A zene és képzőművészet kapcsolata rendkívül sokrétű, történetileg szinte az ősidőkig nyúlik vissza és rengeteg műfajt érint. Előadássorozatunkban ezt a kapcsolatot mutatjuk meg minél több oldalról, említést téve többek között az operák képi világáról, a zenészportrékról, sőt még a hanglemezborítók stílusairól is.
Ezen az estén a 19. század zenéje kerül középpontba, amely bővelkedett képszerűen elképzelt zenei gondolatokban. Berlioz Fantasztikus szimfóniája vizuális élmények zenébe öntése, s nem kevésbé az Muszorgszkij különös darabja, az Egy kiállítás képei. A balettzenék eleve a képi megjelenítés igényével születnek meg, s Rahmanyinov Böcklin festményére komponált szimfonikus költeménye, a Holtak szigete sem más, mint maga a zenébe átírt kép. A hangnemi és opus-szám jelölésnél nem beszédesebb, s nem képszerűbb-e A Halál és a lányka cím Schubert vonósnégyesében, vagy a közismert Pisztráng-ötös? Ez a megtermékenyítés azonban kölcsönös volt. A 20. század elejére a festészeti kifejezés lehetőségei és formái épp a zenében találnak új inspirációkat. A tiszta és közvetlen vizualitás igénye a századforduló művészeti megújulásában szinte természetesen talált rá a zene egyetemes nyelvére. Gulácsy Lajos kifinomult festészetében se szeri se száma a zenére utaló képcímeknek: Elhangzott dal régi fényről szerelemről, Dal rózsatőről, Sonata, Szomorú őszi dal, Concerto bizarro, Dal a szabadban, Capriccio, Nocturne. Festészetének olyan erős a zenei karaktere, hogy még kritikusa, Bálint Aladár is „letompult, rezignált muzsiká”-nak nevezi művészetét a Nyugatban.
Közreműködnek:
dr. Bellák Gábor, művészettörténész
Budapesti Filharmóniai Társaság zenészei
Szólj hozzá!