A HÉV-nél meg azt vettem észre, hogy a korábbi turistabasztató szokásával hagyott fel a BKK/BKV, és csak hébe-hóba kérték a jegyeket-bérleteket, nem a szokott hármas sorfalon kellett áttörni a járműhöz (mellesleg baromi jó lenne már az az 5 éve belengetett időalapú jegy, mondjuk 1,5 órás időtartamra, mint Európa kulturáltabb felében, hogy nagyjából 1 euróért (vagy 350 Ft-ért) el lehessen jutni kiindulóállomástól a célig; ehhez azért nem kellene sokmilliárdos beruházás, csak néhány pecsételős jegykezelő meg egy épeszű főpolgármester ).
Kiérve a Szigetre nekiálltam válogatni a ránézésre érdektelennél érdektelenebb programok között (a Nagyszínpadon főműsoridőben Avicii, egy DJ? Vicc(i)… még ha egyébként jó zenéket nyom is néha – idei fellépésére még ezt sem mondanám, bár csak pár percet hallgattam, a Nagyszínpad előtt áthaladva, mint fölötte az ISS, izé, Nemzetközi Űrállomás, mert lehetett ám látni szabad szemmel jó párszor a Sziget fölött elrepülni –, erre teljesen megfelelne az Aréna), aztán néztem egy kicsit a Volt színpadon egy általam ismeretlen blueszenekart, majd benéztem az A38 sátrába, ahol akkor épp Jamie Woon untatta halálra a népet egy szál gitárral – tényleg nem tudom, hogy ilyen produkciókra egyáltalán mi szükség van. Aztán beugrott, hogy az Európa színpadon a Wattican Punk Ballett játszik az egykori Gyetyi Picasso-s örmény Gaja Arutyunjannal, talán nézzük meg őket. Hálistennek a színpad az évenkénti csere miatt szintén új helyre került, úgyhogy keresgéltem egy kicsit, majd megtaláltam, de a műsornak már épp vége volt.
Viszont hallottam valami zenét. Jónak tűnt, odamentem, és megláttam…
Egy énekes csajt, aki olyan szinten verte kenterbe a nagyszínpados heti fellépőket, mint afgán agár az éti csigát. A frontember/frontasszony (?) mintapéldánya. Mindezt a Puglia helyszín kb. 5x4 m-es színpadán. A zenekar neve Una, érdekes akusztikus gitáros alternatív zenét nyomtak úgy, hogy mindenki valami dobféleséget is működtetett a lábával, a gitáros a nagydobot, a basszusgitáros-énekes valami lábgéppel működtethető pergőt, az énekes lány meg – amellett, hogy gitározott is – egy érdekes kialakítású csörgődob-lábcin ötvözetet. A színpad előtt ekkor álltunk vagy 10-en, de később, ahogy gyűlt a tömeg, felduzzadtunk vagy 30 főre, nagyrészt olaszok persze, akik értették is mind a dalokat, mind a hosszú összekötő szövegeket, én azért nem sokat, lévén az olasztudásom elég csekély.
Aztán nekiállt énekeltetni a közönséget (mind a 30 főt), és mivel nem voltunk elég hangosak és lelkesek, megálljt parancsolt a zenekarnak, és mondott valami olyasmit, hogy ha már idejöttünk, szórakozzunk, ne álljunk csak karba tett kézzel, aztán újrakezdte, és ekkor már tényleg jóval hangosabban énekelt a közönség. És időnként jöttek a Hej, Sziget! kiabálások is, tényleg úgy adta elő a csaj, mintha nem 30 embernek zenélnének egy zsebkendőnyi színpadon, hanem minimum 30 ezernek a Nagyszínpadon. Kimászott a hangfal tetejére, és énekelt onnan, visszament, átvette a basszusgitárt, a basszeros meg nekiállt dobolni, majd kiszaladt a közönség közé megugráltatni őket – tényleg azt mondom, hogy a nagyszínpadosok jó része csak tanulhatna tőlük. És emellett a zene is teljesen rendben volt, nagyon jó kis alter, ha más nem, az A38-on nagyon szívesen látnám őket egyszer saját koncerten.
Lehet, hogy ez így elmondva-leírva nem jön át, de el voltam ájulva, de tényleg, pedig nem könnyű ezt elérni nálam zenésznek, láttam-hallottam már egy s mást. Ha ez a Nagyszínpadon megy, másnap simán az elmúlt és a következő 2000 év legjobb magyarországi koncertjeként emlegetik a nagyobb portálok.
(Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a tőlük kapott, Come in cielo, cosí in terra (Miképpen a mennyben, úgy a földön is) című lemezt meghallgatva azért közel sem kaptam azt zenében, amit a koncerten élőben, viszont élőben tényleg frenetikusak voltak, számomra idén a Sziget legjobb koncertje volt.)
Szombaton igazából csak a Kings of Leont vártam, de ha már arra jártam, belenéztem a Volt színpadon a Hiperkarma koncertjébe is, és meglepődve konstatáltam, hogy Frenk az újraindulás utáni gitározós kitérő után visszatért a dobokhoz, de talán jobb is ez így, így ismertük meg ezt a zenekart. A koncertet látva mindenképpen örvendetes, hogy Bérczesi Robi kitisztult és folytatja, remélem, így is marad (sajnos, láttam olyan állapotban, amikor erre már nem fogadtam volna nagy tétekben), és bár az új dalokat még szoknom kell, a régiek továbbra is annyira jók, mint voltak, a színpad gyalázatos megszólalása ellenére is. (Vagy csak én nem fértem eléggé közel? Mert hálistennek elég sokan voltak kíváncsiak a zenekarra, viszont aki nem volt kint a Szigeten, láthatja őket idén még a Budapest Parkban, szeptember 25-én, a zenekar 15. születésnapi buliján).
Miközben a dob meg a basszus zakatolt még a füleimben, elindultam a Nagyszínpad felé.
És maximálisan egyet kell, hogy értsek kollégáimmal, a Kings of Leon előadása bár valóban egy korrekt koncert volt, profin eljátszott, nem is rossz dalokkal, még azt is rá lehet fogni, hogy rockzene, de hosszabb távon maga volt a dögunalom. Nem tudom, mi kellett volna ahhoz, hogy legyen benne valami élet is, de az a tényező most nagyon hiányzott. Lehet, hogy csak annyi, hogy ami otthon a karosszékben, lemezről-CD-ről-letöltött MP3-ról nagyon remek kis szoftos rockzene, azt élőben azért kicsit magukat jobban odatéve kellene előadni?
Jutott viszont szombat estére is kellemes meglepetés, mindjárt kettő is.
Ugyanis innen lelépve és az A38 mellett elhaladva – már nem is tudom, hova tartottam volna – olyan zenét hallottam bentről, hogy nem lehetett nem beletekinteni. Sokan nem voltak bent, a színpadon viszont az általam mindaddig ismeretlen Foxes simán kenterbe verte Leon királyait. Ebben az a fura, hogy utólag meghallgatva pár számát a Tecsőn arra jutottam, hogy ha előre tudom, hogy ki is ez a hölgyemény (illetve akkor még azt gondoltam, zenekar, mert egyáltalán nem csak kísérőzenekarnak tűnt a mögötte zenélő csapat – igen érdekes felállásban, mert nem volt gitáros, néha a zongorista vett fel egy akusztikus gitárt, néha meg a basszusgitáros is beállt szintetizátorozni, ekkor zongora + szinti volt a kíséret a dob mellett), biztosan nem mentem volna el a koncertjére, mert a felvételein 1–2 kivétellel annyira semmitmondó, időnként ‘80-as évekbeli diszkóba átcsapó, maximum háttérzeneként hallgatható könnyed popzene hallható egy jólfésült csini csajtól. Itt meg a színpadon állt egy rockosan megszólaló banda egy kinézetre és színpadi jelenlétre is rockénekesnek simán eladható (engem külsőre kissé a még nem nagymamakorú Tina Turnerre emlékeztető) énekesnővel – kapásból verte a heti két nagyszínpados fő fellépő (szép magyar szóval headliner) énekesnőt minden tekintetben –, ami nemcsak bevonzott az A38 sátorba, de ott is tartott. Kifejezetten jó koncert volt. Már csak az a kérdés, hogy ha ezt tudja élőben, akkor stúdióban miért nem ezt csinálja.
Foxes levonulása után a pult mellett beszélgetésbe elegyedtem a beköltözős napon megismert, 60 év fölötti, a Szigetet azóta is nagyon élvező, mintegy 10 fős angol társasággal (férjek-feleségek leosztásban), akik meggyőztek, hogy maradjak, jó lesz a következő fellépő is, és észrevétlenül a Budapestnek már a koncertje előtt egy nappal az Instagramjára kitett budapesti fényképekkel (pl. Szimpla kert, Vásárcsarnok) remek reklámot csapó Paloma Faith koncertjén találtam magam – és tényleg nem bántam meg. Ráadásul ekkora már jól megtelt az A38 sátor is.
Faith annyiban mindenképp hasonlított Foxeshez, hogy róla sem tudtam semmit eddig (viszont utólag belehallgatva a zenéibe ő azért a stúdiófelvételein is teljesen elviselhető zenéket játszik, valahol a blues, rock és rhythm and blues (mármint a 20 éve annak nevezett zene) meg olykor soul környékéről, és a hangja is jóval rockosabb, az utolsó lemeze pedig teljesen hallgatható rockhoz szokott füllel is), meg annyiban is, hogy ő is hamar elérte, hogy maradjak. Ráadásul amit a színpadon mozgástechnikában előadott, azt tanítani kellene – már ahogy bejöttek a színpadra a néger vokalista lánnyal táncolva (ő pirosban, a vokalista csaj és a zenekar minden tagja királykékben, köztük még egy nő a basszusgitárnál), abból tippelni lehetett arra, hogy látványban biztosan nem lesz unalmas koncert (nekem az Anna and the Barbies Pásztor Annája jutott eszembe róla, aki ugyanígy végigtáncolja-végigpörgi a koncertjeit, mint most Paloma). Akinek pedig a zenét illetően kb. 20 perc után még mindig kétségei lettek volna, Jimi Hendrix kb. 5. számként előadott Purple Haze-e valószínűleg azt is meggyőzte. Majd elmondta, mennyire tetszik neki Magyarország, és közben még arra is volt gondja, hogy elnézést kérjen, mert nem beszél magyarul, csak olaszul, franciául meg spanyolul, majd olaszul mondott valamit, amivel az ott lévő olaszokat azonnal zsebre is rakta. A csaj egyébként annyira uralta a színpadot végig, ahogy azt kevesen (amiben persze a vokalista lány is segített, aki táncosként is közreműködött a láthatóan jól összepróbált koreográfiákban). Egyszerűen elképesztően jó koncert volt, simán megérdemelte volna a Nagyszínpadot (és mint írtam, előtte soha nem is hallottam se tőle, se róla semmit).
Florence Welch, ugyan már...
Aztán eljött a vasárnap is, én meg gondoltam, hogy nosza, lássunk végre egy kis igazi pörgős rockzenét, irány a Nagyszínpad, Limp Bizkit – hát (tudom, nem leszek épszerű ezzel a véleményemmel, de) nekem olyan is volt ezúttal, mint a neve (löttyedt piskóta). Túl sok duma, kevés zene, azoknak is jelentős része gitárnyünnyögtetés a háttérben, pörgős rész viszonylag ritkán. Igaz, lehet, hogy a közönség sem volt rá igazán vevő, mert elöl ugyan ment a pogó, de úgy a színpad és a keverő közti félúttól hátrább már csak alig mozogtak rá, a keverőtől hátrább meg kb. senki. Igaz, elég szellősen is volt a közönség már arrafelé. Nekem meglehetősen lapos volt ez a buli is, de lehet, hogy csak én vagyok nagyigényű. Mindenesetre nekem elmaradt a várakozásaimtól (igazából egyetlen dal tetszett, a Rage Against The Machine-tól eljátszott (és szövegében nyelvhelyességileg kijavított) Killing in The Name of, bár őszintén szólva ezt is hallottam már jobban előadva, még magyar zenekartól is). Szóval nagyon fáradt koncertnek tűnt számomra.
Egy idő után elmentem hát megnézni a PASO koncertjét a Világzenei színpad elé (amelynek előterében a Gerendai-interjús cikkben látható gombákat ekkorra már jelentősen leamortizálta a közönség), bennük azért élőben nem csalódhat nagyot az ember, bár Krsa, az énekes srác ezúttal nem fehér öltönyben volt, mint általában, hanem a fehér nadrág mellett fekete rövid ujjúban, de a 40 fokra tekintettel ezt megbocsátjuk. Viszont 40 fok ide vagy oda, ugyanúgy végigugrálta a bulit.
Jó is volt a koncert (a rettentő halk megszólalástól eltekintve, de ez erre a színpadra végig jellemző volt), csak egy valami zavart egy idő után, de az nagyon: nem tudtam a teljes nézőtéren olyan helyet találni (pedig kerestem), ahol ne lett volna elviselhetetlenül tömény fűszag (és itt nem a frissen kaszált széna illatára gondolok, hanem az indiai kender parázsló gyantájára). Merthogy bizonyos töménységig és ideig bírom – bár sosem éltem vele, de végül is a Fekete Lyukban, Rádayban, Kassákban és hasonló helyeken szocializálódtam –, ám néha egy kis tiszta levegőre is szükségem van. Szóval emiatt aztán még a koncert vége előtt távoztam innen is – és ekkor már elkaptam néhány kóbor esőcseppet is.
Némi séta után a Volt színpad mellett kötöttem ki (valahogy a Nagyszínpadon zenélő MP3-huszár nem igazán tudott érdekelni), ahol az Esti Kornél koncertje zajlott éppen, akiket valaha nagyon kedveltem, majd a lemezük az addig általam ismert punkközeli zene helyett valami elképzelhetetlenül és elviselhetetlenül nyálasra sikerült, még az olyan régi számok is, mint a Ki van kint, úgyhogy sokáig kerültem is a koncertjeiket, de most kifejezetten tetszettek, bár a felállásuk jelentősen megváltozott az általam ismerthez képest.
Őket a Müller Péter Sziámi ...AndFriends követte, ezúttal a Pintér Béla Társulat tagjaival kiegészülve, és Pintér Béláról ki is derült, hogy egészen jó hangja van, míg a Köszönjük, Emese! reklámokban szereplő Stefanovics Angéláról az, hogy színésznőnek azért sokkal jobb, mint énekesnek. A koncert ugyan nem sikerült ideálisra, mert kb. a 15. percében a tűzijáték zavart be pár percig, majd az eső, ami sok egyébként nem erre a koncertre készülőt is bevert a Volt ponyvateteje alá – köztük sajnos két befüvezett (ezt láttam, hisz ott szívták a tömegben – gondolom, rendes kábítószer-ellenőrzés akkor lenne a bejáratnál, ha a Sziget koncessziót kapna arra, hogy ők árusíthatnak füvet a fesztiválon, lásd még alkohol, kaja, sőt, akár ásványvíz, ezeknél sikerült megoldani) és valószínűleg már nem szomjas (erre csak tippelni tudtam) tahót is, akiknek egyetlen szórakozásuk az volt, hogy másokét elrontsák, így végigüvöltötték-végigfüttyögték a koncert hátralévő részét – nos, az ilyen idióta barmokat sosem értettem, ha nekik nem tetszik a zene, akkor mi a francnak mennek oda, és mi élvezet van abban, ha mások szórakozását tönkreteszik (illetve azt sem, hogy a rendezők az ilyeneket miért nem vezetik ki szépen békésen). Pedig addig egészen jó koncert volt, míg meg nem jelentek.
Miután nyilvánvaló volt, hogy nem hagyják abba, inkább távoztam, ettől ugyanis a koncert élvezhetetlenné vált.
Mivel egyéb értelmes koncertet erre a napra már nem találtam (az A38-ban, mert máshol meg elmosta az eső), innentől már csak baráti beszélgetésekről tudnék beszámolni, de az legfeljebb nekem lenne érdekes.
Az azért jellemző volt az egész hétre, hogy a nagyszínpados műsor befejeztével sokan ültek kisebb-nagyobb csoportokban a fűben és beszélgetnek, annyira nincs érdekes műsor, amire elmennének. Akit nem érdekelt az A38 műsora, sem a szeletelős és egyéb elektronikus zene (Party Aréna, Colosseum, de sokszor a Magic Mirrorban is ilyesmi ment), annak egyszerűen nem volt hová mennie éjfél után (bár a Világzene még lett volna). Régen legalább volt a Táncdalfesztivál sátor, ahol Paplan bácsi nyomta a rockzenéket hajnalig és rogyásig. A különböző rockzenei színpadokról meg néha már én is azt gondolom, lehet, hogy csak álmodtam az egészet.
Ha már fesztivál, essen pár szó a gasztronómiáról is.
Az ételek marha drágák és nem túl változatosak, viszont magyar keresetekhez mérten marha drágák voltak – a Kolbice és a Zing Burger mindenképp dicséretet érdemel azért, hogy a városi árakon dolgoztak a Szigeten is, és kifejezetten rugalmasan álltak hozzá, ha az embernek valamilyen különleges kérése volt.
A többi cég ellenben nagyjából csak azért nem nevezhette magát Kisrabló étteremnek, mert a „kis” jelző nagyon nem lett volna helytálló. A 700 Ft-ért árult „óriás” pizzaszelet láttán meg is jegyeztem, hogy ha ez az óriási (amelynél nagyobbat adnak sok helyen a városban 200 Ft-ért), akkor milyen a normál, ne adj isten a kicsi. A giroszok áráról írtam korábban, 1200-1400 Ft közötti horror, de mivel néha enni kellett, volt, amit megkóstoltam, hát a minőséget sem tudnám dicsérni.
Igaz, az utolsó nap végén ért kellemes élmény is, gondolván, hogy a még a kártyánkon lévő forintokat elköltendő, nézzük meg, mennyit lehet esetleg alkudni az esőtől meggyérült közönség miatti terepen, és az egyik indiai étteremhez érve feltettük a kérdést, hogy némi árengedményt elérhetünk-e, mire az volt a válasz, hogy mivel elszállt a rendszer, készpénzt meg nem fogadhatnak el, kérjünk bármit, ingyen van, igaz, mivel fűtés sincs, már ki is hűlt, úgyhogy remek ételkompozíciót állított össze számunkra a kiszolgáló srác, bár tényleg hideg volt már kissé, de a csili és a curry azért ezen segített valamicskét.
És az italok:
Az égetett szeszek kimaradtak, egyrészt mert nem vagyok nagy pusztítójuk egyébként sem, másrészt meg 1050 Ft 4 centért már a rablás kategória, 4000 Ft-ért sokfelé 1 litert lehet venni, a már mindenhova odatolakodó, agresszív üzletpolitikájú, ám vitatható minőségű Rézangyalénál sokkal jobb minőségben (csak az arányokat tekintve: a BKK-ellenőrökkel járó közterület-felügyelők 350 Ft-ért lekönnygázozhatnak, ha nincs jegyed, szóval ehhez mérjük a szintet; mellesleg azt talán érdemes lenne átgondolni még egyszer a döntéshozóknak, hogy biztosan okos dolog volt-e ezt az intézkedést meghozni, és nem kellene-e sürgősen visszavonni (vagy esetleg nem kellene-e mindjárt fegyvert is adni, aztán lőjék le, ha valaki bliccel, most minek itt tökölni gázspray-vel, ha már keménykedni akarunk; ismétlem, 350 kemény magyar forintról (Ft, HUF) van szó (a cikk írásának napján érvényes MNB-középárfolyamon 1 euró 13 cent, 1 amerikai dollár 25 cent, 1 svájci frank 21 centime), pontosabban maximum 350 Ft-ról, mert ennél vannak olcsóbb jegyek is, átszálló, szakaszjegy stb., de annak hiányában is jár a paprikaspray, szóval akár 200 Ft-ért is, szerintem maga a spray többe kerül).
Ami a sörfelhozatalt illeti, idén szerintem kifejezetten jó volt a Dreher a Szigeten (pedig kevésszer ittam jó Drehert életemben, olyan minőséget pedig, mint a jelenlegi Pointer Pub helyén a Margit körúton egykor álló Western kocsmában, soha és sehol; azzal a butasággal azonban számoljunk le, hogy vizezett a sör – aki dolgozott már pultban, tudja, hogy mivel a rendszer zárt, nem lehet vizet juttatni bele, csak a gyárban a hordóba, vagy ha a pohárba vizet töltenek csapoláskor), és hálistennek az ára is maradt a tavalyi 650 Ft, bár ez még mindig elég magas.
Én ennek ellenére az első 2 nap után a bor mellett tettem le a voksot, amelyet alapból 400 Ft/dl áron mértek (ennek kb. a fele lenne a reális), bár bizonyos fajták esetében felment ez akár 1500 Ft/dl-re is, de ezek az árak más borivókörre lettek belőve. Körbekóstoltam ugyan a Borfalut is (már ahol nem eleve PET (műanyag) palackból mérték a lét, mert volt ilyen is – nos, ezt azért ajánlott messze kerülni, mert talán még a tabletta is hamisítvány, amelyből az ilyen lőrét készítik), de a jó 15 éve bevált Hilltop volt idén is a törzshely, persze a jó borok mellett azért is, mert a dolgozók jó részét már évek óta ismerem (a Szigetről), meg a hangulat is mindig topon van a környékükön, részben a dolgozóknak, részben az évek óta visszajáró törzsközönségnek köszönhetően.
Hogy kellene valami összefoglaló? A Sziget minden fanyalgás ellenére idén is teljesen élvezhető és hangulatos hely volt, ahová ha tudunk, jövőre is jövünk természetesen, mint eddig mindig – reméljük, hogy akkor kicsit kevesebb nagyszínpados DJ-vel és több rockzenével megtöltött programra. Ha az Aréna vissza tudott térni, hátha a rock is.
(Na jó, olyat nem is remélek, hogy alteros művészek a Nagyszínpadon, egy Laurie Anderson, Meredith Monk, Iva Bittová, Diamanda Galás... vagy a magyarok közül a Solaris, még ha nem főműsoridőben is. Vagy akár egy 3–4 ezer fős alter színpad.)
Szólj hozzá!