Laurie Anderson ír egy művet, amelyet mi már nagy valószínűséggel soha nem olvashatunk el. A kéziratot ugyanis csak 2114-ben bontják fel egy norvég művészeti projekt részeként. A 79 éves amerikai avantgárd zenész, zeneszerző és performanszművész egész pályafutását a zene, a történetmesélés, a technológia és a képzőművészet határterületein töltötte, így aligha véletlen, hogy éppen őt kérték fel arra, hogy üzenjen a következő évszázadnak. És ha már egy zenész is bekerülhet ebbe a különös időkapszulába, érdemes eljátszani a gondolattal: kiket küldenénk még utána?
De ne rohanjunk előre!
Az egész ötlet egy erdővel kezdődött. Katie Paterson skót képzőművész 2014-ben Oslo közelében, Nordmarkában ezer lucfenyőt ültetett azzal a meglehetősen szokatlan céllal, hogy egyszer majd könyv legyen belőlük. A Future Library, vagyis a Jövő Könyvtára száz éven át minden évben felkér egy alkotót, hogy készítsen egy új, addig sehol nem publikált művet. A kéziratot ezután lezárják, és egészen 2114-ig senki nem olvashatja el.
A terv szerint 2114-ben kivágják a száz évvel korábban ültetett fákat, a belőlük készült papírra pedig kinyomtatják a száz műből álló antológiát. A projekt lényege tehát nemcsak az, hogy valaki ma ír egy könyvet olyan embereknek, akiknek jelentős része még meg sem született, hanem az is, hogy a szerző teljesen lemond az azonnali visszajelzésről. Nincs kritika, nincs olvasói reakció, nincs siker vagy bukás: a mű egyszerűen vár.
A kéziratokat addig az oslói Deichman Bjørvika közkönyvtár külön erre kialakított Silent Roomjában, vagyis Csendes Szobájában őrzik. A sorozatot Margaret Atwood kezdte, azóta többek között David Mitchell, Han Kang, Karl Ove Knausgård, Ocean Vuong, Elif Shafak és Amitav Ghosh is csatlakozott hozzá.
Laurie Anderson a projekt 13. felkért alkotója.
De mit keres itt egy avantgárd zenész?
Tulajdonképpen éppen ő az, akinek a jelenléte egyáltalán nem meglepő. Laurie Andersont zenészként leginkább az O Superman miatt ismeri a világ, bár hagyományos értelemben már ezt a nyolcperces, minimalista, elektronikusan manipulált hangokra épülő szerzeményt is nehéz egyszerűen dalnak nevezni. 1981-ben mégis egészen a brit slágerlista második helyéig jutott, ami önmagában is ritka poptörténeti pillanat. Anderson eredetileg mindössze száz példányt készíttetett a kislemezből, ám miután John Peel játszani kezdte a BBC-ben, hirtelen érkezett egy húszezres brit megrendelés, majd még egy. Az avantgárd New York-i művészből egyik pillanatról a másikra olyan popsztár lett, akit a Warner több lemezre szerződtetett.
Csakhogy Anderson soha nem volt egyszerűen zenész. Hegedült, énekelt, beszélt, történeteket mesélt, filmet készített, elektronikával kísérletezett és színpadi performanszokat hozott létre. Évtizedekkel azelőtt kezdte vizsgálni az ember és a technológia kapcsolatát, hogy ez minden kulturális konferencia kötelező témája lett volna, és 2002-ben még a NASA első rezidens művésze is lett.
Az O Superman éppen ezért öregedett különösen jól. Elektronikus hang, automatikus üzenetrögzítő, kommunikáció, hatalom, távolság és emberi magány keveredik benne. 1981-ben futurisztikusnak hatott, ma pedig néha inkább hétköznapi tapasztalatnak tűnik. Nem nehéz elképzelni, miért érdekelhette a Future Library alkotóit egy olyan művész, aki egész életében azon dolgozott, hogyan lehet a jelenből a jövő felé beszélni. Most ezt szó szerint is megteheti.
Mit lehet mondani egy embernek 88 év múlva?
Egyelőre azt sem tudjuk, pontosan milyen művet készít Anderson. Katie Paterson szerint lehet próza, történet, kotta, instrukció vagy akár olyan forma is, amelyre ma még nincs igazán nevünk. Anderson annyit árult el, hogy valami használhatót szeretne mondani a szerelemről azoknak, akik majd 2114-ben találkoznak a művével. Ez elsőre talán meglepően egyszerű témának tűnik egy olyan alkotótól, akinek életműve tele van technológiával, futurizmussal és kísérletezéssel, valójában azonban nagyon is illik hozzá. Anderson munkáiban ugyanis a technológia szinte mindig csak közeg: mögötte folyamatosan az ember, az emlékezet, a veszteség, a félelem és a kapcsolódás kérdései húzódnak meg.
A zenészek előtt már korábban is résnyire nyitva volt az ajtó: Anderson nem egészen az első olyan alkotó a Future Library történetében, akinek komoly köze van a zenéhez. A 2016-ban kiválasztott izlandi Sjón elsősorban költő és regényíró, de a nyolcvanas évek reykjavíki punk és avantgárd közegében zenélt is, később pedig Björk egyik visszatérő alkotótársa lett. Dalszövegeken és filmes zenéken is dolgoztak együtt.
Laurie Anderson kiválasztásával azonban a határ még inkább elmosódik. Ha ugyanis egy olyan alkotó kerülhet a Future Librarybe, akinek életművében lemez, koncert, irodalom, performance és képzőművészet lényegében szétválaszthatatlan, akkor adódik a kérdés:
Kit választanánk még a zene világából?
Patti Smith aligha szorulna magyarázatra. Ha holnap bejelentenék a nevét, valószínűleg senki nem kérdezné meg, mit keres egy zenész egy irodalmi projektben. A punk egyik ikonja költőként indult, könyvei vannak, a Just Kids emlékiratáért National Book Awardot kapott, és egész pályáján természetesen járt át vers, irodalom és rockzene között. Ráadásul különös lenne 2114-ben úgy olvasni egy Patti Smith-szöveget, hogy az akkori olvasó számára Bob Dylan, Jimi Hendrix, Robert Mapplethorpe és maga Smith már nagyjából ugyanannak a távoli kultúrtörténeti korszaknak a szereplője lenne.
Nick Cave már most is palackpostákat ír. Nemcsak dalszerző és regényíró, hanem a Red Hand Files révén évek óta rendszeresen válaszol vadidegen emberek kérdéseire szerelemről, halálról, gyászról, hitről és zenéről. Bizonyos értelemben már most is folyamatosan üzeneteket küld ismeretlen embereknek, csak azok nem 88 év múlva érkeznek célba. Egy Future Library-kézirat esetében éppen ez változna meg: ugyanaz a személyes, közvetlen hang szólna valakihez, akiről Cave semmit sem tudhat.
Ha Anderson technológia iránti érdeklődése alkalmassá teszi a feladatra, Björk szinte kínálja magát. Évtizedek óta foglalkozik azzal, hogyan találkozhat természet és technológia, emberi hang és elektronika, zene és vizualitás. Alkalmazást készített albumhoz, virtuális valósággal kísérletezett, természeti rendszereket fordított át zenére. Csábító a gondolat, hogy 2114-ben valaki kinyit egy Björk-kéziratot, és kiderül: végre megérkezett az a korszak, amelyben teljesen hétköznapinak számít, amit ő száz évvel korábban elképzelt...
Brian Eno esetében valószínűleg még az sem biztos, hogy hagyományos szöveget adna le. Lehetne belőle szabályrendszer, kártyacsomag, zenei algoritmus vagy egy generatív mű leírása, amelyet az akkori technológiával kell megvalósítani. Ez talán még jobban illene a Future Library gondolatához, mint egy kész kézirat. Nem művet hagyni a jövőre, hanem egy ötletet, amelyet csak a jövő tud befejezni.
És persze ott van David Byrne, aki a Talking Heads óta meglehetősen következetesen úgy figyeli az emberiséget, mintha egyszerre tartozna hozzá és érkezett volna ide egy másik bolygóról. Városok, közlekedés, zene, társadalom, viselkedés és technológia: Byrne könyvekben és projektekben is folyamatosan azt vizsgálja, hogyan működünk együtt. Egy 2114-nek írt Byrne-szövegben már csak az lenne a kérdés, hogy nekik magyarázná-e el, milyenek voltunk mi, vagy nekünk, milyenek lehetnek majd ők. (Budapesti koncertjéről – vagy mijéről – itt írtunk.)
És vannak nevek, amelyekről már lekéstünk
A játék persze egy ponton óhatatlanul melankolikussá válik. David Bowie szinte tökéletes Future Library-szerző lehetett volna: egész életében a jövőt próbálta elképzelni, miközben újra és újra feltalálta saját magát. Leonard Cohen üzenetét valószínűleg 2114-ben is értenék. És különös módon Lou Reed is adná magát, nemcsak azért, mert a rock egyik legfontosabb szövegírója volt, hanem Laurie Anderson férjeként és alkotótársaként is. Anderson sokszor beszélt arról, hogyan maradt jelen az életében Reed a 2013-as halála után.
Vajon érteni fogják az O Supermant 2114-ben?
A Future Library első pillantásra irodalmi projekt, valójában azonban legalább annyira szól az időről és arról a furcsa emberi meggyőződésről, hogy lesz utánunk valaki. Hogy 2114-ben még lesz Oslo, lesz könyvtár, lesznek könyvek, lesz, aki tud és akar olvasni, és lesznek emberek, akiket érdekel, mit gondolt róluk száz évvel korábban Margaret Atwood, Han Kang vagy Laurie Anderson. A projekt ezért egyszerre művészeti kísérlet és bizalmi játék a jövővel. A zenészeknek persze ehhez nem feltétlenül kell lezárt kézirat és norvég erdő: az ő időkapszuláik maguk a dalaik. Egy lemez is üzenet a jövőnek, csak nem kell száz évig várni a felbontásával.
A bizalmi játék viszont ugyanaz: vajon lesz-e még valaki száz év múlva, aki meghallgatja?
Az írást a The Guardian cikke inspirálta.
Laurie Anderson, Future Library
Szólj hozzá!