„…nem vesztek kárba a rutin és az évek…” – Heaven Street Seven a Parkban

A HS7 szívemnek több szempontból is kedves zenekar. Azon túl, hogy imádom a dalaikat, az ironikusan flegma szövegekkel és Szűcs Krisztián végtelenül komikus előadásmódjával, komoly emlékképeim is kötődnek munkásságukhoz. Barátságok, szerelmek, utazások, koncertek, fesztiválok – és megannyi felejthetetlen élmény, melyekben kisebb vagy nagyobb szerepet kaptak a HS7 dalok.

Annak idején ezerkilecszázvalahányban, amikor meghallottam a rádióban az első igazi slágert, a Wallflower-t, azonnal szerelmetes lettem a bandába. Igaz, az elején még én se gondoltam volna, hogy valójában egy fiatal magyar zenekar szerzeményét hallgatom rotációban. Nem sokkal később az akkori tévés zenecsatornán is megjelentek klip formájában, sőt, a Sziget Fesztiválon - a mai viszonyokhoz képest oltári pici sátorban - az átállási szünetekben a két oldalsó kivetítőn, a menő külföldi klipek között ez a videó is helyet kapott. Arról már nem is beszélve, hogy az első albumaikat eredeti magnókazetta formájában őrzöm a gyűjteményemben. Persze agyonhallgatott formában. És ami ma már végképp cikinek számít, hosszú évekig simogattam a falamon a zenekarról készült óriásposztert zenehallgatás közben. Hát igen, azok a feledhetetlen kilencvenes évek…

No de a nosztalgiázás után térjük vissza a jelenbe. A Budapest Parkos koncerten a megtisztelő vendégzenekari címet ezúttal kedvenc házias zenekarunk, a Konyha kapta. Szepesi Matyiék háromtagú őrülete minden alkalommal előcsalogatja az ember jobbik kedvét. Ráadásul a pörgős daloknak és az egymás közti ugratásoknak köszönhetően a koncertjeiken egy percig nem unatkozik a közönség. Három teljesen különböző egyéniség egy színpadon, plusz némi alkoholos ital elfogyasztása – és máris elszabadul a „pokol”. Matyi sosem volt egy nyugodt típus, de ebben a formációban minden „perverz” hajlamát kiélheti. Állandó mozgásban van minden porcikája, ami szabad szemmel sokszor követhetetlenné válik, de vele kapcsolatban már semmin nem lepődünk meg. Haller Dani, a basszus, aki utánozhatatlan fahumorát minden alkalommal megcsillogtatja, a doboknál pedig a kedves óriás, Badics Márk zenélget, hol ülve, hol állva, néha a dobszerkót hátrahagyva, bármilyen arra alkalmas eszközt igénybe véve. Nemrég jelent legújabb videóklipjük, a rajongók által már jól ismert Vegyétek el a mobilom című szerzeményhez, és javában készül második stúdióalbumuk is, ami remélhetőleg még idén ősszel a boltokba kerül. Epedezve várjuk! ;)

Egy gyors átállást követően máris a színpadon köszönthettük a HS7 tagokat, és beindult a slágerparty. Manapság sokan próbálkoznak megnyerni a közönséget különféle extra cuccokkal, de nálam még mindig a kevesebb néha több szabály érvényesül. Itt nem voltak bikinis táncoslányok (vagy fiúk), sem meghökkentő fellépőruhák, de még csak valamire való háttérkivetítés sem. Némi fényjáték hangulatfokozónak pont elég volt ahhoz, hogy a produkció élvezhető legyen. Ebben az esetben úgysem ez a lényeg.

A zene, a szöveg és az előadásmód mindent visz. Beszólogatásból itt sem volt hiány, de aki egy kicsit is ismeri a zenekart, pontosan tudja, hogy ez is a műsor szerves része. A frontember, Szűcs Krisztián jellegzetes mozdulatai, mondatai, gesztusai engem mindig egy erősen másnapos, még ébredező fázisban lévő emberre emlékeztetnek, akinek fogalma nincs, hogy mi történt vele, épp hol van, vagy egyáltalán milyen évet írunk. Persze, ez csak a saját fura asszociációs képességem agyszüleménye, viszont ahányszor meglátom a színpadon, azonnal mosolyra húzódik a szám széle. Nem csoda, hogy az utóbbi időben egyre népszerűbb Budapest Bár formáció oszlopos tagjaként is sikerült egy gyönyörű sanzonos beütésű slágert alkotnia, Húszezer éjszakás kaland címmel. Az ő karakteréhez kifejezetten jól passzolnak az ilyen jellegű dalok.  Lásd: Dél Amerika.

Ami számomra igencsak becsülendő – azon túl, hogy a HS7 tagok az anyazenekaron kívül is megtalálták helyüket a zenei, vagy a zenéhez szorosan köthető világban -, az a kényszermentes örömzenélés, ami szó szerint sugárzik a nézőtér felé a bulikon. Szeretem, hogy nem akarnak rám erőszakolni semmit. Nem kell külön felhívásra tapsikolni vagy sikongatni, nem kérdezik meg minden egyes dal után, hogy érzem magam, és nem sulykolják belém, hogy egy zsugori ingyenélő vagyok, ha nem veszek azonnal 3 különböző feliratú zenekari pólót, zászlót, poharat, strandlabdát és még ki tudja mit. Hálásan köszönik, ha meghallgatom a lemezüket, netalántán még meg is veszem, plusz hajlandó vagyok ellátogatni a koncertjeikre – de igazából az sem zavarná őket, ha összesen két ember csápolna a nézőtéren. Legalábbis kívülről nézve ez jön le a dologból. Nekem pedig, mint egyszeri hallgatóságnak, pont ennyire van szükségem. Mert ahogy a nóta is mondja: