Letegezhetem vajon?

Vagy azért azt mégsem lehet, maradjunk inkább annál, hogy elnézést, adna egy aláírást? Mert tetszikezni biztos nem kell, azt sejtem, de mondjuk az is elég fura lenne, hogy Földes úr, pláne Hobo bácsi. 88-ban vagyunk szerintem, lehetnénk ugyan 91-ben is, de a színpadon Póka basszusgitárossal átellenben, a rendezői balon Tóth János Rudolf gitározik, a szakállas Fuchs László billentyűzik, a doboknál meg Döme Dezső, előnyös testtartásban, szóval igen, 88 lesz az, még pont Kádár-korszak, ha az utolsó utáni pillanatai is.

Én tizenhét vagyok, de ha tavasz van, akkor még csak tizenhat és fél, ő negyvenhárom, és tudjuk, hogy egy tizenhét évesnek mindenki egyformán csak öreg, aki harminc elmúlt. De attól még autogramot csak jó lenne kérni, most már tényleg, hónapok óta tervezzük, mert jövünk a Mikuval, a szomszéd legjobb baráttal minden vasárnap a Lágymányosiba, Hobo-klubba. Ide elengednek otthonról különösebb macera nélkül, végül is itt lakunk egy sarokra, csak át kell menni a Fehérvári úton a zebrán, a Rege presszó mellett, ahol a zongoránál Sovánka Terézia, ki van írva a bejáratnál, megénekli majd a főhősünk is két év múlva az Éjszakai Budapest Bluesban, de most, 88-ban nekünk még nincs éjszakai Budapest, csak átmegyünk a zebrán, egy sarok, és tíz nullaötre otthon is vagyunk, a Lágymányosiban még lengenek a cinek az utolsó tus után, amikor mi már mossuk a fogunkat pizsamában.

Csak azt az aláírást, azt kellene megszerezni valahogy, ha már itt vagyunk minden vasárnap. Eleve ez is milyen már, hogy klub, hogy minden vasárnap, és mindig más a műsor, pedig ugyanaz a zenekar. Nem olyan, mint nekünk majd, amikor a 21. században rocksztárt akarunk játszani, hogy van tizenkét dalunk kézben, és egy ötvenöt perces szett után úgy jövünk le a színpadról levegő után kapkodva, hogy haver, ezzel most még a Metallicát is zsebre vágtuk. Nem. Itt két és fél óra az ügy, igaz, van is mit elővenni, mert kint van már hét lemez (de ha nem tavasz van, hanem ősz, akkor nyolc is), közte két dupla, az egyik a Vándor az úton, a Doors-átiratokkal, a másik meg a klasszikus Vadászat, de én a mai napig félek bevallani, hogy nem az a kedvencem, hanem az Esztrád, és titkokban mindig azt várom, hogy hátha élőben is megszólal a 6:3. És ha az nem is szokott, a Két Latabár legalább igen, ott a legviccesebb a Fuchs Laci, övé a pálya, szinte csak a zongora szól, nevet mindenki a teremben, aztán ha hirtelen jön a Másik Magyarország, egy pillanat alatt elkomorul minden, pedig nincs hozzá vetítés, ledfal meg stroboszkóp, még színes fényekre sem emlékszem, csak pár fehér lámpára, zenére meg szövegre.

Minden vasárnap, héttől tízig, közte félórás szünettel. Na, akkor például meg lehetne próbálni azt az aláírást, úgyis kimegy mindenki, a zenekar az öltözőbe, a közönség a büfébe meg cigizni. Mert bent azt nem szabad, pedig egyébként akkor még mindenhol szabad, csak itt az a helyzet, hogy ülünk a nézőtéren, mint a színházban, hátul és középen székeken, legelöl meg, ahol mi is mindig vagyunk, párnákon a földön, és azokat biztos felgyújtanánk a parázzsal. Tánc sincs, vagy ugrálás, a legkomolyabb mutatvány az évek alatt, hogy a Majernyik Zsolt, az osztálytárs, aki később mérnök lett (és alkoholista én… – kellene folytatni Katona Főnökkel, de igazából még ez sem jött össze a rock and rollból, tetszik vagy sem), szóval hogy a Majernyik egy oldalt álló szekrény tetejére mászik fel, és az Apák rock and rollja alatt megvadul, berúgja sarokkal az ajtaját, de megússza anélkül, hogy kiküldenék a teremből. Pedig olyan már akkor is előfordul, nemcsak a hatvan- meg a hetven-, de a negyvenhárom éves Hobóra is figyelni kell előadás közben, nem részegen beordibálni, hogy játsszátok már a Kőbánya Bluest.

És hát mi lesz, ha én meg csak úgy letegezem egy aláírásért?