A műsor a szabadságról szól, a keretet József Attila szabadprózája, a Tanítások adja, és Villon, Shakespeare, Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi, Ady, József Attila, Faludy, Pilinszky, Ginsberg, Morrison, Viszockij, Tom Waits és Bob Dylan műveit köti össze.
Régen a költészet és a zene elválaszthatatlanak voltak, de mire felnőttem, már gyenge szálak sem kötötték őket össze. Tizenéves koromban még nem volt rockzene. Faltam a köteteket, és Mensárost, Latinovitsot hallgattam.
Később a Kex és Sebő Feri hihetetlen megzenésítésekkel példát mutattak, hogy kapcsolódhat ismét a két művészet. Majd Ginsberg, Morrison, Dylan fordításait olvasván elkezdtem szövegeket írni, felbuzdulva azon, micsoda minőséget hordozhat a rock és a blues, ha ilyen mesterek nyúlnak hozzá.
A hatvanas évek végén a rockot igazi, sőt forradalmi művészetnek tartottam. (Recece!) Azt hittem, hogy összekapcsolható a többi művészettel. Hát ez sem jött be.
Tíz évvel később alapítottam meg a Hobo Blues Bandet, ám addigra kiderült, hogy Cseh Tamáson kívül a magyar zenészeknek eszükben sincs önmagukat vagy korukat kifejezni, inkább a táncdalfesztiválok és a lemezkiadás volt a céljuk, ami teljesen elfogadható.
A koncerteken nem jelentettem be fennkölt ábrázattal, hogy most egy vers következik, és mindenki csinálja össze magát a megtiszteltetéstől. A bluesok és a versek összefolytak, így a közönség egy része azt hitte, én írtam ezeket a dolgokat, majd miután megtudták az igazságot, több könyvtárból kilopták a József Attila- vagy Ginsberg-könyveket.
Olyan verseket választottam, amelyeket a magaménak éreztem. És azért, mert jobban megírták őket, mint amennyire én tudtam volna.
„…de énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem,
s hozzám szegődik a gyalázat…” - hiába írta ezt József Attila, ez én voltam 81-ben, és sajnos még ma is az vagyok.
Mindenkit, aki nem fáradt bele a fenti monológ olvasásába, szeretettel vár
Hobo
Szólj hozzá!