Nincs VIP
Tudod, miért? Mert itt mindenki very important. Kivétel nélkül. Nincsenek márkák, brandek, mindenhová belógó logók, csak egymásra és világra nyitott emberek, szervezetek, alkalmi és állandó társulások, akik, ha ismertek is, a ténykedésükkel szereztek hírnevet, nem pedig a marketingstratégiának köszönhetően. Kedvesek a pultosok, még az ötödik napon is, amikor már mindannyian szédelgünk a fáradtságtól: itt mindenkinek szüksége van a másikra, és egyetlen pultos sem játssza el a szokásos „örüjjé, hogy egyáltalán szóba állok veled" – játékot. Itt az a jó, hogy a színészeken kívül senki sem játszik semmiféle színjátékot.
Senki nem akar lenyúlni
Nem, nem arról van szó, hogy a bazinagy szeretetben és együttérzésben ingyen osztogatnák a piát meg a kaját, de majdnem. Például kaphatsz egy pohár teát és egy vajas/zsíros kenyeret egy százasét. (Láttál már zsírosdeszkát máshol aranyárban? Mert mi igen…) Vagy kétfogásos házias ebédet a kisharsányi óvodában ötszázért. A kávé sem tartozik a luxuskiadások közé, és senki nem akarja a tablettás borát zsilliárdokért rád tukmálni: Rómában élj úgy, mint a rómaiak, Villány környékén meg igyál villányi bort, egytől egyig kiválók, mi rápattantunk a az Ördög-borra, már csak a név miatt is. (Soha nem fogom elfelejteni, micsoda szemét borokat mértek annak idején a Hegyalján a fesztivál területén – Tokaj helyében ezt határozottan kikértem volna magamnak.)
Még a közlekedés is közösségi
Az első másfél napban lázasan nézegettük az órát, hogy le ne késsük a katlanbuszt, mert akkor csúszunk egy órát, úgyhogy mindig igen pontosan érkeztünk a megállóba, és minden egyes alkalommal hálát adtunk a szervezőknek, hogy lerakhattuk a kocsit, mert a települések között ily módon még éjszaka is megoldották helyettünk a közeledést. Aztán a másfeledik napon nekiálltunk stoppolni, s tekintve, hogy ilyet nagyjából húsz éve tettünk legutóbb, első alkalommal nem kis izgalommal emeltük a magasba az ujjunkat az út szélén. Utána már nem jöttünk le a szerről. Nem csak azért, mert a feszes időbeosztásban felszabadító volt a kötetlenség, hanem azért is, mert mind a katlanozók, mind a helyiek nagyon jó partnernek bizonyultak a dologban: megesett többször is, hogy noha csak eggyel odébb tudtak volna vinni, a végén mégis elszállítottak minket a végcélunkig. Akár hajnal háromkor is. Mert hogy olyan jót beszélgettünk…
Újra tanultunk várakozni
Első hallásra nem túl pozitív dolog, hogy többet álltam sorban az öt nap alatt, mint az utóbbi öt évben összesen. Ezen többen többször kiakadtak, bevallom, egyszer én is, de csak azért, mert szakadt az eső, és ronggyá ázva ácsorogtunk a tornaterem ajtajában nagyon sokan, hogy végre beengedjenek minket, és akadt, akinél semmiféle eső elleni szerkezet nem volt… Szóval, a Katlanban az van, hogy noha ingyenesek a színházi előadások, a hely limitált, tehát reggelente jegyet, vagy katlanos nevén sorszámot kell tépned a települések infópultjánál. Ahhoz, hogy a tíz órakor kezdődő osztásnál jó pozícióba kerüljenek, sokan már reggel 6-kor beállnak a sorba. Én 3 óra alvás után a negyedik voltam Kisharsányban 3/4 hétkor, így minden előadásra bejutottunk aznap. Ja, akkor is szakadt az eső, és annyira álmos voltam, hogy a pizsamámra csak egy esőkabátot húztam, meg papucsot.… Ennek ellenére azt mondom, élveztem, mert megint csak beszélgettünk végig. Vadidegenek. Vagy hallgattuk a rimaszombati sorkolléga ízes beszédét. Aztán kialakult a rend, hogy a sorszámhoz is sorszámot lehet kapni, az meg azért volt jó, hogy ugyan nem úsztad meg a koránkelést, de fél 9-kor megkaptad a sorszámodat, és visszamehettél aludni a tízes, 2. számú sorszámosztásig. És a színházi előadások előtt újabb sor, az meg azért, hogy akinek van sorszáma, az menjen persze be először, de férjenek be a többiek is, ahány csak lehet. Amikor azt gondoltad, ide már egy lélek sem, kikiáltott a szervező, hogy jöhetnek még 20-an… Szóval, kénytelen voltál belassulni, nem kaptad meg azonnal, amit akartál, így átmenetileg nem uraltad az időt, így persze több jutott belőle magadra…
Vissza a színházba!
Vannak olyan szerencsések, aki megőrizték függőségüket, és heti látogatói valamelyik kőszínháznak évad közben. Egy zenei portál szerkesztője azonban inkább koncertekre jár, olykor heti többre is, és kimarad ebből a jóból. Idáig. Mert ha ez a szerk. sírva fakad egy előadáson, vagyis kettőn, akkor újratermelődik az addikció. S nem volt egyedül akkor sem, amikor a palkonyai faluház kis termében levegő után vadászva és az ájulással küszködve kitartott, akár 100 percen keresztül is. A programot nézve ismét hálát rebegtünk a szervezőknek, mert tökéletesen érezhető volt, hogy a műsort igényes döntnökök válogatták ki az amúgy nyilván nem kevés jó előadás közül. Külön műfajt képviseltek a Faluturisták, aki a vásári komédia és a stand-up comedy stílusjegyeit ötvözve hoztak létre egy olyan előadást? esemény? valamit, amelyben szereplővé váltak maguk a nézők is, és még bort is kaptak a végén.
Kovács Udvar
A Kovács Udvar úgy néz ki, mint azok a romkocsmák, amelyek mindenre kiterjedő gondos tervezést és kivitelezést követően felöltik a papíron kívánt jelleget. Egy kicsit jobban. Nagyon. Mert a Kovács Udvar maga a romkocsma. Itt volt a mediawawe-esek központja, itt műhelymunkáztak a fotósok, éjjel-nappal pezsgett az élet, és kis túlzással egy pillanatra sem hallgatott el az élőzene. Este volt a legjobb, mert a fényfestés miatt négyzetre emelkedett a csodaország-feeling, lobogott a (tábor)tűz, szólt a zene, táncoltak, beszélgettek az emberek, akár reggel hétig is. Aztán kezdődött minden elölről. Olyan mikroklíma alakult ki, amelyben minden gondolkodni és szeretni vágyó lény komfortosan érzi magát, és szívesen megtelepedik benne lehetőleg minél hosszabb ideig. Még Both Miklósék Palimó story-ja is jobban szólt a három lépésszer öt lépésnyi pajtában, mint a Narancsligetben, a színpadon, noha mindkét helyen nagyon szerettük őket.
Kortárs irodalom rulez!
Ha már a Narancsligetnél tartunk, meg kell emlékeznünk a kortárs magyar irodalom jelenlétéről is. Mert az van nekije. Sajnos a Vylyan teraszra nem jutottunk el, pedig járt ott Erdős Virág meg Háy János is, cserébe jelen lehettünk a Rájátszáson, amelyben az volt a lenyűgöző, hogy a kortárs szövegeket, verseket úgy ordította a közönség, mintha a legújabb popsiker lenne, és régen tapasztalt őrjöngésbe csapott át a buli a fináléban, amikor felcsendültek az „Ezt is elviszem magammal” első taktusai. Hihetetlen büszke vagyok, hogy ilyen zenészeink, íróink és költőink – s nekik ilyen remek közönségük van. Beck Zolit külön kiemelném, mert olyan figyelmességgel és odaadással terelgette a kis csapatot a színpadon, ami egyszerűen megható.
Beremend, imádtunk!
S ha már a zenészek, következzenek a koncertek. Legeslegelőször a beremendi nagykoncert. Az megvan, hogy fölötted a (hulló)csillagos ég, alattad a szalmabála, mögötted, a dombtetőn a kivilágított Megbékélés kápolna, előtted, a domb alján a Dohnányi zenekar, és te állsz azon a szalmabálán, és több ezer emberrel együtt ünnepled a kilencediket irdatlan hosszan…? Leírhatatlan érzés, de talán elképzelhető, ahogyan szárnyal a zene a falusi éjszakában, néha birokra kel a kutyákkal, de végül természetesen ő nyer, és az egész annyira határtalanul jó, mint amennyire a rád boruló égnek sincsenek határai. Az persze eléggé zavaró tud lenni, ha két nő két kislánnyal széttrollkodja a környékükön ülők zeneélvezetét, mert vagy pofáznak, vagy röhögcsélnek, de mindenképpen zörgetik a csipszes zacskót – javaslom, jövőre ne szerepeljen a büfé kínálatában. Egyik sem… (És ha már itt tartunk, akármennyire is családbarát a fesztivál, meggyőződésem, hogy egy viszonylag hangosan gügyögő, egyébként cukimuki babával sem illik beülni egy színházi elődásra…). De ha megpróbálod kiszakítani magad a valóságból, olyan magasra emelkedhetsz, hogy lepacsizhatsz a zuhanó csillagokkal.
Zene, zene, zene
Koncert az Árokparton, koncert a Narancsligetben, koncert a nagyszínpadon, koncert az utcasarkon, a padon, a pajtában – koncert mindenütt. Kívánhatnánk ennél többet? Igen. Például azt, hogy a már jól bevált fesztiválpanelek között felbukkanjon valami új, valami szokatlan, valami jó. Ilyen volt az első találkozásunk a francia afropunk Wombo Orchestrával. A narancsliget fesztiválnyitón amolyan utcazenét toltak, de ez a két-három számos ízelítő pont elég volt arra, hogy ne szalasszuk el a nagyszínpados fellépésüket, és nem csalódtunk. Csalódtunk viszont hatalmasat, de jó irányban a Mitch & Mitch nevezetű varsói bandában: leesett az állunk a lendülettől, a stílustól, a jelenléttől és az egész társulattól – fájó szívvel, de őszintén azt kell mondanunk, hogy az előzenekara egyszerűen lesöpörte a Quimbyt a színpadról, noha nagy siker volt a magyar banda koncertje is, egy pillanatra sem jött vissza az a fesztiválpillanat, ami előbb. A Budapest Bár szűkített társulata igazán remek bulit csinált Palkonyán, a nagyharsányi focipályán pedig a 30y, Kicsillag – rutinpálya, pedig nem volt könnyű dolguk, mert este 11-kor, éjfélkor már elég törődött volt a társaság, bár igyekeztek ezen felülkerekedni. Sajnos, a kisharcsányi nagyszínpadra nem jutottunk el, de majd jövőre!
Kiss Mónika és Bérczes László
Meg az összes segítőik, persze. Tedd fel a kezed, és a Szigeten kívül nevezd meg akármelyik magyar fesztivál főszervezőjét. Nyilván nekünk menne, de ez más, gondolkodjunk civil fejjel. Szóval, nem nagyon tudsz neveket mondani. Nyilván, ez nem baj, de ha igen, akkor annak is megvan a maga súlya. A két szervező valahogy ott volt mindenhol. Én nem tudom, hogy csinálták, de a négy faluhelyszín mindegyikén feltűntek a maguk szerény, visszahúzódó módján, úgy, ahogy mind a nyitón, mind a zárón kiálltak a katlanozók elé – kézen fogva. Ha igaz a mondás, hogy fejétől bűzlik a hal, akkor igaznak kell lennie az ellenkezőjének is: ha egy fesztivál ennyire emberi, szerethető és igényes, akkor bizony a kulcs a főnökök kezében van, még akkor is, ha az Ördögkatlan Fesztivál létrehozása egy kiváló csapat munkájának eredménye volt. Mi innen köszönünk mindent, és ígérjük, jövőre ismét ott leszünk!
Szólj hozzá!