Dragony Tímea szimfonikus költeménye 2017-ben született. A Crann Bethadh, a kelta mitológiában az Élet fája. A kelták szentként tisztelték a fákat, mivel ők adtak élelmet, védelmet és energiát az embereknek. Az Életfa az élet bőségét jelképezi, melyben minden nap részesülhetünk. Ágaival felér a magasba, a mennybe, a földön túli világba, gyökereivel a föld mélyére hatol. Erőt ad ahhoz, hogy harcolni tudjunk a céljainkért. Az Életfa híd, amely összeköti a múltat és a jövőt, az eget és földet. A műről így vall a szerző: „A fa három világát és annak sokféle hangulatát hallhatjuk. A fa felső része az égi világ, földön túli világ (mennyország), középső része a földi létet mutatja be, az emberek harcait maguk között és az istenekkel. A fa alsó világa a tenger világa, a purgatórium és a végső győzelmek tere. Az emberek egy ősi “rítussal” köszönik meg az isteni védelmet, a teremtő esőt és a sugárzó napot. Az élet és a szent fa dicsőítésében teljesedik ki a kompozíció.
A zene, az Élet fájának zenéje így mutatja be, teszi hallhatóvá számunkra az élet összetettségét, sokszínűségét!”
Honegger összesen három versenyművet írt, s ezek közül csak Csellóversenye (1929) címében nem használ kicsinyítő képzőt. Ironikus, hogy bár ez a mű a szerző életművében az egyik legvidámabb és legszórakoztatóbb darab, ennek ellenére eléggé mellőzött a koncerttermekben. A mű dallamos, ritmusa életteli. A szólistának drámai pillanatai és hatásos megjelenései vannak: dúdol pár kedves dallamot, énekel egy ringató kis dalocskát, szenvedélyesen kijelent, de mindig fenntartja a méltóságát. A csellóversenyek általános problematikája a szólóhangszer és a zenekar egyensúlyának elérése. Honegger zseniálisan oldja meg ezt az egyensúlyt oly módon, hogy a két fél között inkább párbeszéd zajlik, nem vita, s nem birkózik meg nagyobb filozófiai kérdésekkel, ahogy a szerző más műveiben teszi. Például a mű középső, jazz-es részében impozáns dallamot ad a csellónak, míg a zenekar eközben komikus jellegű megjegyzéseket fűz hozzá. Mai hangversenyünkön a szólót Helecz Dániel, zenekarunk cselló szólamvezetője játssza.
A mélységesen zárkózott Brahms nem szívesen engedett bepillantást alkotói műhelyébe. Jóllehet ő maga előszeretettel tanulmányozta a nagy elődöktől fennmaradt vázlatokat, a maga hasonló munkájáról alig hagyott nyomokat maga után. A IV. szimfóniáját 1884 és 1885 nyarán komponálta. A meiningeni bemutatón a mű ugyan sikert aratott, semmiképp sem sorolhatjuk a zeneszerző legkönnyebben befogadható kompozíciói közé. A Brahmsszal amúgy is feszült viszonyban lévő Hugo Wolf kritikájában maró iróniával egyenesen úgy fogalmazott, hogy „akárcsak a Jóisten, Brahms úr is érti a módját, hogy a semmiből csináljon valamit”, s ennyiben „az ötlet nélküli komponálás művészete egyértelműen Brahmsban találta meg méltó képviselőjét.” Manapság számos elemző úgy sejti, az értetlenség részben egyfajta „titkos program” számlájára is írható, amelyet a zeneszerző senkivel sem osztott meg. Erre lehet példa a finálén végigvonuló híres basszusmenet, mely Bach 150. kantátájának záró kórustételéből származik, ahol éppen a „Napjaimnak a szenvedésben / Isten mégis örömben vet véget” sorokhoz kapcsolódik. Felix Weingartner tehát alighanem jó nyomon járt, amikor Brahms utolsó szimfóniájának zárótételében a Beethoven Kilencedikjét lekerekítő finálé egyfajta ellenpárját vélte felismerni: míg utóbbiban az Öröm mámora ragadja magával a hallgatót, Brahms zenéje bizonyos értelemben „a pusztulás valóságos orgiáját” tárja elénk. Hogy mindez a zeneszerző konzervatív baráti körének kevéssé lehetett ínyére, érthető – mai füllel hallgatva azonban Brahms halálvíziója legalább annyira lenyűgöző, sőt felemelő élmény, mint Beethoven klasszikusabb fohásza az örömhöz.
Szólj hozzá!