Az elmúlt években egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az élőzene strukturális problémái nem a stadionok szintjén jelentkeznek először... Miközben a legnagyobb turnék rekordbevételekkel futnak, az élőzenei ökoszisztéma alapját jelentő kis klubok és független koncerthelyszínek egyre nehezebb helyzetbe kerülnek. Nagy-Britanniában az emelkedő bérleti díjak, a rezsiköltségek növekedése, a zajvédelmi konfliktusok és az általános gazdasági bizonytalanság következtében az elmúlt évtizedben klubok százai zártak be vagy szorultak perifériára.(Ismerős?)

Ebben a környezetben értelmezhető igazán a londoni O2 Arena döntése.

A húszezres befogadóképességű aréna ugyanis bejelentette, hogy a Music Venue Trusttal együttműködve anyagi támogatást nyújt a brit független koncerthelyszíneknek. A modell lényege, hogy minden olyan előadó után, aki először lép fel headlinerként az O2 színpadán, az aréna visszaforgat egy meghatározott összeget abba a rendszerbe, amely az adott karrier elindulását lehetővé tette.

A kezdeményezés mögött az a felismerés áll, hogy az élőzenei infrastruktúra egységes egész. A „grassroots” kifejezés ebben az összefüggésben azokat a jellemzően 50-300 fős, alulról szerveződő koncerthelyszíneket jelöli, ahol a zenekarok tapasztalatot szereznek, közönséget építenek – és ahol az élőzene közösségi gyakorlattá válik. Ezek a klubok nem csupán fellépési lehetőségek, hanem kulturális csomópontok: eltűnésük nemcsak a jelenlegi kínálatot szűkíti, hanem a jövő előadóinak útját is elvágja.

Az O2 lépését az iparág szereplői széles körben üdvözölték.

A zenészek és a szakmai szervezetek egyaránt hangsúlyozták: az arénákban fellépő előadók túlnyomó többsége kis klubokban kezdte pályáját. A támogatás így nem egyszerű jótékonysági gesztusként értelmezhető, hanem stratégiai állásfoglalásként: annak elismeréseként, hogy a nagy- és kis színpadok közötti kapcsolat fenntartása hosszú távon az egész iparág érdeke. A The Guardian értelmezésében ez ritka, de jelentős jelzés egy olyan piacon, ahol a siker gyakran elszakad azoktól az intézményektől, amelyek megalapozták.

A kezdeményezés illeszkedik a Music Venue Trust hosszabb távú törekvéseihez is. A szervezet évek óta kampányol olyan rendszerszintű megoldásokért, mint az önkéntes „ticket levy” modell, amely szerint a nagyobb koncertek jegyárából – például jegyenként egy fonttal – célzottan a grassroots helyszínek működését támogatnák.

A logika egyszerű: a tömegeket megmozgató események minimális hozzájárulása összességében jelentős, kiszámítható forrást teremthetne az élőzenei utánpótlás számára.

Működhet-e a brit modell nálunk?

Baráti társaságban nemrég valami ilyesmit vázoltam fel, nem azért, mert valami látnok vagyok, hanem azért, mert több évtizednyi zeneiparban töltött idő után úgy látom, hogy a jelenlegi politikai és gazdasági környezetben csak a szolidaritás jelenthetne kiutat a kialakult és lassan kulminálódó helyzetből.

Ez a brit példa ismét felveti a kérdést, hogy mindez mennyire lenne átültethető magyar környezetbe.

A válasz röviden: jelenlegi formájában aligha.

Ennek oka nem elsősorban a szándék hiánya (az is), hanem a strukturális különbségekben keresendő. Míg az O2 Arena nem pusztán bérbe adja a teret, hanem üzleti értelemben is részesedik a koncertek sikeréből, addig a hazai nagy helyszínek – így pl. az MVM Dome vagy az Aréna – alapvetően bérleti logikán működnek. A koncertszervezők viselik a kockázatot, ők kezelik a jegybevételt, az aréna pedig infrastruktúrát és szolgáltatást nyújt, természetesen nem kevés pénzért.

Ebben a modellben sem a helyszínnek, sem a szervezőnek nincs közvetlen ösztönzője arra, hogy visszaforgasson a klubszintbe. A magyar piac mérete és kiszámíthatatlansága miatt a koncertszervezők mozgástere eleve szűk; egy önkéntes befizetés itt nem rendszerépítésként, hanem plusz teherként jelenne meg. Éppen ezért a brit modell tanulsága nem az, hogy „a szervezőknek fizetniük kellene”, hanem az, hogy ott tud működni a visszaforgatás, ahol a siker keletkezésének pontján az intézményi felelősség is megjelenik.

Ha Magyarországon valaha létrejöhetne hasonló rendszer, az csak strukturális átalakítással volna elképzelhető: a nagy helyszínek érdekeltté tételével a jegybevételben, egy szektorsemleges, iparági alap létrehozásával, vagy állami-piaci együttműködésben.

Amíg azonban a nagy színpadok és a klubszint között nincs élő gazdasági kapcsolat, addig a brit modell inkább iránytű marad, mint követhető recept.

>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>

* Az az online platformok – különösen a YouTube és a TikTok – mára önálló indulási felületté váltak, és számos előadó számára kiváltják a hagyományos klubszintet. Ugyanakkor bizonyos műfajok esetében – különösen a rock, az alternatív, a jazz és az elektronikus zene egyes irányzatai – a kis koncerthelyszínek továbbra is kulcsszerepet játszanak a közönségépítésben, a zenekari dinamika kialakulásában és az élő előadói tapasztalat megszerzésében.

Telt ház nélkül – vészjelzés a klubvilágból