Az első saját fesztiváljuk, a knebworthi Eddfest után jelentette be az Iron Maiden, hogy stratégiai partnerségre lépett a svéd Pophouse Entertainmenttel. Első olvasásra ez is csak egy újabb üzleti megállapodásnak tűnhet a sok közül, valójában azonban olyan cég került a zenekar mellé, amely az elmúlt évek egyik legfontosabb zeneipari kísérletét valósította meg. A cég részesedést szerzett a kiadói jogokból, bizonyos masterfelvételekből, valamint a zenekar nevének, arculatának és képmásának hasznosítási jogaiból. A hivatalos közlemény szerint mindez azt szolgálja, hogy az Iron Maiden a jövőben még több kreatív projektet valósíthasson meg: készül az Infinite Dreams Museum, folytatódik az Eddie-univerzum fejlesztése, és a jelenlegi világturnét is filmes feldolgozásra rögzítik. Rod Smallwood menedzser arról beszélt, hogy a Pophouse segítségével olyan terveket tudnak gyorsabban megvalósítani és finanszírozni, amelyek korábban csak távoli álmok voltak. Dave Shack, a Phantom Music vezetője pedig arra emlékeztetett, hogy az Iron Maiden már rég nem csupán egy zenekar: Eddie, a horrorvilág, a videojátékok, a képregények és a merchandising ugyanúgy részei ennek a történetnek, mint a lemezek vagy a koncertek.
A bejelentés azonban azért kapott ekkora visszhangot, mert a Pophouse nem akármilyen befektető. Ugyanez a cég áll az ABBA Voyage mögött is, amely néhány év alatt bebizonyította, hogy egy digitális előadás nemcsak technológiai érdekesség lehet, hanem önálló üzleti modell is. Londonban estéről estére több ezer ember vált jegyet arra, hogy olyan ABBA-koncertet lásson, amelyen valójában egyetlen ABBA-tag sincs jelen.
Innen kezdve pedig nehéz nem feltenni a kérdést: vajon az Iron Maiden is erre az útra készül?
Erre ma természetesen senki sem tud biztos választ adni. A zenekar egyetlen szóval sem jelentette be, hogy avatárshow-n dolgozna, ugyanakkor aligha véletlen, hogy éppen azzal a vállalattal kötött partnerséget, amely ezen a területen ma a világ egyik legkomolyabb tapasztalatával rendelkezik. Még fontosabb azonban, hogy a megállapodás egy sokkal általánosabb folyamatba illeszkedik. Az elmúlt években ugyanis egymás után adták el életművük jogait a rockzene legnagyobbjai: Bob Dylan, Bruce Springsteen, a Genesis vagy a Kiss esetében ez egyszerre jelentett hatalmas egyszeri bevételt és tudatos örökségvédelmet. Ezek a zenekarok/előadók már nem húsz évre terveznek előre, hanem arra az időszakra is, amikor a tagok már nem lesznek (aktívak). A kérdés ilyenkor már nem az, hogyan lehet még egy stadionturnét végigcsinálni, hanem az, hogyan maradhat életben az életmű.
Ebben az értelemben az Iron Maiden helyzete különösen érdekes, mert a zenekar története mindig is túlmutatott a zenén: Eddie az elmúlt négy évtizedben önálló popkulturális szereplővé vált, videojátékok, könyvek, sörök, képregények és megszámlálhatatlan relikvia épült köré. A Pophouse nyilvánvalóan nem csupán dalokat vásárolt, hanem egy komplett univerzumot, amelyben még rengeteg kiaknázatlan lehetőség rejlik. És ezzel együtt megérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol a történet már nem üzleti, hanem kulturális kérdéssé válik.
A virtuális koncertekről szóló viták ugyanis többnyire rossz irányból indulnak. Általában arról folyik a beszélgetés, hogy helyettesítheti-e egy digitális produkció az élő koncertet, pedig talán eleve hibás a felvetés. Ugyanúgy, ahogy senki sem hasonlít össze egy színházi előadást egy mozifilmmel, a kétféle koncertélményt sem feltétlenül kellene ugyanazon a mércén mérni. Erre talán a budapesti nosztalgiavillamos a legjobb (?) példa. Amikor a régi szerelvény végigcsilingel a városon, senki sem azért száll fel rá, mert gyorsabban szeretne eljutni A-ból B-be. Éppen ellenkezőleg: azért ül fel rá, mert különleges élményt keres. A nosztalgiavillamos nem akarja kiváltani a menetrend szerinti járatot, és a menetrend szerinti járat sem próbál nosztalgiavillamos lenni. Mindkettőnek megvan a maga helye.Talán a virtuális koncertek esetében is ez a szemlélet hiányzik.
A zeneipar ugyanis ma még hajlamos ugyanazzal a szóval (koncert) illetni két teljesen eltérő élményt. Pedig egy Iron Maiden-fellépésen nemcsak a dalok miatt vagyunk jelen. Az élmény része, hogy Bruce Dickinson aznap este hogyan szólítja meg a közönséget, hogy Steve Harris hosszabban időzik egy dal végén, hogy Nicko McBrain egy pillanatra eltéveszt egy ütemet, vagy egyszerűen olyan hangulat alakul ki a nézőtéren, amelyet többé senki sem tud megismételni. Az élő koncert értékének egyik legfontosabb eleme éppen az, hogy megismételhetetlen.
Egy digitális produkció azonban más szabályok szerint működik. Ott minden mozdulat, minden fényváltás, minden kameraállás és minden gesztus előre megtervezett. A tökéletesség nem "mellékhatás", hanem maga a cél. A közönség ugyanúgy együtt énekel, együtt ünnepel és ugyanúgy meghatódhat, de valójában nem egy spontán pillanatnak, hanem egy rendkívül kifinomult technológiai megoldásnak a részese. Ez bizonyos szempontból nem kevesebb, mint egy koncert, egyszerűen más.
Lehet, hogy néhány év múlva természetes lesz, hogy Londonban vagy Las Vegasban állandó Iron Maiden-show működik, miközben a valódi zenekar már régen befejezte a turnézást. Az is lehet, hogy a legfiatalabb rajongók számára ez lesz az első találkozás a Maiden világával, ugyanúgy, ahogy ma sokan az ABBA Voyage-on találkoznak először az együttessel. Ha így lesz, aligha lehet azt mondani, hogy ennek nincs létjogosultsága.
Az időt ugyanis nem lehet megállítani. Nicko McBrain stroke-ja, Bruce Dickinson korábbi daganatos betegsége és csípőprotézis-műtéte csak emlékeztet arra, hogy a heavy metal sem tudja felülírni a biológiát. Már az is kivételes teljesítmény, hogy hetven év körüli zenészek ma még kétórás koncerteket adnak olyan intenzitással, amely sokkal fiatalabb előadókat is próbára tenne. Lehet tehát úgy is nézni ezt a megállapodást, mint a rockzene új nyugdíjrendszerét. Nem azért, mert a zenészek visszavonulni készülnek, hanem mert először nyílik valódi lehetőség arra, hogy egy életmű ne a búcsúkoncerttel érjen véget.
Bár a köznyelv minden ilyen produkciót hologramkoncertnek nevez, a valóság ennél jóval összetettebb. Az ABBA Voyage sem klasszikus hologramokra épül, hanem motion capture technológiára, valós idejű számítógépes renderelésre, gigantikus LED-felületekre és precízen összehangolt fénytechnikára. A mesterséges intelligencia megjelenésével pedig újabb korszak kezdődhet.
Az Iron Maiden bejelentése ezért valószínűleg nem arról szól, hogy hamarosan digitális Bruce Dickinson énekli majd a Run to the Hills-t. Sokkal inkább arról, hogy a zenekar már most elkezdte felépíteni azt a világot, amely akkor is működhet majd, amikor eljön az idő, hogy a tagok már nem tudnak vagy nem akarnak színpadra állni. Hogy ezt koncertnek nevezzük-e, vagy egy egészen új műfaj születését látjuk, azon még hosszú ideig lehet vitatkozni.
Az viszont egyre valószínűbbnek tűnik, hogy a következő évtized zeneiparának egyik legfontosabb kérdése már nem az lesz, létezhetnek-e digitális előadások, hanem az, hogyan tanuljuk meg ugyanúgy elfogadni őket önálló műfajként.
Szólj hozzá!