ezen a koncerten elhangzott egyébként Charlie szájából az az örökbecsű is, nem tudom már, kit méltatva: Mindenféle kottából tud játszani, komolyzenét is. Mivel épp képzett zenészek körében hallgattam ezt a részt, a kispesti Templom téren a közelben állók nem tudták mire vélni a földönfetrengés-közeli harsány nevetésünket. Egyikük a röhögéstől könnyes szemmel tette fel a kérdést: Miért, ***szd meg, mennyivel kell másképp játszani komolyzenei kottából, mint rockzeneiből?)
Az utolsó blokk előtt Hegedűs István, a Radics Béla Emléktársaság elnöke és még valaki nagyjából minden fellépőnek a rockzenében töltött 50 év elismeréseként járó oklevelet adott át. A legszebb az egészben az volt, hogy Kézdy Lucának is, aki bár 30-nak sem néz ki, valójában 40 körül van, de az 50-től azért még jó messze, és hogy megszületése előtt jó 10 évvel hogy tudott a rockzenében jelen lenni, ezen azért elgondolkodtam. Valószínűleg ő is, mert elsőre nem akarta átvenni az elismerést, de aztán csak odaráncigálták. A 17 éves Fehér Ádám valamiért nem kapott. Talán majd 1–2 év múlva. Ha elég gyorsan öregszik.
Az ötödik, egyben utolsó részben a hetvenes évek (egyik) Mini-formációja lépett színpadra vendégekkel kiegészülve. Itt a Miniben is megfordultak közül csak Tátrai Tibor volt új a korábban már a színpadot koptató Németh Károly, Németh Alajos és Balogh „Szivacs” Jenő trió mellett. A vendégek pedig Kézdy Luca, Kiss Zoltán, Takáts Tamás, Makovics Dénes, Angyal József és a korábban már szintén látott Lukács Peta. Ha netán kihagytam volna valakit, elnézést. Kéne néha az a gingko biloba, hogy ne feledjem el, hova raktam a Cavintont.
A kivetítőn közben megjelentek fekete-fehér (akkor ez volt az általános) képek az egykori Miniről, kíváncsi lettem volna, hányan ismerik fel, hogy a képeken látható csapatból Török Ádám kivételével a másik három zenész épp a színpadon van. Igaz, némelyiken Lojzi annyira kölyökképű még, hogy ha nem tudom a koncert apropóját, lehet, hogy nekem sem ugrik be, hogy ő az ott a képen.
Ebben a felállásban olyan dalok hangzottak el, mint az Apák és fiúk, valamint a koncerteken az utóbbi időben talán kevesebbet hallott, a ’70-es években a korszak diszkózenéjének nem kimondottan dicséretére íródott Fekete gép. Amikor felcsendültek a Vissza a városba első taktusai, Takáts Tamás énekével, arra gondoltam, hogy ez lesz a búcsúszám. Ez a dal ebben az előadásban mindenképpen kuriózum volt abban a tekintetben, hogy ezúttal két kiváló zongorista is a színpadon volt, Németh Károly és Papp Gyula a színpad két ellentétes oldalán bűvölte a fekete és fehér billentyűket.
Ami a búcsúszámot illeti, csak részben volt igazam, ezt követően ugyanis jött még egy ráadásszám, a RABB-tól a Hívj fel, bébi, egyfajta gálaelőadásként, amelyben mindenki színpadra lépett, aki csak odafért, és jutott neki erősítő vagy mikrofon. A szám közben Takáts Tamás (aki egyébként egészen jól gitározik), amikor épp nem énekelt, végig Tibuszt bűvölte gitározást imitálva. Ami engem illet, kicsit féltettem Tamást, hogy mi van, ha Tibusz nem tartja ezt annyira viccesnek?
Mivel gitárerősítő volt kell számban, így ebben a dalban szólózhatott egyet Tátrai Tibusz, Fehér Ádám, Kosik Kristóf és Lukács Peta is, ahogyan Kézdy Lucának, Német Alajosnak, Németh Károlynak és Balogh Szivacs Jenőnek (aki közül Szivacs a 2., Németh Karcsi a 2. és 3. blokk kivételével szinte végig a színpadon volt) is kijutott ebből a megtiszteltetésből.
Azt hiszem, ha Török Ádám kívülről láthatta-hallhatta volna ezt a koncertet, maga is elégedett lett volna a produkcióval.
De sajnos, nem láthatta-hallhatta.
Ahogyan nem zenélhet együtt az égi zenekarban a különböző együtteseiben megfordult olyan egykori zenésztársaival, mellesleg remek zenészekkel sem, mint Kunu László (basszusgitár, Mini) és a túlságosan is fiatalon – 33 évesen – elhunyt Kerékgyártó „Füles” István (basszusgitár, RABB, Mini). Mert azt hiszem, az olyan hülyeségeket a XXI. században talán már kerülni kellene, hogy néz minket odafentről, meg az égi zenekarban ki kikkel játszik együtt. Emberek, már eljutott az ember a Holdra meg még jóval tovább, odafent egy darabig levegő van, aztán meg világűr, ahol még levegő sincs. Mennyország és túlvilág meg pláne nincs. Ennélfogva égi zenekar sincs. Viccnek persze elmegy, hogy örök vadászmezők vagy égi koncerttermek, de komolyan azért kicsit már súlyos.
Remélem, senkiben nem törtem ezzel össze semmi lényegeset.
Török Ádám, emlékkoncert
Szólj hozzá!