A Manfred Mann's Earth Band 1971-ben alakult angol progrock együttes. Manfred Mann az Earth Band megalakítása előtt sem volt ismeretlen név a beatpiacon. Ha azt mondom, Do Wah Diddy, mindenki egyből képben lesz, ugye?
No, az Earth Band másfajta muzsika lett.
Jómagam a ’82-es Somewhere In Africa lemezükig nem is hallottam róluk. Az azt követő Budapest (igen, igen!) című koncertlemezüket viszont karcosra hallgattam. (Miközben írok, most is az szól, igaz, már a YouTube-ról.) Mert bakelit lemez volt. Tudod, amit manapság már vinylnek kell mondani. Az együttes következő koncertjén már ott voltam az egykori Budapest Sportcsarnokban. Tisztán emlékszem az egészre. (Remélem, Manfred Mann is tisztán emlékszik rám! :-)))) ) Zseniális volt az első hangtól az utolsóig. Viszont azóta nem voltam Manfred Mann's Earth Band koncerten.
A koncert helyszínére megérkezve az első fedett parkolóba álltunk be. Hátha hideg lesz a koncert végére, ne fázzunk már, amikor a környező utcákban az autót keressük.
– Itt tartunk? Ennyire megöregedtünk? Inkább többet fizetünk, csak ne fázzunk? – kérdezte a feleségem. Majd a büfében kávézva körbenézve megjegyezte:
– Aham, megint nyugger koncerten vagyunk. A legfiatalabb, akit látok, úgy harminc éves...
– Manfred Mann, bakker, nyolcvanhat éves!
Egyébként Manfred Mann a dél-afrikai Johannesburgban született, és az eredeti neve: Manfred Sepse Lubowitz.
A MOM-os koncert ismertetője így festett:
"A Manfred Mann’s Earth Band a progresszív hard rock zene angliai úttörői közé tartozik: 1971-ben alakította a dél-afrikai születésű billentyűs, Manfred Mann. A zenekar a progresszív rock, a hard rock és a jazz-rock elemeit ötvözi, nagy hangsúlyt kapnak a billentyű- és szintetizátor-hangzások, és a markáns gitár- és énekdallamok is. Művészetükre hatással volt a brit progresszív rock szcéna, a rhythm and blues hagyomány, a jazzes improvizáció, valamint az amerikai dalszerzői örökség, amelyet számos feldolgozásuk – többek között Springsteen és Dylan dalai – tükröz.
A zenekar a hetvenes évek során vált igazán ismertté, különösen az olyan nagylemezekkel, mint a Solar Fire (1973), a Nightingales & Bombers (1975) vagy a The Roaring Silence (1976); ez utóbbin hallható a Blinded by the Light, Bruce Springsteen dalának legsikeresebb feldolgozása, amely az USA-ban is listavezető lett."
Még soha nem tettem, de meghallgattam ezt az eredetit. Mármint a Blinded by the Light-ét. Háát... a feldolgozása sokkal jobb, izgalmasabb.
De ha már itt tartunk: a budapesti koncerten kizárólag coverdalok hangzottak el. Itt van a tegnapelőtt elhangzott dalok sorrendje, ha érdekel. Csak úgy mondom, nincsen ezzel semmi baj, főleg, hogy a MMEB feldolgozásai – az eredetikkel ellentétben – jobbára klasszikussá váltak. Ahogyan a Blinded by the Light vagy az eredetileg Bob Dylan-féle The Mighty Quinn is. Mondjuk azon meghökkentem, hogy még a Do Wah Diddy eredetije sem Manfred Mann szerzemény. Abszolút nem zavar, amíg zene szól.
A KÖRÜLMÉNYEK
A MOM nem a legideálisabb koncerthelyszín – élményszámba ment, amikor jutott levegő a terembe. Továbbá, jómagam nem vagyok egy Bud Spencer-alkat (tényleg nem az – a szerk.), de nem fértem el kényelmesen a zsöllye ülőalkalmatosságain. Ami jobbról – feleség – nem zavart, de balról – egy szimpatikus, szakállas úriember – már igen: kölcsönösen útban voltunk egymásnak.
A hangzást erős túlzás lenne gyehennának tartani, de simán el tudtam volna képzelni, hogy kitisztultabb, erőteljesebb hangképben hallgatom a MMEB-et. Nem tudom, erről a terem adottságai vagy a hangtechnikus tehet-e. De, mondom, egyáltalán nem volt élvezhetetlen, ahogy és ami hangzott. Csak némileg dinamikátlan volt, és ha egy rockkoncert dinamikátlan, akkor nincsen ereszd el a hajamat... Mondjuk nem is ez volt/lett a fő lényeg.
A színpad nem túl nagy. Ilyesfajta muzsikának nem is kell nagyobb. A mai koncertlátványosságokhoz képest a MMEB koncertje „látványtalan” volt. Se lámpatenger, se tűzcsóvák, se figyelmet elvonó kivetítés, se égből aláereszkedő zenészek. Szóval semmi faxni. Voltak fények, de csak minimalista kivitelben.
Mivel amikor koncertre megyünk, akkor elsősorban koncertre megyünk, így ez egyikünket sem zavarta. Többször leírtam már: ha zene van, akkor egyáltalán nem zavar az sem, ha semmiféle látványelem nincs. Ahogy az sem, ha akkora a show, hogy az bődület (vö. KISS búcsúkoncert). Tény, hogy a mentalitásunkhoz sokkal közelebb áll, ha zene van. Mert amellett minden más másodlagos.
Jelentem, tegnapelőtt zene volt! Ehhez viszonyítva minden más mellékes.
A MMEB MUZSIKUSAI ÉS A MUZSIKA
Évek óta ugyanazok. Sőt, annyira ugyanazok, hogy a zenekar második budapesti koncertjén, az akkor még létező Budapest Sportcsarnokban – az énekes kivételével (akkor Chris Thompson tartotta a mikrofont) – ugyanez volt a felállás. A legelsőn nem.
Manfred Mann – billentyűk, szintetizátor
Mick Rogers – gitár, ének
Robert Hart – ének
Steve Kinch – basszusgitár
John Lingwood – dob
James Stewart – billentyűs hangszerek (keytar)
Mick Rogers a névadóval együtt alapítója volt az együttesnek. Robert Hart (Bad Company, Distance, The Jones Gang) 2010-ben csatlakozott a MMEB-hez. A hangja igen közel áll az előző, klasszikus MMEB-énekeséhez.
No, most következik, amit nem is tudom, hogyan fogalmazzak meg.
A koncerten voltak hangszerszólók. A basszusgitárosén tűnődöm, a kisegítő billentyűsnek pedig nem volt. Vagyis Manfred Mann, Mick Rogers és John Lingwood szólózott.
A háromból Rogers-ével nem tudtam mit kezdeni. A hatvanas évek pszichedelikus, torz unalmasságai jutottak róla eszembe. Amikor meg nem az volt, akkor meg a Pink Floyd. A Manfred Mann's Earth Band hangzása alapvetően billentyűközpontú, nagyon „strukturált rock”: erős riffek, szintetizátor-folyamok, jól körülhatárolt dalívek. Ebbe nem mindig illik bele egy lazább, elnyújtott, disszonáns gitárimprovizáció. Rogers gitározása kitartott hangokra épített, hangszín- és zajjátékot használt. Inkább hangulatot festett, mintsem dallamot játszott.
Lingwood nem volt rossz, de azért nem hajigáltam le előtte a kalapomat.
Akadt még egy zenei betét, amivel szintén nem igazán tudtam mit kezdeni: a Do Wah Diddy gitárral és dobbal... Slussz. Más hangszer nem volt. A rock and roll-betétje frappánsra sikerült, összességében tréfás volt, de mégis úgy éreztem, kár az időért.
Amit csak egy magyarázat tesz valamelyest elfogadhatóvá: Manfred Mann idén ősszel lesz nyolcvanhat éves. Nem is nagyon jött ki a billentyűi mögül, csak a Blinded by the Light acapellás részénél. Hogy is mondjam: az előrejövetele ugyancsak megfontolt tempóban esett meg, ahogyan a helyére menetele is. Hiába, no... De végig állt az egész koncerten. És nem volt olyan érzésem a játékát hallgatva, mint a vélhetően utolsó budapesti Santana-koncerten, ahol bár a helyén volt minden, mégis kicsit olyan volt, mintha egy vérprofi Santana Tribute Bandet hallgatnék. (Mondjuk, mint Pink Floydban a magyar Keep Floyding.) Itt MMEB szólt. Tényleg nem tudtam eldönteni, hogy a billentyű nem vészes, de feltűnő dinamikahiánya a hangzás vagy Mann kora miatt volt-e olyan, amilyen.
Nem tudom megállni, hogy el ne mondjam: ahányszor az énekest néztem, mindannyiszor egy Charlie-ba oltott Gene Wildert láttam. Emiatt a rockénekest valahogy nem tudtam komolyan venni. Mármint Wilder miatt. A hangját meg dehogynem, mi az, hogy – nagyon is (hogy élő klasszikust idézzek), azt bizony naná, hogy igen!
VISZONT, és egy fenemód hangsúlyos viszont: amikor egyes dalok zenekari szólórészei szóltak, na, az valami csoda volt.
Szerencsére több ilyen betét is volt a koncerten. Tudod, amikor lüktetésbe fog a muzsika, a basszus mint folyó a hátára kap, a dob nyomja a folyamatosan ugyanazt, de persze a legmegfelelőbb helyeken színez, pereg, odacsap, a billentyű és a gitár egymástól veszi át a hangokat, ringat, felzaklat, felemel. Olyasfajta lüktetéseket képzelj el, mint a Doors Riders on the Storm-ja vagy a Santana Treat című csodája (vö. LGT: Az eső és én).
Sajnos felvételt nem csináltam egyik ilyen szólóról sem... Azért nem, mert ezeknél a részeknél belefeledkezett közönséggé váltam, tökéletesen megfeledkeztem a kiküldött tudósító mivoltomról.
ÉS VÉGÜL A MINDÖSSZESEN
Helyén volt ez az egész koncert, ami a zenészeket és a muzsikát illeti. Nem sorolt be az Életem Koncertjei überszubjektív best of-jába, de ugyancsak élvezhető, tisztességes produktum volt.
Annyira, hogy azóta is MMEB-lemezeket hallgatok.
Szólj hozzá!