Van két képem rólad. Az egyik '84-es, a kaposvári színház nyári játszóhelyén, Bogláron kötéltáncolsz (de tényleg) a színpadon, Vancura Szeszélyes nyár című darabjában. Aztán eltelik 20 év – ez egy másik húszas –, és a Cabaret Medranóval látlak a színpadon, ezúttal énekelni-zenélni, frontemberkedni. Miért szálltál le a „kötélről”?
'90-ben, a rendszerváltás környékén besokalltam a vidéki színházi élettől. Nem maga a színház volt az oka, a színházat szerettem és szerettem színészként játszani is, s abban az időben – a '80-as évekről beszélünk – azért Kaposvár fogalom volt. A vidéki élet tűnt szűkösnek nekem, úgy éreztem, elfogy körülöttem a levegő. Nem volt magánéletem, csak a színház, a színhészház – nagyjából ennyi volt az életterem. 10 év után meguntam.
Fővárosi színház mint opció?
Nem voltam senkivel sem kapcsolatban... Szolnoki lehetőség lett volna, de addigra eldöntöttem, hogy abbahagyom a színészkedést. Amikor feljöttem Budapestre, jobban érdekelt az élet maga, mint a művészet – elkezdett a valóság foglalkoztatni. Tüntetésekre, gyűlésekre jártam, s bár akkor optimista hangulat uralkodott, nekem azért nem voltak illúzióim. És bejött. De részt akartam ebben venni, noha akkor sem és azóta sem léptem be sehova.
Hogyan kanyarodtál a zene felé?
A zene mindig ott volt velem. A kaposvári színház – híres – büféjében pár színész barátommal rendszeresen zenélgettünk, premierbulikon zenei paródiákat csináltunk – például Darvas Ferivel, aki annak a Darvas Bencének az apukája, aki hét évig játszott a Cabaret Medranoban –, nagyobb sikerem volt a büfében, mint a színpadon. Mindenki azt mondta: „ügyes színész vagy, de amikor énekelsz, az még jobb”. '92-ben aztán megcsináltam a Vadsanzont.
Honnan verbuváltál tagságot?
Voltak zenészek körülöttem: a Gyenge Lajost tulajdonképpen a nővéremtől (Kamondy Ágnes – aszerk.) örököltem, meg ott volt a Dönci is (Dénes József – a szerk.), aki akkor még vendéglátózott: a Mária utcában egy pizzériában nyomta a Dire Straits-számokat a vendégeknek. Mondtam neki:„Dönci, te az ország egyik legjobb rockgitárosa vagy, egy józsefvárosi Jimi Hendrix – és itt vendéglátózol... Nem kéne neked egy zenekarban játszani?”
És kellett?
Elkezdtünk próbálni a Lágymányosi Művelődési Házban, ahol volt egy nagyon jó kultúrházvezető, Leszták Tibor – sajnos 2008-ban meghalt –, aki nagyon sok alternatív zenekarnak segített, például az Európa Kiadónak is. És akkor a Döncivel összeraktuk a zenekart, ami először Csókgaleri volt meg Kamondy Imre és barátai, aztán elneveztük Vadsanzonnak, és így zenéltünk hét évig, lemezünk is van, ami tulajdonképpen a Cabaret Medrano előzménye volt. Most, a Kobuci kertben játszani is fogunk róla, ráadásul Fekete Jenővel, mert a Jenő két számot is ismer azokból, amiket annak idején a Döncivel írtam, vendégként még gitározott is benne – s most 30 év különbséggel újra megteszi. Ez az Alkonysugárút és az Esővonat.
Keretes történet...
Igen, eléggé. Ezért is hívtam meg a Jenőt, aki a saját zenekarával is fog játszani egy órát a Kobuciban, majd utána, reményeim szerint, a mi műsorunkba is bekapcsolódik. Ez a terv.
Hogy lett aztán a Vadsanzonból Cabaret Medrano?
Úgy – és ezzel kicsit meg is bántottam a Döncit –, hogy hét év után elkezdtem öregedni és/vagy megváltozott a zenei ízlésem, de keletkezett bennem egy vágy a finomabb zenék után. Ez akkor volt, amikor a világzene berobbant, és már mást is hallgattam: flamencót, argentin tangót – s kikristályosodott bennem, hogy én már olyan zenekart akarok, amiben nincs elektromos gitár... legyen helyette inkább zongora. Elmentem a sanzonos irányba – abba meg nem illett a gitár. Kicsit franciás, kicsit oroszos, mint a Viszockij, „brechtes”, mint a Kurt Weil... Mindezt a Dönci a szívére vette, pedig tényleg nem róla szólt.
Honnan a zenekar neve?
Az ötlet tőlem, de emlékszem, megkérdeztem a Bereményi Gézát – azért mégiscsak ő ért a címekhez jobban –, hogy szerinte ez milyen név lenne, és ő azt monta: jó. Az első lemezhez is ő írt előszót. Úgy voltam vele, hogy érezhető legyen, hogy ez nem „az” a sanzon, a lágy, a szentimentális, hanem inkább szarkasztikus, irónikus, kicsit sprőd, kicsit karcos, megidézve a két háború közötti Budapest kávéházi hangulatát.
Egy új pesti műfaj lett született...
A Quimbynek is voltak hasonló számai, sokan mondták: „Jé, ez mennyire hasonlít a Quimbyre, követted a Kiss Tibit?”, de úgy gondolom, talán – már a korunk okán is – fordítva lehetett, vagy legalábbis párhuzamosan: zenélgettünk egymás mellett a Tilos az Á-ban, valószínűleg hatással lehettünk egymásra.
Mi volt a terv, hova képzelted el magatokat?
Ami a fejemben volt: a számok is egyfajta filmovellák... Mi áll jól nekik? A klubok – és a színház. Mint például a lemezbemutatónk a Fővárosi Nagycikuszban, ahol felléptek artisták is, vagy máshol, például a Szigeten bábosok, tangótáncosok... Ilyesmi. Azt nem tudtam, hova fog fejlődni, de nagyjából a 10. évben elkezdtünk nagyobb színpadokon is játszani, mármint nem pop-nagyszínpadokon, hanem inkább világzeneiken... Számomra felejthetelen a szigetes koncertünk a „cigánysátorban”. Oda passzoltunk is. Ez a zenekar ezt tudja. A cigánysátorban még tök jók vagyunk, de a világzenei nagszínpadon már elvesztünk volna. A mi zenénk 500 embernek nagyon jó. Esteleg még 1500-nak, ha olyan a helyszín, de amikor már pontokat látok a nézőkből, az már nem az én műfajom. A kulcsszó: intimitás, klubhangulat. A színházban is jobban szerettem a stúdióban játszani 80 ember előtt, mint a nagy színpadon 600 előtt.
Budapesten vannak még ilyen helyek?
Most itt lesz a Gödör Underground, az új Gödör, ami szerintem nekünk totál ideális lesz, jó lenne, ha nem is állandóan, de fél évben egyszer ott játszani. Nekem nagyon teszik az egész, a gondolat is meg az is, ahogyan megcsinálták. És a Lámpásban is mindig nagyon jó bulik voltak, bár ott az Andival már nem fértünk fel a színpadra...
Szép emlékek a 20 év alatt?
Jól sikerültek a lemezbemutatók... 2007-ben jött ki az első, amit egyedül gründoltam össze a borítótól a gyártásig, erre büszke is vagyok (Éjszakai járat), a Szkénében volt 2 koncert, mert egy előadásra nem fértek be. Azon a két koncerten vettek 40 cédét, ami egy aránylag kezdő zenekarnál nem rossz. Az már más kérdés, hogy nem lettünk sokkal ismertebbek, de van egy kör, akik mindenhova követnek minket, látok arcokat, akik 10-15 éve mindig ott vannak. Aztán ott volt a cirkuszos premier meg az A38-as koncert is, amit te is megírtál, utcabál a Francia intézetnél...Volt egy-két este... Meg bízunk abban, hogy lesz is... Másfél év után most először játszottunk Szentendrén, tök jó volt látni, hogy Budapestről is kijöttek minket megnézni.
Milyen volt ez a másfél év – neked és a zenekarodnak egyaránt?
Nem nagyon találkoztunk. Mi barátok vagyunk és kocsmákban szoktunk dumálni – de nem voltak kocsmák. Elmaradtak a beszélgetések, elmaradtak a próbák, elmaradtak a koncertek, és ez nekem nagyon rossz volt. Nem tudom, ki hogy élte meg, én nehezen: pánikbeteg lettem – még pszichiáterhez is kerültem. Engem megviselt a járvány, plusz a balesetem – a kettő együtt komoly terhet jelentett, mentálisan és fizikálisan is. Tele van vasakkal a lábam, két hónapig nemhogy a lakást, de a szobámat sem tudtam elhagyni... Aztán erre jött még a covid. A zenészek, akiket ismerek, azok közül sokan szintén befordultak.
Miben leltél kapaszkodót?
Napi 5-6 órát festettem, mást nem is nagyon csináltam. Ha ez nincs, valószínűleg megőrülök. Én nem számítógépezek, nem tévézek, nem kütyüzök – egy olyan embernek, aki tényleg csak aludni járt haza, annak ez a bezártság egy katasztrófa volt. Ráadásul, nekünk most nyílt volna lehetőségünk egy külföldi turnéra: játszottunk volna Barcelonában, amit a katalén balhé miatt fújtak le egy héttel a fellépés előtt, utána jött volna Milánó és Bécs, ami már a covid miatt maradt el. A kiadói csapat (Bábel Sound, Média Event, Narrator Records) elkezdte tervezgetni a mediterrán turnénkat, Szicília, Görögország lett volna a következő évben – ez egy jól felépített koncertkörüt lett volna. Ha ez a járvány lecseng, reméljük, újból szóba jöhet.
És a zenekar?
Noha nem találkoztunk, a láthatatlan kötelék – ami a Medranónál mindig fontos volt – kitartott. A tagság mindig úgy állt össze, hogy ha elvesszük a zenét, akkor is megmaradjunk egymásnak. Nem mindegyik zenész a barátom, de a haverságnál és a kollegalitásnál több van köztünk. Én azon is szorongtam, hogy másfél év után lesz-e egyáltalán hangom, önbizalmam, meg tudok-e szólalni a színpadon – és amikor először felmentem a színpadra, azt éreztem: végre önmagam lehetek. Az a típus vagyok, aki szuperexhibicionista a színpadon, a hétköznapokban pedig félszeg és gátlásos. Inkább szemlélődök, kívülálló vagyok, még ha le is ülök egy társaságba. Szeretem a sűrített közeget, különben hajlamos vagyok szétesni. Mások izgulnak a színpadon, nálam ez pont fordítva van.
Most épen „izgulsz” valami miatt?
A jubileumi turné egyik állomása Pécs, a Nappali elnevezésű egyetemista klub, és ha lesz negyedik hullám, akkor ez a koncert a járvány kezdete óta pont negyedszer fog elmaradni. A Gödörben október elején játszanánk (10.06.) – ha megint bejön a szigorítás, én nem tudom, mi lesz. A Vidor fesztiválos fellépésünk szeptember elején lesz (09.04.), remélem, ott is minden a tervek szerint megy majd. Plusz kaptunk egy felkérést a Budaörsi Napokra, amin már játszottunk – nagyon jó társaság, jó a színpad, jó a hangosítás, szívesen megyünk (09.01.), de a Kobuci miatt is izgulok egy kicsit, hogy hányan lesznek – évekkel ezelőtt, ha megosztottam egy eseményt, rengetegen visszajeleztek, de most a FB állított az algoritmuson, és olyan, mintha senkinek sem jelenne meg... Mondjuk, én 150 embernek is ugyanúgy énekelek, mint 550-nek, de azért jó lenne, ha sokan eljönnének.
Készültök gőzerővel?
Az van, hogy próbálni még mindig nem nagyon tudunk, nem a járvány, hanem amiatt, hogy heten vagyunk, s mindenkinek van még 5 zenekara kábé, s a jelenlegi, repülőrajtos helyzetben egyeztetni kutyanehéz, ezért koncertek előtt tudunk csak próbálni. Éppen ezért új dalok nem nagyon lesznek, mert azokkal nem lehet csak úgy színpadra állni. Bár szerintem a covid alatt megírtam életem legjobb dalszövegét, ami talán versként is megállná a helyét – be is adtam egy pályázatra –, a címe Visszatérni délre. Andalúz feeling, kicsit flamencós, kicsit spanyolos, de nem az a pattogós, inkább a szomszédos fado – ebből például szívesen csinálnék egy klipet, mondjuk Andalúziában...
***
Addig is mindenkit várnak szeretettel a Kobuciban július 20-án, kedden!
Kamondy Imre: A Cabaret Medrano zenekar
Imre festményei augusztus közepéig megtekinthetők a Pótkulcs kiállításán!
*Hogy miért 1/2 frontember Imre, arról a jubileum kapcsán a Klubrádióban adott Cabaret Medrano-számokkal színesített interjújában beszél, meg sok minden máról is, ami pl. ebből a beszélgetésből kimaradt.
Cabaret Medrano, Kobuci, szülinap, turné, covid, Gödör
Szólj hozzá!