Aki ha felületesen is, de figyelemmel kísérte a hazai rock eseményeit, annak információ-szempontból vajmi keveset mond ez a könyv.
Annak meg pláne leveset, aki figyelemmel kísérte a műfajt, és még olvasta is Sebők János kétkötetes Magyarock-ját, még inkább a fenti szerző Jávorszky Béla Szilárddal írt kétkötetes, A magyarock története címmel megjelent munkáját.
Ám tételezzük fel, hogy ez a képregény az újszülötteknek szól.
Tudod, akiknek minden új. Olyan mai fiatalnak, akinek nem evidencia az Illés-Metró-Omega triumvirátus, semmit sem mond az LGT, a Skorpió neve, és aki azt hiszi káromkodsz, ha azt hallja a szádból hogy Kex, Syrius vagy Tűzkerék. Olyanoknak, akik nem elmerülni akarnak, csak felszínesen tájékozottak lenni. A felszínesent úgy értsd, hogy mint amikor a szitakötő érinti a vízfelszínt.
De azért nem semmi: képregény a magyar rockzenéről. Persze hogy megtámadtam a könyvtárban a Zenei Gyűjteményt, hátha...
Az ötlet, hogy rajzolva ismerjük meg a műfajt, nem a jelen könyv szerzőinek a fejéből pattant ki. Ennek a magyar történetnek volt előzménye. De ez semmit sem von le és tesz hozzá az értékeiből/hez. 1988-ban a Zeneműkiadó ugyanis megjelentetett egy képregényt a rockzene történetéről. A rockzene nemzetközi történetéről.
Évtizedek óta nem volt a kezemben ez a könyv. Egészen pontosan elolvastam, vagy inkább megnézegettem akkor, amikor megjelent, aztán többet nem vettem a kezembe. Nem azért, mert nem tetszett, hanem mert nem tetszett annyira. Egyébként ebben is vannak fiktív szereplők, akik végigvezetnek a rock történetén.
Ennek a Képregényes rocktörténetnek volt egy előzménye, a Rajzos zenetörténet az őskortól napjainkig. Na, az minden szempontból teljesen rendben volt! De lehet, hogy csak azért, mert a komlex zenetörténetről nem tudok annyit, mint a rock-szegmenséről. Mindenesetre az tetszett.
És ez a mostani?
Ez az egy könyv rögtön két könyv. S mégis egy. Vagyis több meglepetés is van benne.
Egy könyv, mert nem csupán a magyar rockzene óhatatlanul elnagyolt képregényes bemutatása, hanem van valamelyes története is. Mármint a rockzene történetén túl.
A történet annyira, hm, nem bonyolult. A fülszöveg így foglalja össze:
"...a magyar könnyűzene történetét, a 60-as, 70-es évek magyar valóságát egy kitalált szereplő, Pallaghy Karcsi közepesen tehetségtelen rockzenész élettörténetén keresztül mutatja be. Főszereplőnk kalandjai során az olvasók mini-lexikon-szerűen, 100 oldalon megismerkedhetnek a magyar rockzene felemelkedésének történetével, a korszakot meghatározó zenei irányzatokkal és a legfontosabb zenészekkel, együttesekkel."
Pallaghy Karcsit a könyv szerzői a könyvben a magyar rock kiválóságai jól ismerik, beszélgetnek vele. Zenekara, a Tótágas a képregényben fellépett a híres, hírhedt diósgyőri rockfesztiválon. Ez volt az a pillanat, amikor majdnem komolyan vettem Karcsi és a Tótágas létezését. Legalábbis valamikori létezését. Aztán ismét elolvastam a fülszöveget.
A történet tulajdonképpen semmi. Pallaghy Karcsi a hatvanas években fiatal, ott van a magyar rock bölcsőjénél. Idővel akad, akivel együttest alapít, de nem megy sehogyan semerre a szekér. Itt-ott fellépnek, de a kutyát nem érdekli, amit csinálnak. Sem a közönséget, sem a hivatalosokat. Egyetlen ismertebb számuk van, de az sem annyira ismert, hogy lendítsen a dolgokon.
Karcsit otthon a szülei is kapacitálják, hogy legyen egy rendes munkája. Aztán barátnő jön, akiből feleség lesz. Aztán jön a gyerek. S mert Karcsi a Tótágassal küszködik, pénz nuku, asszony és a gyerek megy. Karcsi meg a zenekar egy tagjához költözik, jobb híján. Aki idővel, mert hozzá is jön egy csajszi, megkéri Karcsit, hogy ha lenne szíves. S Karcsi lesz szíves, mert empatikus ember.
Szóval az ELSŐ MEGLEPETÉS a közepesen tehetségtelen Pallaghy Karcsi és a zenekara. Ami ad egyfajta összekötő láncszerűséget, narratív tartalmat az elképesztőn nagy anyagban való csapongásnak. Mert Karcsi ismeri a magyar rockzenei világ krémjét, apraját-nagyját, jó ismerősei a rock magyar főszereplői. S egyébként naggggyon ötletesen kavarodik a képzeletbeli szereplő sorsa a valós emberekkel.
*
A MÁSODIK MEGLEPETÉS az volt, hogy a magyar rock két évtizedének két felét két különböző rajzoló követte el. Más rajzolta a hatvanas és más a hetvenes évek történetét.
A végeredmény így szó szerint felemás lett. Ez így nem elég hangsúlyos, nem tükrözi igazán, amit mondani akarok... Meghökkentően elütően más. Nem jobb vagy rosszabb, hanem nagyon más a két rajzstílus. Bármelyik megszokható nagyon hamar, de egymás mellett, vagy inkább egymás után furcsák.
A könyvet lapozgatva nem tudott nem eszembe jutni, mert, ugye, rock és rajzok, Tardos Péter egykori rocklexikonjának rengeteg, pöpecül sikerült karikatúrája. Az alkotójuk Bodola György volt. De az persze nem képregény volt. Csak megmutatta, hogy lehet ezen, a rajzok nyelvén is beszélni a zenéről.
Ismétlem, nem rossz egyik rajzstílus sem. Hozzám mégis a hetvenes éveket bemutató, karikatúrás állt közelebb.
*
Száznyolc oldalon nem lehet, mi több, lehetetlen elmesélni egy pezsgő, változó műfaj húsz évét. Esélytelen, hogy ez sikerülhet!
Én is morogtam olvasás közben. Hogy ki mindenki került bele, mekkora hangsúllyal, meg ki mindenki maradt ki, miközben mekkora súlya volt, és elismerőn csettintettem, amikor a bekerültek a súlycsoportjuknak, az alkotásaik jelentőségének megfelelő arányban kaptak teret. S adja magát, hogy ahány olvasója akad ennek a könyvnek, a bekerültek és a be nem kerültek névsorával való elégedettség/lenség olvasónként lesz más és más. Ez el- és kikerülhetetlen. Magyaráznom sem kell, miért.
Így is sokkal inkább egy képes lexikon hatását kelti a kötet, mintsem képregényét. Most gondolj bele, mi lett volna, ha a teljesség kedvéért mindez háromszáz oldalon keresztül tart?
*
És akkor marad a kérdés, végül is jó-e ez a roctörténeti képregény vagy nem jó?
Nincs indokom azt mondani, de fikarcnyi sem, hogy nem jó. Mindössze azt mondom, hogy mivel elég sok mindent olvastam a témában, információból újat nem nagyon mondott. Meg azt is mondom, hogy a kétféle rajz miatt nekem kicsit felemás a végeredmény, különösen, hogy a másik jobban tetszik mint az egyik (tudod, a karikatúrás). Ha nem lett volna kétféle, nincsen összehasonlítási alapom, hogy ugyanarról a témáról miként fest két különböző stílusú elbeszélésmód. De így van.
Vagyis mindösszesen azt mondom, tetszett, de rögtön hozzáteszem, amit drága Nagyikám mondott volt, ha olyat evett, ami ehető volt ugyan, de nem volt teljesen az ínyére: – Jó ez, jó ez, de nem lesz a kedvencem...
A könyvet itt mutogattuk meg:
Magyar Rocktörténet, képregény
Szólj hozzá!