Nos, Robbie Williams koncertjét kollégáim zseniális és hasonlóan szerény jelzői helyett én max. enyhe közepesre értékelném, és akkor még dicsérem. Ment egy csomó feldolgozás, de időnként (például a szvinges lemezéről játszott szám esetében) jobban szerettem volna, ha Robbie csöndben marad, és csak a zenészek játszanak. Azt hiszem, a fickó énekesi képességei legalábbis korlátozottak, illetve ezen az estén mindenképp azok voltak. Amellett kicsit elszállt magától, hirdetve, hogy ő egy nemzetközi sztár (tényleg az, de lehetne ezt szerényebben is), nagyjából az egyetlen érdekes jelenet az volt, amikor egy bizonyos Krisztina (Hová való vagy, Budapestre? Nyíregyháza – Nos, ennek kiejtésével hősünk már meg sem próbálkozott) életrajzi könyvét fikázta, miszerint ezt ő nem írja alá, mert ez nem egy hivatalos életrajz, aztán kidobta, majd eszébe jutott, hogy ezt talán mégsem kellene, és szólt, hogy na jó, mégis aláírja. Meg aztán Krisztinát felráncigálta a színpadra is.
Én egyébként annyira nagy show-t nem láttam, mint amekkorát ígértek, persze lehet, hogy az azután volt, hogy otthagytam az egészet a fenébe. Mert egy idő után ezt kellett tennem, ami sok, az sok, és Robbie-ból egy idő után sok lett.
Másnap Florence + the Machine nyüstölte a Nagyszínpadról főműsoridőben a nagyérdeműt– szintén nem értem, mit esznek ezen az ezen az estén jó karban lévő 40-esnek kinéző (pár napig még) 28 éves csajon, akiben annyi természetesség sincs, mint egy fröccsöntött világoskék műanyag tigrisben, hideg, mérnökök által megtervezett mozdulatok, nagyon gyenge színpadi mozgás – még a közönség közé lefutás is kiszámított, mesterkélt, ahogy az egész csaj egy merő manír volt, és látszott az arcán a félelem közben, nem is mert kimenni a nép közé, csak néhány tenyérre támaszkodva felállt a korlátra, majd spuri vissza, hogy az árokba benyúló rajongókezeket minél jobban elkerülje. (Ehhez képest pár éve Juliette Lewis elég lenge öltözékben végigszörföztette magát a kezeken a keverőpultig meg vissza.) A végén a színpadra felhívott rajongókkal is meglehetősen távolságtartó volt, az első párat kissé eltartva magát még megölelte, de néhányat már oda sem engedtek hozzá a biztonságiak. Egy jégkirálynő, tetőtől talpig csillámporban.
Mindemellé jött a meglehetősen egysíkú, a negyedik szám után már kvázi unalmas zene – állítólag 3 oktáv és még 6 hang lakik Welch kisasszony torkában (Zámbó Jimmy 2 hanggal verte, szintén állítólag), egyszer azért meghallgatnám, mennyi az, ami ebből meg is szólal, és mennyi az, ahol csak meleg levegő kiáramlása hallható, mert az általam kiadott legmagasabb és legmélyebb hang közt is van kb. 4 oktáv, csak közben van vagy 2,5 oktáv szünet, több szakaszra osztva.
Az előzenekara a Quimby volt egy általam eddig nem látott, punktaréjt viselő percussionössel kiegészítve. Odatették magukat rendesen a hőségben (Liviusz inge közel derékig úszott izzadtságban, amikor előrejött a kifutóra, persze ettől még kalapot is vett néha, hja, kérem, első a show), és egy csomó olyan számot játszottak, ami vagy annyira új, hogy nem ismerem, vagy annyira régi, hogy már kiesett a fejemből, mindenesetre nem a tavalyi nagyjából megszokott programot adták elő, és a kimaradt mint a Bordély blues, mind a Libidó a műsorból, ami miatt elégedetlenkedtek is körülöttem a keményvonalas rajongók.
Nagyon jól kihasználták viszont a fényeket sötétedés után, és a kivetítőkön látszott igazán, hogy a fényshow nemcsak a közönségnek szép látvány, hanem a színpadról is jól mutat a színes fényekkel megvilágított, leginkább magyarokból álló, nagyjából 15 ezer főnyi szurkolótábor (pedig simán megérdemelték volna azt a közönséget létszámban is, amit az utánuk következő Florence + the Machine).
Ezen az estén az A38-ban a Jungle együttes adta elő a művészetét, akiket azért szokás dicsérni, mert a számítógépen összerakott számaikat élő hangszerekkel adják elő – nos, én azért itt hozzátennék egy IS-t, merthogy valóban voltak élő hangszerek is, de azért lenne rá egy söröm, hogy az alapok egy része számítógépről ment, ahogy eléggé kihallatszott a dobgép is a dobos mögül. Más kérdés, hogy nekem eleve nem fekszik ez a műfaj, úgyhogy kb. 20 perc után úgy éreztem, ebből pont elég is ennyi. Sajnos (vagy szerencsére), nem fogyasztok olyan szereket, amelyek segítenek ezt a zenét hosszú távon elviselni, ne adj isten még élvezni is.
A szerdai fő fellépő Alt-J-t a napokban hallgattam meg a YouTube-on, hogy mégis mire lehet tőlük számítani, ehhez képest többet nyújtottak, mint amit vártam, nem mondom, hogy világmegváltó koncert volt, de azért a stúdiófelvételekhez képest rendesen megszólaltak, rockos hangzással, tisztességes gitárhangszínekkel, ahogy azt kell. Igaz, a színpadnak csak igen kis részét lakták be, de teljesen élvezhető volt, amit előadtak.
Persze a koncert nagyjából felénél otthagytam őket, mivel a világzenén velük egy időben Boban és Marko Markovics és zenekaruk játszott, akik a réges-régi világzenei színpadon csináltak már akkora közönséget vagy 15 éve, ami vetekedett az aznapi Nagyszínpadéval; az egykori Dalmát pince kocsmán túl állt a tömeg vége, oldalt meg az Afrika színpadnál, szóval vagy 15–20 ezer embert biztosan elhúztak a Nagyszínpadtól. Most meg simán voltunk vagy 1500-an, akiket érdekelt. Hiába, akkoriban még meg tudta fizetni a magyar közönség a belépőt, a külföldieket meg nem nagyon érdekli sem a világzene mint műfaj, se azt nem tudják valószínűleg, ki az a Boban Markovics.
Az A38 sátorban belepillantottam még néhány műsorba, itt az amerikai Soja zenéje tetszett nagyon – az már első ránézésre tudható volt a raszta üstökökből, mi lesz a fő irányvonal, de a hangzás azért jóval keményebb volt a reggae-sektől megszokottól.
Következő nap este Ellie Goulding annyival volt jobb, mint két nappal korábban Florence Welch, hogy ebben a csajban legalább volt élet, Florence-szel ellentétben nem úgy nézett ki, mint akiért aggódik a főmérnök, hogy bírja-e az akkuja töltés nélkül a koncert végéig, vagy cserélni kell 1 óra után, hogy biztosan lefusson a beégetett program a robotban. Jóval őszintébbnek, színpadra valóbbnak tűnt, időnként még gitárt is ragadott, bár azért nem vitte túlzásba, a háta mögött meg a rendező jóvoltából soha a kivetítőre nem kerülő háttérgitárosnak voltak időnként hosszabb másodpercek engedélyezve, hogy zenéljen. Ezzel együtt az egész koncertről nagyjából az mondható el, mint a Florence + The Machine keddi előadásáról: pár percig még talán élvezhető is, de hosszú távon dög unalom. Koncert közben azon gondolkoztam, hogy milyen mértékben unhatják ezek (az egyébként valószínűleg egészen nagy tudás – nem véletlenül őket bérlik fel) bérelt zenészek ezeket a rettentő unalmas, egysíkú zenéket játszani, ahol a zenei egyéniségük nagyjából teljesen el van nyomva.
(Mellékszál, de ha már nők meg színpad: belenéztem a Magashegyi Underground műsorába is, a zenéjük egészen tűrhető, de hát jó hang ide vagy oda, Bocskor Bíborkánál darabosabb mozgású nőt én még színpadon kívül sem láttam. Kb. egy beszpídezett C3PO (lásd még: Csillagok háborúja) minden kecsességével és koordinált mozgásával rója a színpadot.)
Volt persze jó is, a csütörtöki nagyszínpados előzenekar, a Foals simán megérdemelte volna a főműsoridőt, energikus indie rockjukkal-posztpunkjukkal odatették magukat rendesen, végre valami zeneféle a Nagyszínpadon... És még úgy is szólaltak meg, ahogy egy rockzenekarnak kell. (Itthon belehallgattam a felvételeikbe is a neten, hát élőben nagyságrenddel jobbak voltak, mint lemezen. Jártam már így más zenekarral is, pl. a Roxette első magyarországi koncertjén, úgy 1993 táján előzenekarként fellépő Clouseau élőben verte a Roxette-et, lemezen meg kb. nulla.) Majd egyszer csak elment az áram, kb. 20 perc elteltével. Mikor lehetett folytatni, nem tököltek, hogy elölről kezdik a számot vagy elkezdenek egy másikat, folytatták a megkezdettet onnan, ahol abbamaradt. Igazából olyan slágert nem nagyon észleltem, ami megmaradt volna a fejemben, hogy márpedig ezt holnap (letöltöm) megveszem a neten, ha addig élek is, de egészében nagyon jó kis zenét hallhattunk tőlük, sajnos, a nem főműsoridős koncertek hátrányával, a gyér létszámú közönséggel körítve. Többet érdemeltek volna, idén szerintem ez volt eddig a Nagyszínpad kiemelkedően legjobb koncertje (mondom ezt úgy, hogy eddig egyáltalán nem ismertem az együttest), beleértve Robbie Williamset is.
A végén az énekes, akin végig látszott, hogy elemében van, és élvezi a színpadi létet, megpróbált kimenni a közönség közé (kedves Florance Welch, kb. így kell ezt csinálni), de valami miatt – nem látszott jól, talán a biztonságiak nem engedték – csak a korlátra tudott felállni, meg pár ember vállára rátérdelni, aztán mintha visszahúzták volna a kordon mögötti futóárokba, így aztán a mikrofont elégedetlenül lecsapta a dobdobogóra (mintha amivel kiment, azt ott is hagyta volna a biztonságiaknál, és ezt egy másikkal követte el), majd távoztak, és vissza sem jöttek ráadást játszani. Mondjuk a közönségre jellemző, hogy nem is nagyon hívták őket, meg mint említettem, elég kevesen is voltak.
A világzenét csütörtökön is megpróbáltam becserkészni, ott a Taraf de Haidouks műsorára voltam kíváncsi, akik a megszokott rutinnal hozták a román cigányzenéket, szintén nagyjából 1000–1500 fős közönség előtt, akik nagyon akartak táncolni – valószínűleg besegített ebben az elfogyasztott nem kis mennyiségű alkohol is, legalábbis az arcokra nézve úgy tűnt –, de egyáltalán nem tudtak, úgyhogy röhejesebbnél röhejesebb ugrabugrával szórakoztatták magukat. Közben a színpadon a harmonikásokra és két hegedűre (plusz cimbalom és furulya) építő banda láthatóan nagy kedvvel játszott, és az idősebb hegedűs alázatosan beállt kontrázni olykor, aztán persze kiderült, hogy ő sem kisebb tudású, mint a prímási szerepkört betöltő ifjabb társa (akinél, néztem is jó pár percig, nem rosszul látok-e, 5 húros hegedű volt; az már eleve furcsa volt persze, hogy mindkét hegedűs elektromos hegedűvel játszott, szerintem cigányzenészeknél ehhez képest az istenkáromlás megbocsátható tévedés csupán). A végére tartogattak még egy meglepetésprodukciót is, az idősebb hegedűs kötött egy spárgát a G húrra, és vonó helyett a spárgát húzogatva játszott a hangszeren – bármily meglepő, de rendes dallamokat. Aztán egyszer csak szóltak nekik, hogy emberek, vége, pedig látszott, hogy a zenekar élvezi a bulit, ők még játszottak volna, gondolom, 24 órányi zenét lenyomni nem lenne nekik probléma (gondolva itt a régi falusi lagzikra), de így szomorúan vették tudomásul, hogy következő ráadásra már nem lesz lehetőség.
Utána elkezdődött a nem sokkal halkabb világzenei diszkó, amire simán ott maradt vagy 30 ember.
Fotók: MTI Marjai János, Szigetváry Zsolt
Szólj hozzá!