Az egész sztori nem itt kezdődik. Ott kezdődik (nem időrendben), hogy Almássy tér, PeCsa, Kultiplex, Gödör, Süss fel nap, Zöld Pardon, West Balkán, Sirály, Tűzraktér, Corvin Tető, R33, Kertem...
Ezektől a helyektől kellett az elmúlt évtizedekben búcsút vennem, a Gödörtől például háromszor is (nagyjából a WB-től is ennyiszer, a legutolsó lett a legfájdalmasabb). A legelső Gödör-búcsú volt a harcosabb, akkor még demonstráltunk, hittük, hogy valami változik – illetve pont, hogy nem kéne neki –, pedig akkor már túl voltunk a Tűzraktér-tüntetésen.
Hogy az ideológia vagy az ingatlanfejlesztés áldozatai lettek ezek a helyek, nem tudom eldönteni, feltehetően a második, amelyből az első is busás hasznot húzott, és menet közben – ahogy a költő mondja – elzúgtak forradalmaink, és valójában már a bezárásra ítélt helyek sem tiltakoztak, az Erő nem velük volt, van. (A vers egyébként úgy folytatódik: "Szégyen reá! lecsendesűlt és Szabadságát nem vívta ki"). És az sem lett szokás, hogy amit elvettek, ahelyett azonnal felkínáltak volna valamit: oldjátok meg, srácok, ha kell nektek ez az egész, mert nekünk nem annyira...
A régi Gödör nagy szerelem volt, az irdatlan hosszú pultnál mindig találtál valami ismerőst, az R33 báltermének erősen kopott bája mindig lenyűgözött, a régi Kertem pedig maga volt egy tenyérnyi földi paradicsom... Hogy a többiről ne is.
Aztán egyszer csak ott maradt a Dürer egyedül ezen a "piacon", és bár évek óta rebesgetik, hogy einstand lesz, az ember úgy volt vele, hogy generációm utolsó mentsvárát csak nem veszik el. Elvették. Hogy miért nem lett ebből világraszóló botrány, nem tudom, talán a pandémia, talán a hatalmi játékok vagy a túlélés ösztöne miatt, vagy ezek mind együtt. Elég nehéz megmagyarázni, miért ragaszkodott az ember ezekhez a szakadt helyekhez, miért érezte komfortosabban magát, mint például az Akváriumban, ahol ugyanúgy voltak már (meg ott lesznek is) remek koncertek – feltehetően azért, mert amíg az egyikben üveggömbben úszkáló halnak érezted magad, a másik maga volt a tenger. Ahol nem csillivilli a dizájn – ezáltal nem tök ugyanolyan, mint bármelyik trendi izé, és nem emelheted ki a szövetéből csak úgy és rakhatod át máshova, mint amazokat. Minden vécéajtóra felrótt jelnek volt története valakiben, egyáltalán: lehetett a vécéajtóra még írni... Igazából nagyon nehéz megmagyarázni annak, aki nem él-hal ezért a punkosan koszlott miliőért, de felteszem, aki megélte, tudja, miről beszélek.
El akartam én személyesen is búcsúzni a Dürertől, azon a héten foglaltunk asztalt péntekre, amikor megint bezáródott minden. Az utolsó emlékem innen a punk karácsony volt, már elég nehezen jártam, így szokásomtól eltérően elég sokat ücsörögtem a fekete dobogókon, most meg már rohanok – de nincs hova. Azt bírtam a Dürerben, hogy elhoztak egy csomó olyan zenekart, előadót, akik ugyan befértek volna máshova is Budapesten, csak azok nem, akiket a zenéjük érdekelt. Mekkora volt már a The Goddamn Gallows koncertje – ráadásul a kisteremben, ahol gyak. meg is érinthetted a zenészeket, olyan közel van a színpad, és mekkorák voltak a már emlegetett punk karácsonyok, punkünnepek, és mekkora koncerteken volt szerencsém résztvenni a magyarok közül is, s hány olyan zenekart láttam itt először, akiket aztán követtem máshova is... És a kert a lámpafüzérekkel meg a kutyákkal, gyerekekkel, pingponggal, egyebekkel... Na meg a Levente úr, akinél rendszeresen euróban vagy dollárban fizettünk forint helyet... Ja, és a Tilos Maratonok, persze. Egyszer lementünk ketten segíteni a bográcsolásban, zöldséget pucolni, effélék, aztán egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy ott állunk egyedül a kondér mellett, mert valahogy minden séf lelécelt :) És a Dürlinben a tetoválós bulik meg a jótékonysági főzés... Meg a próbatermek varázslatos világa és az az iszonyúan lebomlott büfé a pincében – szerettem, bakker, pedig elég öreg vagyok már.
A Dürer nem egy koncerthelyszín, hanem egy hely volt. Most nem fogom pátoszosan nagy kezdőbetűvel írni, de képzeljétek hozzá, ahogy nagy H-val ejtem. Azoknak a helye, akik, ha nem is tök ugyanúgy, de hasonlóan gondolkodnak a világról, a zenéről, a kortársakról, a kutyákról, a bringákról. Nem merülnék szügyig a nosztalgiában, azt próbálom elmagyarázni hogy bazira nem tudom, hova fogunk járni eztán, nem csak jól érezni magunkat, de érezni egyáltalán magunkat. Jó ideig persze nem lesz gondunk ezzel, de kezd egyre határozottabbá válni az érzés, hogy a covid után tényleg semmi sem lesz ugyanolyan, s bár tudom, hogy a változás jó, azért akadnak olyan dolgok, amikhez valami miatt ragaszkodnék.
Mint pl. a Dürerhez. Pedig a Koncert.hu és a Dürer viszonya nem volt felhőtlen, egy túloldali malőr után kissé kihűlt a viszony, ettől függetlenül én és a Dürer elég jól elvoltunk egymással.
A kert általában a Korai Öröm koncertjével nyitott. Ha máshol nem is – mivel koncertek szervezésével foglalkozott, azért de –, itt mindig összefutottunk G-val: rendszerint az első sorban táncolt, mint minden Korai-koncerten. Nem nyit ki többet a kert és G. sem táncol többé az első sorban. Rohadt egy világ.
Úgyhogy egyszerre búcsúzom tőlük.
Jövőre veletek valahol.
És kösz a halakat.
Dürer kert, Keleti Blokk, Garancsi, szállodaprojekt, költözés
Szólj hozzá!