Ez úgy 1969 tájékán történt, ami nem most volt, viszont a mai napig töretlen a sikerük: minden idők egyik – ha nem „A” - legsikeresebb soul-funk-disco zenekaraként tartják számon őket. A banda nemcsak a zenéjével hódított, hanem teljesen egyedülálló színpadi show-jával is. Különleges képi effektek, misztikus hatást kiváltó bűvészi megoldások jellemezték a koncerteket. A színpadi show-kat Doug Henning tervezte, és volt neki egy akkor még teljesen ismeretlen segédje, akit David Copperfield-nek hívtak... Szóval, a csapat 69-ben alakult a Salted Pepper nevű trióból, miután a Capitol lemezkiadótól a Warner Bros-hoz szerződtek. 1970-ben M. White a testvérét is (Verdine White) bevette a zenekarba, és így készítették el első két nagylemezüket, amelyek azonban nem úgy muzsikáltak, mint ahogy azt – joggal- elvárták volna tőlük. Ekkor Maurice változtatott a felálláson: Jessica Cleaves énekes, Ronnie Laws szaxofonos, Roland Bautista gitáros, Larry Dunn billentyűs valamint Philip Bailey énekes csatlakozott a zenekarhoz. A CBS adta ki harmadik nagylemezüket „Last Days And Time” címmel, melynek zenéje már az igazi EWF stílust képviseli, de a világsikert ehhez képest csak a ’73-as „Head To The Sky” című album hozta meg számukra. A „Mighty Mighty” című kislemez lett a formáció első Top 10 sikere, melyet számtalan újabb követett. Újabb tagcserék következtek, bekerült a bandába a harmadik White fivér, Fred is. 1975-ben az EWF előrukkolt egy filmzenével , „That's The Way Of The World” címen, és bár a film megbukott, a lemez több milliós példányszámban kelt el. A korongról kimásolt „Shining Star” heteken vezette a slágerlistákat, és meghozta a formáció első Grammy díját is. Döbbenetes módon egészen 1990-ig szárnyaltak, kisebb ereszkedésekkel, legalábbis, ahogy azt a zenekar sorsát figyelemmel kísérő hozzáértők állítják, s bár állítólag a banda már nem volt a régi, még ez után is öt albumot jelentettek meg, s a dalok között még mindig akadt Grammy-esélyes nóta is. Két legutolsó lemezük a „Promise” és az „Illumination” zenei világát a jazz ihlette meg, ami részben Kenny G. és Raphael Saadiq közreműködésének köszönhető. 2000-ben Maurice White-nál Parkinson kórt diagnosztizáltak az orvosok. Nemrégen az Earth Wind and Fire beiktatták a Rock and Roll Hall of Fame-be, vagyis most már hivatalosan is ott vannak, ahová igazából valók…
Az EWF-sztori úgy (is) folyatódott, hogy 1990-ben Al McKay, a zenekar egykori gitárosa úgy döntött, hogy az eredeti banda “romjaira” egy új formációt épít, amellyel az első koncertjeiket Japánban adták. A később már Al McKay Allstars néven ismertté lett zenekar akkor még LA Allstars-ként turnézott, és már akkor órási sikert arattak ritmusközpontú zenéjükkel és McKay gitárjátékával. A csapatban olyan egykori Earth Wind & Fire zenészek voltak, mint a trombitás Rahmlee Michael Davis, Michael Harris, a billentyűs Larry Dunn, a gitáros Johnny Graham, az énekes Beloyd Taylor, a harsonás Lius Satterfiled, a basszusgitáros Verdine,és a szaxofonos Andrew Woolfolk.
November 6-án ez az Al McKay alapította formáció - egy csapat fantasztikusan tehetséges stúdió- és utcazenész- fokozza az EWF-érzést Budapesten.
Szólj hozzá!