Amúgy is nagy reményekkel vágtam neki a csütörtöki napnak, mert anyám szerint, ahogy kinéztem, nyugodtan megalapíthattam volna a szigeti mormon egyházat. Aztán azon is aggódott egy sort, hogy nem fognak-e megverni. A Szigeten?!? Bárhol máshol, bármikor, de ott nem. Ma pláne nem, mert mindenki nagyon boldog.
Mármint a magyarok – és megkérdőjelezhető viselkedésmintát eleddig csak honfitársainkon tapasztaltam, a külföldiektől nem nagyon kell félni, végső esetben max dülöngélnek. Még azelőtt, mielőtt megpróbáltam volna belogolni a KORN-fotózásra, feladtam, már két teljes lap tele volt a nevekkel és limitált volt a bejutás. Mi lesz Snoop Doggnál? Csütörtöki warmup (legalábbis a későn érkezőknek): CARO EMERALD. Ha valaki erre nem indul be, szaggassa le a karszalagját egy életlen késsel, és sétáljon ki a Hév-megállóba. Hollandia nu jazz királynőjének zenéjét elsősorban a groovin' jazz, a swing, a tangó és az ötvenes évekre jellemző tánctéri jazz-zenék inspirálták, fülbemászó dalai a jazz világán túl is népszerűek. Ez idézet volt, én is alig értek belőle valamit, azt viszont a saját szememmel láttam, hogy még a punkok is őrjöngtek rá, sőt még a gyerekek is – punk gyereket nem láttam. Még az óratoronyban is rázták, s noha érzékelhetően volt némi gond a hangosítással, ez elsősorban az előadót és a zenekart zavarta, a közönség túlságosan el volt foglalva azzal, hogy nagy-nagy boldogságban és elégedettségben ropja az esőztető berendezés oltalmában. (Hogy milyen jó dolgunk volt, az csak később derült ki a világzenein, ahol két pofára nyeltük a port, mikor a tömeg elkezdett vonatozni.)
Risztov Éva és Caro Emerald után én elértem a mennyország kapuját, és nem volt több elvárásom, nem akartam telhetetlennek tűnni. Kicsit belenéztem a MAXIMO PARK koncertbe, pont jókor: valakinek a zsebéből előkerült több száz felfújt színes lufi, és telepöttyözte a nagyszínpad környékét, majd két giganyúl - egy rózsaszín és egy égkék - azzal szórakozott, hogy megpróbált a lehető legtöbbre ráugrani. És nem ittam semmit... Ők viszont érzékelhetően nem keveset.
Némi kódorgás után - végre sikerült az utcaszínházasok közül belebotlani kettőbe - a Világzenein kötöttem ki, ahol a francia Orchestre National de Barbés lépett fel. A biójuk szerint a kilencvenes évek elején alakult zenekar Párizs arab negyedéről nevezte el magát, s míg az arab tánczenét addig főleg az algériai rai uralta, az ONB a Nyugat-Afrikából Marokkóba hurcolt rabszolgák rituális zenéjében, a gnawában rejlő transzot tette hallatlanul népszerűvé a francia világzenében. És a Szigeten is, mert immáron harmadszor jártak itt. Őket sajnos idő előtt ott kellett hagynom, mert legalább két negyedet látni szerettem volna a női vízilabda meccsünkből, s noha sikerült rekedtre ordibálni magam, ez sajnos nem volt elég a bronzhoz.
A nap utolsó kitűzött koncertje Emir Kusturica és a No Smoking Orchestra volt. És akkor a mennyország kapujában elszabadult a pokol... Kusturica eléggé rendező ahhoz, hogy basszusgitározás közben azért fél kézzel még egy kétórás bulit is végigvezényeljen. Ehhez remek partnereknek bizonyultak a zenésztársak, és hogy ne legyenek annyira egyedül, néhány szám erejéig még vagy húsz csajt is felpakoltak a színpadra. Balkáni gyökereinket felszaggatva ugráltunk néhány (ezer) ember társaságában, és amikor felcsendültek a Bubamara első taktusai, azt gondoltam, elég, ezt már nem lehet kibírni. Megindult a vonat, aki nem szállt fel, az ordítva ugrált, s a biztonsági embereknek kissé feszültté vált a tekintete. Ráadásként még egyszer eldaloltuk a Fuck You MTV-t, aztán az egykori szovjet himnusz dallamára szétszéledtünk.
Risztov Éva, Caro Emerald, valamint Emir Kusturica & No Smoking Orchestra után már azt gondoltam, tényleg köszi, abszolút megvan a mai nap, sőt, túl szép, hogy igaz legyen, ekkor azonban átmentünk a Nagy Utcaszínházhoz, amelytől gondolatban már elbúcsúztam mára, de valahogy és véletlenül éppen egy órával később kezdte el a műsorát. Engem lenyűgöznek ezek a szerkezetek, olyanok, mintha a Costner-féle Waterworld egy része települne a Szigetre évről évre. Most a francia Compagnie Pipototal hozta el Basculoscopia című előadását. A bascoloscope egy nagyjából tíz méter magas, fémből készült szerkezet - valójában egy minden részében forgó és mozgó libikókaszerű izé, amelynek fix és mozgó, lógó és billegő csatolmányait a szereplők akrobatikus ügyességgel használják arra, hogy bemutassák az élet, de leginkább az emberi természet törvényszerűségeit. A testükkel és mimikájukkal operáló artisták mellett nagy szerep jutott a zenészeknek is: maga a basculoscope is, de a szereplők is zajokat és zörejeket keltenek, ritmust diktálnak a mozgásukkal, s ezeket az effekteket a zenészek beépítik saját, kifejezetten a szerkezetbe applikált hangszereikbe. Totális élmény volt. Minden este 10-kor átélhető, érdemes megnézni.
Szóval, ez a nap tényleg a túl szép kategóriába tartozott, és a legszebb meg az volt benne, hogy ráadásul igaz is volt. Leszámítva az elvesztett bronzmeccset, endorfinlöketekben igen gazdag csütörtököt mondtunk.
Fotógaléria itt
Szólj hozzá!