Amikor annak idején kis hazánkba is eljutott első igazi nagy slágere a You’re Beautiful, azonnal rákattantam a fiatalemberre. Amúgy is erősen vonzódom a brit zenészekhez, több szempontból is, de James a maga őszinte előadásmódjával, kisfiúsan bájos, ugyanakkor férfiasan sármos megjelenésével, mérhetetlen szerénységével, egyedi hangjával és persze szívbemarkoló balladáival örökre bevésődött a lelkembe. A brit hadsereg Pál Dénese – ha szabad ezzel a képzavarral élnem –, nem csak az igéző tekintetével varázsolja el a maga kis közönségét, de olyan karizmával rendelkezik, amit sok híresség megirigyelhetne. Ezek után nem csoda, hogy rettentő izgalommal vártam a napot, amikor testközelből is megtapasztalhatom legendás közvetlenségét, kedvességét, és vidámságát.
Mindezek tudatában indultam útnak az Aréna irányába, és bár nem néztem körbe, milyen is ez a Moon Landing turné, abban biztos voltam, hogy ezen az estén tombolni szeretnék. Amint a pénztárnál átvettem a tiszteletes jegyemet, azonnal keresgéltem rajta az „álló” feliratot. Na, az nem volt, helyette megjelent a kinyomtatott papíron a „szektor, sor, szék” megjelölés, ami miatt azonnal lefelé görbült a szám széle. Kevés olyan koncert van a világon, amit én egy helyben üldögélve tök nyugiban és csendben képes lennék abszolválni, de hát ha ezt dobta a gép, és ajándék lónak nem illik, ugyi…
A biztonságos bácsik a bejáratnál ezúttal különösebb motozás nélkül engedték be az embereket, valószínűleg ők is úgy gondolták, hogy ez nem az az eseményekben gazdag este lesz számukra. Amint beléptem a nagy ajtón, rögtön két komoly következtetést is sikerült levonnom: az első, hogy kb. 20 sorral magasabban volt a kijelölt helyem, mint amit én szédülés nélkül kibírtam volna; a másik, hogy az átlagkoncerteken megpiszkált hangyabolyra emlékeztető küzdőtéren is csak békésen üldögélő embereket látok. Itt hasított belém először a felismerés, hogy ebből most biztos nem lesz tombolás...
Bogi félórás produkciója alatt én inkább a sötétben botorkálva próbáltam felderíteni a terepet, aztán végül lecövekeltem a kapaszkodónál, ami biztos pontnak tűnt. Ezúton is elnézést, amiért nem fordítottam kellő figyelmet a kis hölgyre, aki egyébként gyönyörűen énekelt, de nekem már ott volt a zabszem a hátsómban, és csak az órát figyeltem, mikor éri el a kilencest. És hát persze milyen egy brit úriember? Halálosan pontos. Amit én nagy örömmel nyugtáztam, viszont a bevonuló olyan puritánra és csendesre sikeredett, hogy egy pillanatig azt hittem, rossz koncertre ültem be. Aztán a pillanatokból percek lettek, dalok jöttek-mentek, és én még mindig azon gondolkodtam, mi a fenét fogok én erről írni?
Ugyanis kb az első három dal alatt a világon semmi nem történt. Az úriember sunyi módon egyetlen szót se szólt a közönséghez, csak dalolászott, a közönség békésen üldögélt és haloványan tapsikolt, én meg szörnyülködve néztem odafentről az egészet, és azon járt az agyam, hogy mikor kellene elindulnom ahhoz, hogy az utolsó metrót elérjem.
Aztán egy hirtelen váltás, mintha másik csatornára kapcsoltam volna, és James megszólalt. Magyarul. Igaz, hogy mindössze két szót sikerült megjegyeznie – mint általában a hazánkba érkező külföldi művészeknek -, de a „szia” és a „köszönöm” (szigorúan o-val) megtörte a jeget, és innentől kezdve beindult a buli. Tátott szájjal hallgattam, ahogy két dal közt komoly monológokat ad elő, és mindezt biztosan nem előre megírt beszédekből ollózta össze, a helyzet hozta. Ennek ékes példájaként az időközben felszabadult közönséget is sikerült rendre utasítania, ugyanis egy tucat rajongó hozzám hasonlóan nem bírta tovább az üldögélést, és egészen a színpadig merészkedtek, hogy karnyújtásnyira csápolhassank.
Ezzel alapvetően nem lett volna probléma, azonban a mögöttük illedelmesen helyet foglaló nézősereg elől sikerült elvenniük a kilátást, ezért James úgy döntött, hogy kitessékeli a jobb szélre a „renitens” rajongókat, és világosan elmagyarázta, hogy ez még nem a tombolós rész. Viszont azt is hozzátette, hogy még kb. 3 és fél percet kell kibírniuk, aztán megadja az elszállási engedélyt. Ez így is történt, de szerintem azzal még ő sem számolt, hogy innentől kezdve gyakorlatilag az összes békésen üldögélő felpattan a székéből, és a színpad elé rohan. Na, ebben a pillanatban kezdtem el nagyon irigykedni a küzdőteresekre, akik nem hogy pár centi távolságra voltak a csodától, de nem sokkal később konkrétan az összes testrészét megtapogathatták. Történt ugyanis, hogy a rendkívül szerény és visszafogott úriember annyira belejött a bulizásba, plusz gondolom vonzotta a tömeg is, hogy egy óvatlan pillanatban felállt a színpad szélére, összeterelte a feltartott kezekkel éljenző népet, és egy jól irányzott mozdulattal bevetette magát a közönség közé.
Persze, láttunk már ilyet sokszor, na de az, hogy a színpadtól egészen az Aréna másik végéig, ahol már csak a szektorosok állták útját, végig szörfözzön a rajongókon, még nekem is megdöbbentő volt. Alapjáraton gyűlölöm, ha a fejem felett mozognak az emberek a koncerteken, de ebben az esetben bármit megadtam volna azért, hogy én lehessek alul. Innen üzenném a művész úrnak, hogy ha legközelebb az Arénában jár, a szektorokon is nagyon szívesen végigúsztatjuk. ;)
Nekünk mindössze annyi jutott, hogy minden oldalhoz odafutott, és beköszönt, de ez volt az a pillanat, amikor már nem csak a küzdőtéren tomboltak állva, hanem a szektorokban is. Jómagam is megfordultam már néhány koncerten az Arénában, de olyat én még nem láttam, hogy egy ilyen „mélyről” induló buliból ekkora őrület kerekedjen. Az utolsó harmadban már mindenki önfeledten táncolt, énekelt, és szemmel láthatóan ez James-re is nagy hatással volt, mert folyamatosan kommunikált a közönséggel, viccelődött, táncolt, bohóckodott, és mindezt úgy, hogy közben egyetlen hamis hang se hagyta el a torkát.
Az elhangzott dalok listája megtekinthető itt, úgyhogy ezzel nem is húznám az időt, azt viszont muszáj megemlítenem, hogy az általam a világ legszebb szakítós dalának megválasztott Goodby My Lover egy szál zongorás élő produkció életem egyik legszebb élményévé vált. Bár nem brazil szappanoperákon nőttem fel, ahányszor hallom ezt a dalt, annyiszor hullajtok könnycseppeket, így ez alkalommal is rendesen bepárásodott az optikám. Igazából leírhatatlan volt a produkció, és bár szegény James már legalább 256 ezer alkalommal volt kénytelen előadni pályafutása során, most is úgy énekelte, mintha ez lenne az első alkalom, és mintha ott lenne előtte az az illető, akinek a dal íródott. Még ő maga is elmorzsolt néhány könnycseppet a dal végeztével, de hogy ne legyen túl feltűnő, azonnal ugrott is fel a zongorától, és vette nyakába a gitárt, hogy egy kicsit vidámabb vizekre evezzen. Ezért a pillanatért örökre hálás leszek a sorsnak! Meg néhány embernek…;)
Ha összegezni kéne, azt mondanám, hogy egy tökéletesen megkoreografált produkcióról beszélünk, egy végtelenül szimpatikus, közvetlen és zseniális énekes, dalszerző, zenész főszereplésével, megtámogatva az eddigi legszebb és legjobban eltalált látványtechnikával, fényjátékokkal, profi zenésztársakkal és segítőkkel a háttérben. Minden ízében valódi volt, és egy percig sem éreztem, hogy erőltetett jópofizásról lenne szó. Arról már nem is beszélve, hogy az egész koncepció Jamesről és a közönségről szólt, nélkülözve mindenféle zavaró tényezőnek ható oda nem illő momentumot. Leszámítva, hogy én eleve elfogult vagyok, ha róla van szó, ez a turné nálam mindent visz, és ahogy érzékeltem az Aréna közönsége is hasonló élményekkel távozott. Nagyon remélem, hogy a tegnapi sikeren felbuzdulva nem kell éveket várnunk az újabb találkozásra.
És az utójáték:
Egy ilyen élményekkel teli koncert után az ember lánya feltöltődve vág neki a hazaútnak, még akkor is, ha közben az időjárás úgy döntött, hogy átáll a téli időszámításra. Vígan araszoltunk le a kettes metró peronjára, várakoztunk nyugodtan a még távolban sem látszó szerelvény érkezésére, mikor is az ügyeleti szobában (asszem, így hívják) az akkor épp szolgálatban lévő hölgy a bekapcsolt mikrofonon keresztül vágott neki a tömeg terelésének. A szépen hangzó kérésnek eleget téve a hátsó fertályon fürtökben lógó emberek elindultak szépen menetirányban a peron eleje felé, viszont az ügyeletes kollegina elfelejtette kikapcsolni a bemondókáját, így az elkövetkező 5 percben kb 500 ember hallotta mi zajlik odafenn. Többek között azt is, amikor azon tanakodtak, hogy engedjenek-e több embert a peronra, vagy amikor csörgött a telefon, de még azt, is amikor egymást megdicsérve örültek annak, hogy sikeresen megoldották a felmerülő problémát. Igazából nem is ez volt a szép a dologban, hanem a peronon ácsorgó tömeg reakciója minden egyes mondatra. Úgy éreztem magam, mint egy színházi előadáson, ahol együtt nevetünk a poénokon, együtt izgulunk, hogy vajon hány ember fér még el mellettünk, és együtt sajnálkozunk, amikor meghalljuk, hogy a kint rekedtekkel közlik a rossz hírt. Köszönjük BKK! Így tényleg élmény az utazás!
Szólj hozzá!