Mi, huncut újságírók viszont már vasárnap körülnéztünk, részben mert meghívót kaptunk a Sziget-bejárásra délelőttre (erről kolléganőm írt itt), részben viszont kíváncsiak voltunk arra is, milyen az élet a beköltözős nap estéjén, amikor még nincsenek koncertek és egyéb események.
Az mindenesetre kiderült, hogy némi átalakulás tavalyhoz képest is van, van ugyanis nagyjából a régi HVG-színpad helyén (akik régóta járnak ki, azoknak mond valamit) egy bluesszínpad (tudom hülyén mutat, de így kell írni), amit még csak ácsoltak, amikor először ott jártunk, de mára már kész, mutatós és zajlik rajta a koncertélet, valamint a Világzenei színpad környékén mindenféle világító csodák vannak, virágok, locsolókannák világító vízutánzattal, az A38 sátra pedig annyira új, hogy itt húzták fel először, és 12 ezer négyzetméter.
Idegenvezetőnk óva intett, hogy páran kint maradhatnak, mert infravörös ki- és belépésszámláló rendszer van, és ha elérik a limitet, akkor bizony nem engednek be több embert – hát mondhattam volna neki, hogy tavaly nem pár ember maradt kint néhány koncerten, hanem körülbelül kétszer annyi, amennyi a sátorba befért, de ez részben annak is köszönhető, hogy este 11 óra után mindössze néhány rendezvény van 70–75 (idén a tervek szerint több mint 80) ezer embernek, ami édeskevés. Szerintem.
Új helyre került a botrányokkal színezett első kikerülése óta állandó helyen települt Magic Mirror (meleg)sátor is (bár Magic Mirrornak már évek óta nem nevezhető, amióta faház helyett valóban sátor), a Party Aréna helyét foglalja el, és közelében fellelhető a pár napja az Indexen közönségdíjat nyert kazincbarcikai körforgalom színes faunikornisának mása (vagy ugyanaz?), a Magic Mirror egykori helyére pedig egy raklaptákolmány (Colosseum) keveredett. Nem mellesleg a raklapok amúgy is elég fontos építőelemei a Szigetnek, szinte minden bulihely abból épült fel.
A Sziget fizetőeszköze idén is PayPass-kártya, bár ezúttal másik cég terméke, és ha már lúd, legyen kövér, kötelező megvásárlandóként hozzácsaptak az 500 Ft-os (a kártya visszaváltásakor visszafizetett) letéti díj mellé egy 500 Ft-os szemétgyűjtő zsákot is, amit ha szeméttel együtt leadunk, akkor az 500 Ft-ot visszakapjuk (és kapunk egy kupont, amit beszámítanak a póló árába, ha pólót vennénk), viszont ezt a varázslatot árukapcsolásnak nevezik, és a magyar törvények tiltják. Tudtommal.
A másik nagy újdonság a festfone – a Vodafone legújabb világmegváltó ötlete, ahol 6000, illetve 8000 Ft-ért kapunk elképesztő kedvezményeket. Tényleg elképesztő, mert a 6000 Ft-ért 30, a 8000 Ft-ért 100 lebeszélhető percet vagy elküldhető SMS-t kapunk (igaz, a festfone-ra beruházók egymást ingyen hívhatják, korlátlanul – már ha tudják egymás számát, ugye, mert a tarifához külön SIM-kártya is jár... nehogy már az ismerősök tudják hívni a megszokott számon az embert, meg ő az ismerőseit). Persze, ha az ember vodafonos, akkor a 30 perc 1500, a 100 perc 5000 Ft-jába kerül, szóval az olcsóbb tarifával 4500, a drágábbal 3000 Ft ráfizetése lesz csak.
(Ha feltölti a kártyáját 3000, majd ha lefogyott, 5000 Ft-tal, akkor kap összesen 150 vodafonos meg 150 hálózaton kívüli percet a 8000 Ft-jáért). De még a SIM-kártya-adapterért is elkérnek 1500 Ft-ot (elnézést, az árak kerekítettek, nem akartam itt a sok 9-es végű számokkal bohóckodni, ahogy az értékesítőhelyek teszik).
Ugye, hogy elképesztő?
Persze külföldieknek lehet, hogy megéri, mert nem kell roamingdíjat fizetni, de nem kéne a magyarokra is gondolni olykor?
Ja igen, és lehet venni 13 000–30 000 Ft-os árakon többféle gagyitelefont is a tarifához (amihez külön SIM-kártya is jár... nehogy már az ismerősök tudják hívni a megszokott számon az embert, meg ő az ismerőseit), szóval legalább ezeknek az eladhatatlan vacakoknak is csappan legalább a raktárkészlete.
Apropó, ha már mobiltelefon: a bejárat mellett van feltöltési lehetőség is, persze csak konnektort adnak, a már világszabvány mikro USB-csatlakozós kábelt nem, és ezért elkérnek 600 Ft-ot. Amikor szóvá tettem, hogy ez talán kicsit drága, a pultos lány azt válaszolta: á, a külföldieknek nem sok ez. Pedig de, egy mobiltöltésért 600 Ft nekik is sok. Ráadásul kb. 2 forintnyi áramot fogyaszt el vele egy telefon nulláról teljes töltésig.
Ugyan ez nem árnyoldal, de a Szigeten vasárnap még szinte csak külföldiek voltak – annyira, hogy az Iskola nevű romkocsma bájos pultos lánya csaknem a nyakamba ugrott örömében, amikor magyarul kértem sört. Ennyire szerintem nem örültek még nekem ebben az országban csak azért, mert magyar vagyok. Még a Jobbik sem.
Ami az étkezést illeti, nagyon izgalmasnak tűnik az a megoldás, hogy a csónakház közelben lévő konyhákkal szemben vannak felállítva hosszú sorban a Toi-Toi vécék, amelyek már a –1. nap előestéjén is penetráns bűzt árasztottak maguk körül. Érdekelne minderről az ÁNTSZ véleménye, mert az enyém eléggé lesújtó.
(Érdekes módon a veszprémi Utcazene Fesztiválon nem voltak büdösek a vécék, el kellene kérni a trükköt az ottani szervezőktől. A dolog nem nehéz, hiszen azt hiszem, legalább részben a Sziget-iroda dolgozói közül kerülnek ki ők is, Muraközy Péterrel az élen.)
Az árak egyébként eléggé elszabadultak idén, 1000 Ft alatt szinte már csak levegőt lehet venni a Szigeten – ráadásul vasárnaptól hétfőig szinte minden ételnél 200 Ft-ot drágultak, a 900 Ft-os girosz 1100, a töltött zokni néven futó specialitás 1100 helyett 1300, az indiai ételek 2200 helyett 2400 Ft-ba kerülnek ma már, igaz, vannak helyek, ahol a tisztesség nevében legalább méretes adagot adnak a magas árért, mint a borfalu végén található kenyérlángosos.
Meg persze van sör, csapolva mindössze egyféle, Dréher 650-ért. Ami szintén meglehetősen drágának számít, ahogy a folyó bor 400 Ft/decis ára is, még belvárosi romkocsma-szinten is, pedig már azok sem olcsók. A dobozos Dréher általában 740 Ft, de van, ahol 760-at kérnek érte.
És ha már bor, borfalu idén is van ugyan, meg (Présház helyett) DiVino is (nagy választékkal, de sajnos, már csak egy kis bódéként a korábbi táncos-zenés faház helyett), viszont elsőre nem találtam a Hilltopot, jó tíz éve ugyanott fellelhető kedvenc borfelvevő helyemet. Kedden aztán megnyugodtam, megvannak, csak kissé odébb költöztek, egyenbódét kaptak a korábbi saját helyett, és nincs kint a nagyméretű Hilltop-molinó sem. Viszont ár-érték arányban (és simán csak árban is) még mindig ők nyújtják a legjobbat, igaz, közben fizetős lett az eddig ingyenes műanyag palack.
A bejáratnál vasárnap este 10 körül már vagy 300 méteres sorban álltak a külföldiek (hétfőn meg 100 méteresben az újságírók, vendégek, VIP-ek és egyebek). Mivel ez évek óta probléma, azt hiszem, lehetett volna már tenni valamit a megoldásáért. Például több számítógép meg több dolgozó, nem tudom, nem én vagyok a szervező, de nem biztos, hogy annyira örülnék, ha egy fesztiválnál csak a bejutásra 3–4 órát kellene várnom. Persze a fiatalok megoldják, elszórakoztatják magukat a kényszer szülte helyzetben, ki így, ki úgy.
A bejáratnál a voucherbeváltó helyeken kívüli részen pedig (ahogy már lassan 10 éve) virágzik a nepperbiznisz, legalább 20 – egyébként nagyon barátságos, mivel néhányukkal a leálltam beszélgetni, miután megszólítottak – úriember és úriasszony szólít le minden arra járót, hogy „Jegyet veszek! Jegyem van eladó!”. Mindezt a rendőröktől 2 méterre, azok szeme láttára. Amikor a rendőröktől megkérdeztem, hogy ezt hogy lehet mégis, a válasz az volt: mi közlekedésiek vagyunk, nem a mi dolgunk. Pedig én hallottam valami olyasmit, hogy a rendőr, ha bűncselekmény tanúja, még civilben is köteles szolgálatba helyezni magát és intézkedni, nem akkor, amikor egyébként is szolgálatban van.
Mivel itt jövedelemadó-elkerülésről is szó van a nepperek részéről, azt hiszem, a NAV-nak is lenne legalább annyi keresnivalója itt, mint a belvárosi romkocsmanegyedben, ahol épp most hétvégén csaptak le minden helyre, háromszor is.
Hasonló téma kissé más színárnyalatban, hogy az interneten is tömegével kínálják a VIP és dolgozói (tehát nem a korábban megvásárolt, hanem a Szigettől kapott) belépőjegyeket, nyíltan, telefonszámmal, szintén évek óta, bizonyos fórumokon külön topicok nyíltak erre szakosodva (miközben a kisebb médiaorgánumok újságírói pedig, akik tényleg dolgoznának is a Szigeten, már amennyiben a fesztiválról tudósítást munkának tekintjük, nem tisztán szórakozásnak, sokszor vagy semmit nem kapnak, vagy legföljebb napijegyet – ez engem, mint újságírót, már csak a kollegialitás nevében is eléggé bosszant). Nem hiszem, hogy ennek ne lehetne utánajárni.
És hogy ne csak árnyoldalak legyenek: jó dolog viszont, hogy újra hetijegyet kaptak a Sziget egyes fellépői (legalábbis akikkel beszéltem eddig), nemcsak napijegyet aznapra, amikor játszanak (és ami miatt csaknem kudarcba fulladt pár éve a világrekord-kísérlet a Sziget egyik kisszínpadán, mert az utolsó nap hajnalán-reggelén fellépők már csak a fellépés napjára kaptak volna állítólag belépőt, így sokan el sem jöttek – hogy mégsem állt le a zene, az annak köszönhető, hogy egyes kül- és belföldi fellépők hazafelé tartva önként és lelkesen beszálltak néhány számra, amikor megtudták, milyen ügyről van szó, amikor pedig már ez sem volt, akkor a Gödör klub akkori osztrák technikusa, Oli bácsi, de még jómagam is hangszert ragadtunk – nem kétséges, nem egészen nagyszínpadra illő produkciót nyújtottunk nulla próbával, de legalább nem állt le a zenefolyam).
Bár nem szorosan ide tartozik, de megtekintettük a Free Entry című filmet is (ősbemutató?), amely a Szigetről és a Szigeten készült 3 év alatt, és amelynek se füle, se farka, leginkább az jutott eszembe a film végén, hogy kár volt a feláldozott nyersanyagért, meg a nézők részéről az elvesztegetett időért. És erről egyáltalán nem a tini főszereplők (Pusztai Luca és Barta Ágnes) tehetnek, ők megtettek mindent, amit a film érdekében lehetett, csak hát mit tehetett volna két talán tehetséges tizenhét éves csaj, ha a rendezőnek (Kerékgyártó Yvonne) és a forgatókönyvírónak (ha volt ilyen) nulla ötlete volt, a vágónak úgyszintén.
Szólj hozzá!