Nagyjából ebben az időben egy francia tudóstól is megtagadták az Egyesült Államokba való belépést, miután a reptéri bevándorlási tisztviselők átvizsgálták a telefonját, és olyan üzeneteket találtak, amelyekben kritikát fogalmazott meg a Trump-kormányzattal szemben. (Telex)
Néhányan talán már találkozhattatok a UK Subs oldalán olyan posztokkal, amelyeken fotók és videók láthatók egy ismeretlen felállásról, akik a hétvégén egy Los Angeles-i punkfesztiválon Charlie-val léptek fel (Charlie Harper). Érthető, hogy azon tűnődtök: „Hogy történhetett ez?”. Nos, itt az igazság: Stefant (Stefan Häublein), Marcot (Marc Carrey) és engem (Alvin Gibbs) nem engedtek be az Egyesült Államokba, míg Charlie valahogy – talán egy jedi elmetrükk segítségével, vagy, ami még hihetőbb, összefutott egy olyan bevándorlási tisztviselővel, aki kétségbeesetten próbálta letudni a műszakját – átjutott...
Egy 11 órás repülőút után Roz, a párom és én megérkeztünk a bevándorlási pulthoz. Roz-t gond nélkül átintették, de nekem azt mondták, hogy valami feltűnt nekik, ami további vizsgálatot tesz szükségessé. Két okot említettek: először is azt állították, hogy nem rendelkezem a megfelelő vízummal a belépéshez; másodszor, volt egy másik, nem részletezett probléma, amelyet nem voltak hajlandók felfedni. Nem tehetek róla, de elgondolkodtatott, hogy az elnökükkel és kormányával kapcsolatos gyakori és nem túl hízelgő nyilvános megjegyzéseim vajon szerepet játszottak-e ebben – vagy talán csak egyszerűen paranoiás vagyok...
Ami ezután következett, messze nem volt kellemes.
Két rendőr átkísért a LAX egy másik részébe, ahol Stefant és Marcot már egy fogdában találtam, egy csoport kolumbiai, kínai és mexikói fogvatartottal együtt. A poggyászomat, telefonomat és útlevelemet elkobozták. Órákkal később, hajnali 4 órakor (miután este 7-kor landoltam), behívtak egy második kihallgatásra. Az ezt vezető tisztviselő meglepően szimpatikus volt – sőt, dicséretére legyen mondva, még a repülőtérre is kimerészkedett, hogy megkeresse Roz-t, és tájékoztassa őt a helyzetemről és a kényszerű visszautazásomról. Igazán hálás vagyok neki ezért a tisztességes cselekedetért.
Roznak szerencsére sikerült átíratni a jegyét ugyanarra a járatra, amelyre én is felkerültem – de csak miután 25 órát töltött a repülőtéren, várva, hogy kikerüljek a fogdából. Mire másnap este 8 órakor felkísértek minket a gépre, már több mint egy napja nem aludtam, és csak egy adag tésztán és néhány csésze teán éltem. Ha ez nem lett volna elég, a United Airlines szabályzata előírta, hogy a kitoloncolásom körülményeire való tekintettel egyetlen korty alkoholot sem ihatok a repülőn. Eközben Stefan és Marc, akiket a British Airways járatára tettek fel, a legtöbbet tudták kihozni az ingyen piából, hogy segítsen nekik megbirkózni a megpróbáltatásokkal.
Mélységesen csalódott vagyok, hogy az igazi UK Subs nem tudta hozni azt a koncertet, amire aprólékosan felkészültünk – a közönség jobbat érdemelt volna. Ugyanakkor hálámat és gratulációmat kell kifejeznem annak a három zenésznek, akik az utolsó pillanatban beugrottak, hogy támogassák Charlie-t a színpadon.
Az élmény felnyitotta a szemem, bár nem szívesen ismételném meg.
Az általam megosztott képen Roz és én végre hazatértünk Délnyugat-Franciaországba, és egy bár előtt élvezzük a jól megérdemelt pohár borunkat. A hazatérést követő megkönnyebbülés ellenére mogorva arcom sokat elárul a két nap alvás nélkül eltöltött napok áráról.
Végső soron, bár soha nem számítottam arra, hogy 67 évesen kidobnak Amerikából, büszke vagyok erre a tényre. Úgy tűnik, hogy az országgal való kapcsolatomnak belátható időn belül vége. És talán ezért is jár a fejemben folyton egy bizonyos refrén az első Clash-album harmadik számának első oldaláról...
A cikket megosztotta a The Tiger Lillies is, az alábbi megjegyzéssel:
"Halálos fenyegetéseket kaptunk, ezért lemondtuk a New York-i koncertjeinket és a fesztivált. Az alábbi cikkből úgy tűnik, hogy más zenekarokat is el (ki) fognak utasítani..."
UK Subs, USA, Trump, bevándorlási hivatal
Szólj hozzá!