A vita közben újra előkerül az a régi kérdés: miért van az, hogy Magyarországon szilveszterkor is a balsorsot emlegető Himnusszal köszöntjük az új évet, míg más nemzetek egészen más hangulatban lépnek át a következő esztendőbe?

A magyar különút

A magyar Himnusz szövegében és dallamában is egyedülálló. Nem győzelmet, dicsőséget vagy hősiességet ünnepel, hanem könyörgést, múltbeli szenvedést és balsorsot. „Isten, áldd meg a magyart” – kezdődik, de rögtön a „balsors, akit régen tép” folytatással. Zeneileg is lassú, moll hangnemű, imaszerű – inkább gyászos, mint ünnepélyes. Ez az egyediség szépsége, de egyben magyarázata annak is, miért érződik sokszor lehangolónak, különösen akkor, amikor az új év első pillanataiban kellene reménytelien megszólalnia.

Ünneplés a világban

Más országokban a nemzeti himnusz hangulata egészen más.

• Franciaország harci kiáltással indít: a Marseillaise a vért és a szabadságért vívott küzdelmet idézi meg, energikusan, indulószerűen.

• Olaszország himnusza szinte pezsgő induló, tele élettel és lendülettel.

• Brazília és Mexikó himnuszai operai, színesek, szinte vidámak.

• Az Egyesült Államokban a Star-Spangled Banner a katonai hősiességet ünnepli, de előadása sokszor rugalmas: popsztárok saját stílusban éneklik, rock- és jazz-változatok is léteznek, és a közönség gyakran együtt zengi.

• Ausztria pedig különösen érdekes példa: ott szilveszterkor nem a himnusz, hanem Strauss Kék Duna keringője szól éjfélkor, és az emberek tánccal köszöntik az új évet. Könnyed, játékos, elegáns – mennyire más évkezdés, mint a mi balsorsunk.

A tisztelet és a rugalmasság

Igaz, a himnusz mindenhol kiemelt tiszteletet élvez. Felállnak, kéz a szív fölé, katonai ceremóniák kísérik. De a megközelítés mégis különböző. Latin-Amerikában például a hosszú himnuszokból gyakran rövidített változatot játszanak. Amerikában a tisztelet megmarad, de a forma rugalmas: feldolgozások, egyéni előadások sorakoznak. Ausztriában pedig az ünneplés közös pillanata a keringőhöz kötődik, nem a himnuszhoz.

És nem csak nálunk kavarnak botrányt a feldolgozások. Franciaországban 1981-ben Serge Gainsbourg reggae-változatot készített a Marseillaise-ből „Aux armes et cætera” címmel. A hadsereg felháborodott, a jobboldali sajtó „nemzetárulónak” nevezte, koncertjein füttykoncert fogadta – ugyanakkor a dal listavezető lett, és sokan éppen a művészi újraértelmezés bátorságát látták benne.

Himnusz-botrányok itthon és külföldön

Magyarországon is volt emlékezetes eset: 2004. augusztus 20-án Király Linda a Himnusz előadása közben többször hibázott, sorokat kevert össze, a közönség kifütyülte, a sajtó pedig hetekig cikkezett róla. Ez az eset jól mutatta, mennyire szent és sérthetetlen jelképnek tekintjük a Himnuszt – annyira, hogy még egy egyszerű emberi hibát is nemzeti ügyként élünk meg.

Az Egyesült Államokban a himnusz minden nagy sportesemény része, és ott is gyakran vált ki vitát. Christina Aguilera 2011-ben a Super Bowlon sorokat felejtett ki és kevert össze. Fergie 2018-ban jazzes, „szexi” stílusban adta elő az NBA All-Star gálán, a játékosok és a közönség pedig nevetésben törtek ki. Roseanne Barr 1990-ben szándékosan hamisan énekelt baseball-meccsen, közben obszcén mozdulatokat tett – karrierje is megsínylette. Látható: máshol sem tabumentes a himnusz, de a viták inkább a stílusról és a minőségről szólnak, nem pedig arról, hogy egyáltalán szabad-e másként előadni.

Mit kezdjünk a Himnusszal?

Az Ajsa Luna-féle vita valójában túlmutat magán az előadáson. Arról szól, hogyan gondolkodunk a nemzeti identitásunk egyik legfontosabb jelképéről. Mások keringőznek, indulót fújnak, együtt énekelnek – mi pedig egyedülálló módon siralmat zengünk pl. az év legelső perceiben és a legemelkedettebb pillanatainkban. A kérdés talán nem az, hogy szabad-e hozzányúlni (meg nem "vigyázzállni" közben), hanem hogy biztosan mindig így akarunk-e ünnepelni.

A magyar Himnusz – vagy például a párizsi olimpia botránnyá vált szimbolikája – arra mutat rá, mennyire érzékenyen reagál egy közösség, ha nemzeti vagy kulturális jelképekkel kísérleteznek, vagy esetleg hibák történnek. A különbség az, hogy az olimpia nemzetközi színtéren zajlik, ahol sokféle nézőpont ütközik, míg Magyarországon a Himnusz szinte kizárólag egyetlen, szakrális interpretációt enged meg. Ezért is nőhetnek fel apró botrányok óriási nemzeti üggyé – egészen odáig, hogy egy kisváros önkormányzata lemondja a bevezetőben említett énekesnő fellépését, a konzervatív sajtó pedig élő céltáblává teszi a huszonéves hölgyet, ismét két táborra szakítva az amúgy nagyon is zeneszerető népét.

Vélemény:

Himnikus falanx

Amiért Ajsa Lunát éppen kiátkozzák, annál Arany és Jókai sokkal durvábbat művelt