A karmestereket pusztán a frakk alapján viszonylag könnyű összekeverni komornyikokkal, angol delegációkkal, vagy alkalmanként Latinovits Zoltánnal. Ha azonban pálca is van náluk, szinte biztosak lehetünk abban, hogy karmesterrel van dolgunk, hiszen varázslók nem léteznek. (Vagy legalábbis ezt állítják.)
De mégis, miért van szükség a pálcára? Mit csinál vele a karmester azon kívül, hogy nagyon határozottan mutogat? És mi történne, ha egyszerűen otthon hagyná? Ahhoz, hogy erre válaszoljunk, először egy még fontosabb kérdéssel kell szembenéznünk: szükség van-e egyáltalán karmesterre?
A karmesteri pálca nem feltétlenül szükséges a vezényléshez, a karnagyok például gyakran egyáltalán nem használnak pálcát. Kórusnál sokszor fontosabbak a puhább, lélegzetszerű kézmozdulatok, a tenyér finom nyitása, a belégzés jelzése. A puszta kéz közvetlenebb és rugalmasabb eszköz.
Első ránézésre valóban úgy tűnhet, hogy egy ember kalimpálva próbálja beadni nekünk, hogy nélküle a zenészek nem tudnának játszani. Ami azt illeti: tudnának. Ezzel a karmester is pontosan tisztában van. A kérdés nem az, hogy tudnak-e játszani, hanem az, hogy hogyan játszanak. A karmester színpadi „szereplése” ugyanis a munkának csak a leglátványosabb része – nagyobbik fele a koncertet megelőző felkészülés idején zajlik. A karmester értelmez, elképzelést alakít ki, instrukciókat ad, figyel, fülel, javít, újrapróbáltat, néha sóhajt, majd udvariasan megkéri a brácsásokat, hogy lehetőleg ne úgy játsszanak, mintha hobbiból tennék. Nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy edzőt, aki felkészíti a csapatot, majd a meccs közben is irányítja őket. A játékosok tudnak focizni az edző nélkül is. Csak az nem mindegy, hogy csapatjáték lesz belőle, vagy tizenegy különböző ember személyes véleménye a játékról.
Természetesen előadás közben sokat venne el az élményből, ha a karmester folyamatosan ordibálna a pulpitusról. Képzeljük csak el, ahogy egy szimfónia közepén egyszer csak felhangzik: „FUVOLÁK, MOST!”
Ez kétségkívül informatív lenne, de zeneileg talán kevésbé szerencsés. Ezért a karmester olyan technikát használ, amely mozdulatokkal kommunikál. Ezt hívjuk vezénylésnek. A vezénylés valamilyen formában már nagyjából az ötödik század óta létezik, bár ekkor még nagyon máshogy nézett ki, mint ma. A gregorián énekeknél a kórus egy kijelölt tagja kézmozdulatokkal segítette az énekeseket. Ezek a mozdulatok nem ütemeket mutattak, inkább a dallam irányát és ívét jelezték. Olyasmi lehetett, mintha valaki a levegőben próbálná lerajzolni, merre kanyarodik a zene.
A ma ismert karmesteri pálca elődei csak később, a reneszánsz idején kezdtek kialakulni. A polifon énekes zenében már nagyobb szükség volt arra, hogy valaki összetartsa az előadókat. Ekkoriban a vezető énekesek vagy szólamvezetők sokszor összetekert papírral ütötték a tenyerüket, ezzel jelezve az ütemet. Ez még nem karmesteri pálca volt, inkább egy praktikus zenei „na most együtt, legyenek szívesek”.
Az instrumentális zene sokáig másodlagosnak számított a vokálishoz képest, és sokszor az sem volt pontosan megszabva, melyik szólamot melyik hangszer játssza. A zenekar vezetése ezért gyakran a csembalóra vagy orgonára hárult, amely mögött sokszor maga a zeneszerző ült. Innen kezd körvonalazódni a zenekar vezetőjének szerepe.
Lullyé a zenetörténet egyik legabszurdabb karmesteri balesete: állítólag olyan vehemensen verte az ütemet, hogy saját lábába szúrta a botot. A seb elfertőződött, amputálni kellett volna, Lully azonban ezt visszautasította, mert kiváló táncos volt. A döntés végül az életébe került.
Aztán elérkezünk Jean-Baptiste Lully idejéhez, amikor megjelenik az ütemverő bot, a mai karmesteri pálca egyik látványos, bár kissé életveszélyes rokona. Ez nem könnyed, elegáns kis pálca volt, hanem egy nagy, nehéz bot, amellyel a földet ütötték az ütem jelzésére. A mai értelemben vett karmesteri pálca a 19. század elején kezdett elterjedni – nem véletlenül. A zenekarok egyre nagyobbak lettek, a művek egyre összetettebbé váltak, és már nem volt elég, ha valaki a csembaló mellől, fél szemmel próbálta összetartani az egész társaságot.
A pálca akkor jelenik meg, amikor nagyobb zenei apparátust kell irányítani. Egy szimfonikus zenekar esetében a karmesternek úgy kell láthatónak lennie, hogy a hátsó sorban ülő ütős is pontosan értse, mi történik, ne csak abban reménykedjen, hogy „majd valahogy bevonzza” a dolgot. Karmesteri pálca elméletileg bármi lehet, ami hosszú, vékony és botként viselkedik. Ha valaki nagyon szeretne, akár egy szárazkolbásszal is tudna vezényelni, de a gyakorlatban valamiért a karmesterek inkább erre a célra készített pálcát használnak. A karmesteri pálca általában markolatból és vékonyodó botocskából áll. A markolat legtöbbször parafából készül, de lehet fából vagy más anyagból is. A célja, hogy biztosan üljön a kézben, ne csússzon ki, és lehetőleg az izzadság se változtassa át egy apró, elegáns lövedékké.
A pálca mérete és súlya személyes preferencia kérdése. Vannak karmesterek, akik a hosszabb pálcákat kedvelik, mert nagyobb zenekarnál jobban láthatóvá teszik a mozdulatokat. Mások rövidebb, könnyebb pálcát használnak, mert az gyorsabb és finomabb gesztusokat enged. A jó karmesteri pálca egyik legfontosabb tulajdonsága az egyensúly. Nem mindegy, hol van a súlypontja, hogyan ül a kézben, mennyire követi a csukló legkisebb mozdulatát is. A cél az, hogy ne külön tárgyként viselkedjen, hanem a kéz meghosszabbításaként.
Fontos azonban, hogy a pálca nem varázseszköz.
A cikk folytatása a Müpa oldalán.
karmester, pálca, Müpa
Szólj hozzá!