Áprilisban, ahogyan jön a jó idő, úgy szaporodnak el az interjúk és a fesztiválokra ráhangolódó cikkek sokaságai, de Beck Zoltán beszélgetéseit nehezen lehet megunni, főleg akkor, ha ez egy cigaretta mellett történik a szabadban.
Ha Beck Zoltán készítene egy interjút Beck Zoltánnal, mit kérdezne magától?
Azt hiszem, békén hagynám magamat. Önmagában minden, amit a világról gondolok, kérdésekben fogalmazódik meg bennem. Egy kérdéstől te mit kérdeznél? Néha azon gondolkodom, én minek csinálom ezt? Jelenleg az új EP-n dolgozunk.
Tegnap hajnalig próbáltunk, hazaértem, de már abban az állapotban, amikor pontosan tudod, hogy nem tudsz megtermelni újat, elfáradtál. Hajnali fél egy-egy körül még nyüstöltük a dalt, mint amikor szájzárat kap a kutya, és nem tudja elengedni azt, amit megragadott. Nagyon közel voltunk ahhoz, hogy a dal működjön, mégsem találtuk meg azt a bizonyos kis lépést, mindenféle kerülőutakon próbálkoztunk, de folyton felsültünk.
Egyszerűen nem tudtuk megfogni azt, amiről tudod, hogy ott van a közvetlen közeledben, de képtelen vagy a megfelelő hangot megszólaltatni a gitáron és nem találod a megfelelő dallamívet. Ott állsz a magad kiszolgáltatottságával, hogy amit benned szól azt nem tudod azt hallhatóvá tenni. A fáradtság meg görcsössé tesz, szóval ilyenkor tudatosan kell ellépnünk magunktól – elengedni a dalt egy kis időre. El kell engedni ahhoz, hogy meglegyen. Valószínűleg ez a legnehezebb, de az emberi élet is ilyen furcsa ambivalenciában zajlik.
Egy dal, végül is úgy lesz dal, hogyha rád talál, nem pedig, hogyha te keresed.
Kellett egy nap, nem egészen 24 óra és a másnapi próbán meglett a gitárszólam és megérkezett, amit kerestünk. Tulajdonképpen nem vagyunk más, csak lehetősége a dalainknak.
Szóval nem tudom, mit kérdeznék magamtól, ha magamat kérdezném, de valószínűleg bármit kérdeznék, most ezt válaszolnám.
A feleséged hogyan éli meg azt, hogy felkapott zenész vagy?
Olyan tekintetben egyszerű a dolog, hogy nem a nyilvános történetemmel kezdődött a közös történetünk. Tinédzserként találkoztunk, és azóta együtt vagyunk. Nagyjából tizennyolc-tizenkilenc éves korunk óta együtt is élünk, ezért a saját életünkben (így a közös életünkben) sokféle változás állt be az évek során.
Voltunk úgy együtt, hogy mind a ketten középiskolások voltunk. Voltunk úgy együtt, hogy mind a ketten főiskolások voltunk. Voltunk úgy együtt, hogy egyetemisták, majd tanárok voltunk, sőt, három hétig biztosítási ügynök voltam. De a három hét alatt kiderült, valószínűleg nem az én pályám. Laktunk együtt Szombathelyen, Ajkán, most pedig Pécsett. Éltünk panelben, házban, laktunk albérletben vagy éppen saját ingatlanban. Volt Wartburgunk, most meg Volvónk van, volt, hogy úgy éltünk sokat, hogy nem volt még gyerekünk, jó ideje meg úgy, hogy van egy lányunk.
Ebben a változó történetünkben, mindig újraértelmeztük magunkat – és kicsit újraértelmeztük egymást is, mert nyilván nagyon sokféle szerepünk volt az életünkben.
Tulajdonképpen egy ilyen narratívában csak az egyik változó, hogy aktuálisan a 30Y népszerű zenekar lett.
Így jobban lehet ezt kezelni, akkor relevánsabb erről gondolkodni, hogyha a történet úgy alakul, hogy egy ilyen szituációban találkozol valakivel, majd együtt laktok és éltek.
A történeted ebben az esetben szükségszerűen egybeesik a nyilvánosság történeteivel, és ezzel együtt a megismerés pillanatával. Amellett, hogy nem feltétlenül hazugság, vagy nem igazság, ami megjelenik egy nyilvános reprezentációban adott esetben rólad, az attól még nem esik egybe a hétköznapok működésével. Szerintem az Intersparban pont ugyanúgy vásárol egy rock and roll sztár, mint ahogyan vásárolna egy CNC esztergályos. Viszi a kosarat és szitkozódik, hogy a százasát nem tudja belerakni a bevásárlókocsiba, és ugyanúgy találkozik ismerősökkel, akikkel tud beszélgetni a hűtőpultnál.
Volt már olyan rajongó, aki nem tudta elválasztani a magán és a nyilvános életedet?
A rajongásnak ez a szintje a magyarországi kontextusban nehezen lehetséges, mert egyszerűen nincs. Sokkal inkább közlekedem én is a hétköznapokban. Azt képzelem, hogy minden városnak, minden helyszínnek megvannak azok a személyei, akik a dalaink által váltak a zenekar ismerőseivé. A hétköznapokban nincsen velük kapcsolódási pontunk, hanem a zenekar dalai a kapcsolódási pontok.
Olykor tényleg tudnak mélyebb emberi kapcsolatok születni, jó, hogy tudod emberek neveit és meglátod őket egy adott koncerten Debrecenben, Sopronban, Budapesten, akárhol. Az pedig, hogy van a rajongásnak egy terhes szintje, mindig benne van a pakliban, egyszerűen azért, mert ha a zenekar elmegy koncertezni, akkor nyílván az történik, hogy eltölt 6-10 órát egy adott városban, (ahol egyébként viszonylag fontos dolga van, eljátszani élete legjobb koncertjét, mert különben minek menne oda? Mondjuk eljátszani életem második legjobb koncertjét, milyen hülyeség, nem?), és ez kiszolgáltabbá teszi a helyzetünket.
Persze, mindegyikőnk a saját habitusának megfelelően bírja kevésbé jól, vagy éppen nagyon jól az aktuális eseményeket. Azt képzelem, hogy az emberek nagytöbbsége, aki ismer bennünket, ezt pontosan be is tudja mérni, és szerintem a 30Y-nak van a legtoleránsabb és legelfogadóbb közönsége Magyarországon.
Nekünk ez kényelmes, olyan értelemben, hogy minket is elfogadnak a magunk személyiségjegyeivel. Azt látom, hogy akik vendégzenekarként játszanak a turnéinkon, kivétel nélkül szeretnek előttünk fellépni, és nem azért, mert a 30Y előtt játszanak, hanem mert a közönségünk előtt játszhatnak. Ha van valami, hát erre tényleg büszke vagyok.
Egyszer végignéztem a zenekaron, és azt tapasztaltam, hogy egyikünkön sincsen tetoválás, és semelyikünkön sincs piercing, még egy nyomorék fülbevaló sincs, ezen kívül pedig nem motorozunk.
Arra gondoltam, milyen rockzenekar vagyunk? A rock and roll csomó kelléke hiányzik rólunk, és ilyen tekintetben tök fura látni és egyszerre nagyszerű érzés is az a fajta elkötelezettség, hogy - és szinte minden koncerten találkozunk ilyen kedves emberekkel - egy-egy dal szövegrészletet, a zenekar emblémáját, vagy valamelyik kultikus dalának címét valaki felvarratja magára.
Van egy lány, aki hasára tetováltatta a zenekar összes aláírását. Aztán babát várt, és teljesen jópofa volt, mert nőttek az aláírásaink a hasán. Részeivé lettünk az ő személyes élettörténetének – szó szerint.
Ismertem olyan zenészt, aki nem szeretett érintkezni a közönségével...
Nagyban különböznek a zenészek ilyen tekintetben. A 30Y például nem egy backstage zenekar. Az a fajta zenekar vagyunk, akik kevés időt töltenek hátul, vagy kevésbé izgat minket a kanapék kényelme. Jellemzően a fesztiválokon is a fesztivál területén mászkálunk, sorba állunk és megvesszük pénzért a magunk fröccsét.
Persze szükséges a backstageben az az egészséges húsz perc, ami a koncert előtti ráhangolódásra felkészít, koncert után pedig jó egy fél órát jó együtt ülni és megbeszélni, hogy állt össze az adott koncert.
Nem hiszem, hogy az elkordonozott részben kell ülnie a zenekarnak, és csak a színpadon kommunikálhat az emberekkel.
Azzal, hogy emberekkel beszélgetek, néha még tényleges sorokat is találok egy-egy dalhoz. Mondanak valami jó ötletet véletlenszerűen, és bennem ragad egy mondat, vagy maga a figura, akivel szót váltottam. Mi annyira hülyék vagyunk, hogy érdekelnek bennünket mások is - magunkon kívül.
De a koncert előtti pakolásban is szeretünk részt venni. Nem azért, mert nem volna, aki pakol helyettünk, de a zenészek, (és legyen bármekkora az adott zenekar) jó, ha nem felejtik el az erősítőjük súlyát.
Bedugod a jackdugót, átrakod a kábeleket, kitalálod, hogyan legyenek lerakva a szőnyegek, hogy majd este tízkor, a délutáni három órás hangtechnikai beállás után úgy lépj fel a színpadra, mintha hazamennél a nappalidba. Te raktad össze, tudod, hol vannak a dolgok, ismerős helyre lépsz, amit te sakkoztál össze. Valószínűleg a játékod minősége nem érződik majd rajta, de mégis van valami furcsa fontossága ennek.
Mit érzel, amikor fent vagy a színpadon, boldog vagy?
Akkor jó színpadon lenni, amikor energiát érzel. Amikor működik az a valami, amit nem tudsz megmagyarázni, azt se tudom, ezt boldogságnak nevezik-e.
A színpad szerintem szabadság. Akkor nem jó színpadon lenni, ha ezt a szabadság érzést nem éled át. A koncert ereje azt hiszem számunkra az, hogyha magunknak is a felszabadultság élményét jelenti, ilyenkor majdnem, hogy egybe esik, amit a közönségnek is jelenthet egy koncert: elképesztő hangerőt és a szabadságnak azt a végtelen élményét, amikor azt érzed, hogy az univerzum csak ennyi, az a pár méterszer pár méteres színpad: és te ott azt csinálhatsz, amit akarsz.
Szerintem elképesztő nagy élmény eljutni ennek az energiának a határáig, amikor gyakorlatilag, amit létrehoztál, te magad már nem tudod koordinálni. Olyankor egyébként zenei hibákat szoktunk ejteni, jellemzően, amikor túlcsordul a pohár. Ekkor be kell kapcsolni valami tudatosnak, hogy azért mégis csak előadók vagyunk és koncertezünk: hallgathatónak kell maradnia annak, amit játszunk.
Tulajdonképpen, egy ilyen magadat folyamatosan felhúzó, majd magadat kontroll alá helyező lüktetés a színpadon lenni.
És akkor jó egy koncert, amikor úgy jövünk le, hogy azt mondod: oké, egy lépést se tudok menni tovább, kimerültem. Állati ügy van, amikor úgy érzem, nem tudtam volna többet felrakni ma. És ha ezt hívják például boldogságnak, akkor boldog vagyok.
Fotók: Simor Kamilla
Szólj hozzá!