Ami a DJ-ket illeti
Tavaly rekordmennyiségű látogató volt a Szigeten, több telt házas nappal (idén már kevesebb, vagy talán nem is volt ilyen, a tavalyi rekord legalábbis biztosan nem dőlt meg). Kövezzenek meg, de nem tudom, mi lehet akkora élmény a DJ-hallgatásban, ami megér több mint 20 ezer forintot. De tényleg. Ez azért nem kis összeg. És akkor ebben nincs benne se kaja, se egy sör, csak a belépő. Egyetlen DJ-re.
Mert egy koncerten (ami átlagban jóval kevesebbe kerül ennél még a Papp Laciban is, legyen az AC/DC, Slash vagy akár a Metallica) mondjuk legalább elmondhatja az első sorban kényelmetlenül az életéért küzdő ember, hogy jaj, hát a szemem előtt (pláne ha kifutó is van, és kisétál rá a gitáros), alig 2 méterre játszotta Tony Iommy a Paranoid szólóját (vagy – bár ez valószínűleg már soha nem valósul meg – Ritchie Blackmore a Child in Time-ét; nekem még volt ilyen szerencsém az azóta leégett BS-ben kb. 1986-ban, ahová jegy nélkül érkeztem, és a Deep Purple zenekar „lógatott be” a backstage-be, miután a kordonon át beszélgettünk; 1986-ban még nem volt annyira általános, mint napjainkban, hogy legalább valamennyire beszélnek a fiatalok angolul, és mivel már akkor sem voltam nő, jó nő meg pláne nem, talán csak megörültek, hogy egy olyan helybelivel is tudnak beszélgetni, aki nem a stábhoz tartozik).
Vagy hogy megérinthettem Nick Cave kezét/vállát/mellét, amikor a kordonhoz jött (bár az utolsó koncertje előtt ehelyett mindenki a mobiljával foglalkozott, nem azzal, hogy az ikonja ott van tőle 10 centire, és testi kontaktust teremthet vele, ha esetleg nem is olyat, amilyenről a – jó esetben – lányszobában álmodozni szokott).
Esetleg hogy megfoghattam Iggy Pop vagy pláne (mivel férfi vagyok) Juliette Lewis kezét/lábát/mellét/seggét/akármijét, amikor a tömeg kezén hordoztatta magát körbe („crowdsurfözött”) koncert közben, előbbi félmeztelenül, utóbbi (aki mellesleg Iggy keresztlánya és ezenkívül Oscarra jelölt színésznő is) melltartóban-bugyiban, utóbbi alatt persze cicanadrágban, hogy ne fordulhasson elő az a huncutság, hogy esetleg valaki a bugyiját elteszi emlékbe a nagy közös crowdsurfözés (illetve aközbeni tapizás) emlékére, bár aztán nem történt ilyen, persze lehet, hogy csak azért, mert így semmi izgalmas nem lett volna benne.
Vagy magyar koncertek esetén, pl. a Gödörben vagy egyéb kis klubokban azt, hogy a szemem előtt 50 centire gitározott Bérczesi Robi vagy Kiss Tibi, esetleg régebben a Tilos az Á…-ban vagy a Fekete Lyukban basszusozott Lovasi, ugrált Grandpierre Attila vagy akár énekelt Charlie Harper is, már aki tudja, ki ő.
Aki Amerikában jár, az persze ugyanezt elmondhatja ott is az ottani kis klubok és kocsmák esetében, csak amerikai előadókkal.
(Elnézést, hogy a mai – szerintem érdemtelenül vagy valószínűleg nem nagyon van más alapon – felkapott magyar bandákat nem említem, de nekem az Ivan and The Parazoltól a Middlemist Reden és Mary Popkidsen át a Blahalouisianáig (hogy a Kelemen Kabátban-féle butuska szövegű, jellegtelen zeneutánzatokat ne is említsem, ezeket a ’70-es – ’80-as években jobb érzésű szervező fellépni sem engedte volna, mondván, hogy merénylet a zenei jó ízlés ellen) annyira jellegtelenül semmilyen az egész, hogy nem is igen járok a koncertjeikre, mert mindegyik kb. az a kategória, hogy nem kapcsolom másik csatornára a rádiót, ha ők szólalnak meg, de hogy magamtól ezt tegyem be az autórádióba (USB-n, hogy máshogy), azt azért nem. Mindegyiknek voltam persze legalább egy koncertjén, hogy hátha élőben jobbak, de nem győztek meg. Olyanokról, mint Punnany Massif, Wellhello, Halott Pénz stb. ne is beszéljünk, mert az nem zene, hanem zajszennyezés, ezek már azok, amikor már a rádión is csatornát váltok. Tudom, ma már nem PC, de 1–2 évtizede még a rockzenészek is mondtak olyanokat a rapperekről – még ha legalább részben viccből is –, hogy „ezeknek emberi jogokat?”. Márpedig a rap nem lett jobb és nem lett zeneibb azóta sem. De legalább élő előadásokat produkálnak, valamit művelve közben a színpadon, ami mindenképpen pozitívan esik a latba. Még ha egy részük ének címén simán csak dumálva is teszi mindezt.)
Na de mit mondhat az ember egy DJ esetében?
Azt, hogy a szemem előtt, alig 20 méterre (mivel elég nagy a színpad, és a DJ nem a szélén áll) kattintott a laptopon az egérrel az XYZ című számra? De még ezt sem, hiszen egy pult mögött kattintgat, csak mellbimbótól fölfelé látszik.
Volt 2015-ben vagy 2016-ban a havervagy.hu-nak egy beszélgetése Gerendai Karcsival a Szigeten a nyitónap előtti estén, ahol a közönséget főleg az adott weblap regisztrált tagjai alkották. Én teljesen véletlenül vetődtem arra, az aznap tartott sajtóbejárás karszalagjával kimentem este szétnézni, jó az idő, jobb dolgom épp nincs, legfeljebb megkóstolom az idei sört alapon. Aztán egyszer csak a kérdező (már nem tudom, ki volt) feltette Gerendainak a kérdést: Mi volt az eddigi legrosszabb döntése a Szigettel kapcsolatban?
Erre Karcsi azt válaszolta, hogy igazán rossz döntése nem volt (a beszélgetés még a részben joggal, részben méltatlanul szidott Rihanna-koncert előtt volt, lehet, hogy azóta már mást mondana – bár ki tudja, anyagilag az is nagyon megérte), de a legjobb rossz döntése az volt, hogy munkatársainak hosszas rábeszélésére, évekig tartó fülrágás után DJ-t engedett a Sziget nagyszínpadára fő fellépőként. A döntés egyértelműen jó volt – anyagilag, mivel ezek a napok szinte kivétel nélkül telt házasak.
Rossznak pedig azért gondolja, mert ő továbbra is a rockzenét szereti, valamint kissé túlzásnak érzi, meg főszervezőként nézni is rossz, hogy van egy 30x15 méteres színpad, aminek a végében ott áll egy ember egy pulpitus mögött, 80%-ig takarásban, és gombokat nyomogat egy CD-játszón, vagy kattintgat az egérrel egy számítógép mellett.
Ami engem illet: teljes mértékben egyetértek.
Elérte hát a legnépszerűbb, de legalábbis legnépesebb hazai fesztivál is a kerek negyedszázados jubileumát. Ha az ember belegondol, hogy ez alatt a 24 év alatt, ha egymáshoz raknánk, nagyjából egy fél évet kinn töltöttem a Szigeten mindenféle zenék után kajtatva, az bizony eléggé elgondolkodtató.
Márpedig azon kevesek közé tartozom, akik az első 24 fesztivál minden napján kint voltak, ha volt 0. vagy –1. nap, akkor azon is. Igazából ez volt az én nyaralásom 1993 óta, bár az első évben, még a Malévnél dolgozva és Ferihegyen lakva, és nem tudva, milyen lesz ez a „Kell egy hét együttlét!” szlogennel hirdetett Diáksziget – mivel csak a Nap-Nap fesztivál volt az összehasonlítási alap, ami eleve rövidebb volt, és ahol hétköznap éjfél körül azért vége lett a mulatságnak –, csak a hétvégén tudtam hajnalig kint bulizni, hétköznapokon a munka frontján kellett helyt állni, úgyhogy legkésőbb éjféltájt, bármennyire húzott volna is vissza a miliő, és bármennyire pörgött is a buli meg pezsgett és marasztalt volna a társaság többi része, bizony el kellett indulni haza, ráadásul akkor még az éjszakai tömegközlekedés is igen tragikus volt a maihoz képest, főleg Óbuda – Ferihegy viszonylatban.
Ezt követően aztán előrelátóan már januárban jeleztem ott és minden későbbi munkahelyemen, hogy a Sziget ideje alatt ne számítsanak rám, és az 1994-es Eurowoodstockba már teljes mellszélességgel tudtam belevetni magam a szép emlékű Rockinform tudósítójaként, és készítettem interjúk garmadáját ifjúkorom bálványaival Eric Burdontől (Animals) Ian Andersonon (Jethro Tull) át a Byrds Celebration és az egykor Frank Zappát kísérő Grandmothers of Invention tagjaiig.
Persze az utóbbi néhány évben sokszor már csak a nosztalgia meg a lendület vitt ki, a zene miatt igazán már nem volt érdemes kimenni, tavaly pedig már sokszor otthon voltam hajnal 3-kor a Határ útnál, ami szintén nincs épp Óbuda közelkörzetében. Pár évvel korábban ekkor még el sem indultam hazafelé, sőt, általában ott ért a Szigeten az augusztusi napfelkelte.
Mára viszont valahogy nagyrészt jellegtelen lett számomra a fesztivál, nem volt már meg az a feelingje, ami régen odavonzott. Emiatt részben a zenei felhozatal okolható, az, hogy a Nagyszínpadon csak hébe-hóba fordul már meg valami érdekesebb fellépő, jobb zenéket szinte csak a Világzenei színpadon lehet hallani, de ott is már évek óta visszajáró sztárok muzsikálnak, friss fellépő szinte senki nincs, még a második-harmadik vonalból sem, de részben az is, hogy nagyon korlátok közé szorult „a szabadság szigete”, az egykori szabadságnak (bóklászás bármerre, kukán dobolás stb.) inkább csak nyomai vannak, és a régi leülős helyek is eltűntek, ahol beszélgetni vagy akár együtt zenélgetni lehetett.
Este 11 után lehet inni és elektronikus zenére vagy technóra pörögni, slussz. Biztosan van, akinek ez kielégítő, de azoknak, akikkel annak idején együtt kezdtünk szigeteZni (és nem szigeteLni, olyan is van, csak teljesen mást jelent), azoknak tutira nem. Nagy részük el is maradt már 4–5 éve, jórészt a fenti indokok miatt (bár az ivásban még benne lettek volna).
A fiatalok jó részénél is azt látom, hogy csak kimennek valamikor a délután közepén, aztán a nagyszínpadi DJ produkciója után tömött sorokban húz haza mindenki – régen hajnalig maradtak az emberek, már úgy értem, a napijegyesek is, sőt, volt, hogy még déli 12-kor az egykori esztergomi kocsma, a Molotov Liget pultjánál zenélgettünk és beszélgettünk, miközben a pultosok számolatlanul rakták elénk a söröket, hogy ezt már úgysem adhatják ki máshol, mi meg sorra szólítottuk le az arra elhaladókat, hogy nem innának-e egy korsóval, mert nekünk sok lesz.
De volt olyan is, amikor valami Guinness-rekord-kísérlet volt egy zsebkendőnyi színpadon, nagyrészt nevenincs magyar zenekarokkal (hálistennek néhány egészen jó együttest felfedeztem itt), a lényeg az volt, hogy 7 (vagy 8?) napon át folyamatosan szóljon a zene, a rövid átszerelési időszakokat kivéve. Itt megesett, hogy egy nagyobb színpadról kifelé tartó francia zenekar (a nevük nem ugrik már be) tagjai, mikor érdeklődve odajöttek, hogy mi ez a zene, és meghallották, miről van szó, maguk is beszálltak, csak a buli kedvéért. Meg persze volt olyan is, hogy a rekord kedvéért mi, nézők is zenélgettünk egy kicsit kölcsönhangszereken (pl. Oli bácsival, a Gödör klub akkori hangtechnikusával közösen), ki mit ismer alapon, amikor valamelyik fellépő nem érkezett meg, mert problémái támadtak a beengedésnél.
Nos, ezek a hangulatok, aprócska ötletek, spontán jött szórakozások és önszórakoztatások mára szinte teljesen eltűntek, hollandok, franciák, angolok, németek, olaszok – meg ki tudja, milyen nemzetbeliek nem – isznak és pörögnek, magyar szót alig hallani, és van persze a műsorfüzetbe bevett tábortűzi gitározás, de az is elég erőltetettnek hat első hallásra. De még másodikra is. Ha épp el nem mossa az eső.
Meg persze barátokat – na jó, inkább haverokat – is szereztem itt, a látogatók meg többek közt a Hilltop dolgozói közt is, annyira, hogy Gergő, az akkori üzletvezető pár éve megígérte, hogy a következő évben én is pultozni fogok náluk, és ez nem opció. Aztán mégsem így lett, mert arra az évre otthagyta a céget. Idén meg a másik régi arc, Benedek távozik éppen a Hilltoptól.
De hagyjuk is a nosztalgiát, hiszen idén is volt Sziget Fesztivál, fergeteges felhozatallal, jobbnál jobb fellépőkkel, frenetikus koncertekkel…
Illetve hát, izé…
Én nagyjából 1 azaz egy nevet néztem ki előre, akit mindenképpen látni szerettem volna, ez pedig a pénteki napon P.J. Harvey volt (már persze az olyan magyar zenekarokat kivéve, mint a Quimby – igaz, nagy színpadon (de nem A Nagyszínpadon), viszont 16.45-kor, első fellépőként... viccnek nem rossz – vagy a Kiscsillag, a Hiperkarma, az Anna and The Barbies stb., de hát őket azért a városban és olcsóbban is meg lehet nézni évente többször. Meg persze kb. bármelyik hazai fesztiválon is, kicsi a merítés.
Nem is csalódtam, Polly Jean remek koncertet adott (zenekara minden tagjával egységesen) feketébe öltözötten, visszafogottan (a kifutót pl. egy pillanatra sem igénybe véve), hol szaxofonon játszva, hol énekelve előadott édes-bús-merengős dalaival, sajnos, szigetes szinten igen gyér érdeklődés mellett (nem tudom, ki tette Harvey koncertjét verőfényes délutánra) – jellemző, hogy a koncert fele táján simán előre tudtam menni a harmadik sorig a bejárat felőli (azaz az általában zsúfoltabb) oldalon. De ha kicsit erőltetem, mehettem volna akár az elsőbe is, hogy jobban lássam a 10 tagú, nem egészen szokványos felállású (altszaxofon, hegedű, téglalap alakú, otthon barkácsoltnak kinéző ritmusgitár, 2 billentyűs, dob + 2, de néha akár 4 percussionös stb., a hangszereknél időnként cserélődő tagokkal, fura volt pl. a számomra – pl. Nick Cave Bad Seeds-éből is – csak gitárosként ismert Mick Harveryt több dalban is billentyűs hangszereken látni), minimál háttérdíszlet előtt fellépő csapatot. Na de amit és ahogyan játszottak… El voltam ájulva. (Már attól is persze, hogy 25 év zenélés után eljutottak végre Magyarországra, nyilván nem mellékesen azért is, mert előtte Bécsben koncerteztek.)
Szóval tényleg a Sziget (számomra) legjobb koncertje volt idén, legalábbis közelről, bár lehet, hogy egy A38-on esetleg nagyobbat ütött volna ugyanez a műsor, igaz, a közönséggel való kommunikáció teljes hiánya lehet, hogy ott sem lenne helyénvaló.
(Később rájöttem, hogy lett volna még egy banda, akiket érdemes lett volna megnézni, a Bad Religion, de ők épp szombaton voltak, amikor egyéb elfoglaltságom akadt, nem jutottam ki a Szigetre.)
Aztán persze betekintettünk még olyan neves együttesek koncertjébe is, mint a P.J. Harvey után a nagyszínpadot elfoglaló Kasabian, ami nem volt ugyan rossz zene, és káprázatos volt a látvány is, de valahogy mégsem ragadott magával. Át is vonultunk a Világzenei színpadhoz, hogy hátha ott valami izgalmasabb fogad, és tényleg, a szicíliai Roy Pacitól és az Aretuskától egészen jó kis táncolható műsort kaptunk.
Őket egy szintén egészen hangulatos zenét játszó francia csapat, a La Caravan Passe követte, borzasztó angolságú összekötő szövegekkel (már amikor nem a maguk érthetetlen francia nyelvén karattyoltak), ráadásul kissé túlpolitizálták az összekötő szövegeket. Kár, mert a zene egyébként teljesen hallgatható volt, maradtunk is a végéig (bár azért a kisharsányi focipályán kb. 2 héttel korábban hallott, szintén francia Wombóhoz nem ért fel).
Közben a már a nagyszínpad kivetítőjén riogatásként beharangozott esőt is vártuk (illetve várta a fene, inkább próbáltuk elhessegetni), szerencsére csak a szél érkezett meg belőle, az elég rendesen, döntögette a söröspoharakat, eső azonban alig pár csepp hullott. Pedig már körbenéztünk, hova lehetne bemenekülni, ha valami tisztességes zuhit kapunk. Ami azt illeti: ennyi embernek leginkább sehova.
Aztán amikor már itt is valami DJ vette át a porondot, a távozás hímes mezejére léptünk, Ennek során körbenéztünk, miféle szórakozási lehetőség van még a Szigeten. Hát leginkább semmi. Pedig ekkor még csak hajnal 1 óra körül járt. Persze mire kiértünk a Szigetről, mindent körbejárva, lett 3 is, de sok érdekeset nem láttunk közben, eddigre nagyjából minden kihalt. Még egyszer mondom: ez PÉNTEK éjszaka volt, amikor egy átlag belvárosi kocsma sem zár be hajnal 4 előtt.
A pénteket követően hétfőn jutottam ki újra, ekkor a sok nem túl izgalmas előadó közti barangolásban az Esti Kornél tűnt érdekesnek, akiket valamikor rég még a Gödör klubban egyfajta punkzenekarként ismertem meg, azóta mind a tagságot, mind a zenét tekintve jelentősen átalakultak, és a kissé túl lágyra hangszerelt első lemez óta újra megtalálták a hangjukat.
Gondoltam, belenézek a számomra ismeretlen Two Door Cinema Club műsorába is a Nagyszínpadon, hát nem győztek meg, szóval visszamentem a Volt színpadra, ahol az Esti Kornélt a Fish! követte, nem rossz, nem rossz, de ez a rappel és ska-val elegy rockzene nem az én világom, úgyhogy kb. fél óra után a Ha már ska, legyen ska! jelszóval átorientálódtam a Világzenére a PASO-ra, akik hozták is a tőlük megszokott szintet, a közönség meg a PASO-koncerteken megszokott fűszagot.
Ezt követően aztán megint úgy voltam, mint vegetariánus a húsáruházban: volt kínálat bőven, csak hát nem az én ízlésemnek megfelelő. Körbejártam a Szigetet, hogy hátha belebotlok valami ismeretlen jóba (más években előfordult, írtam is ilyenekről, mint pl. a nagyjából ismeretlen olasz, pontosabban pugliai Una koncertje vagy akár a Foxes, illetve Paloma Faith fellépése 2 éve, ezekre vagy totál ismeretlenül estem oda, vagy kevés elvárással, de aztán nagyon jó koncerteket kaptam), de nem volt ekkora szerencsém, úgyhogy benéztem még a Borfaluba, ahol ekkor már csak egyetlen hely volt nyitva, ott legalább elbeszélgettünk a pultos fiatalemberrel 1 deci vörös mellett, majd ugyanezt a Hilltopnál is, ahol szintén igen szerényen pörgött a bolt, lévén én az egyetlen kuncsaft e kora éji időpontban.
Hát ilyesmikről beszéltem az elején.
Pár éve a Hilltopnál hajnal 3-kor még jelentős sort kellett állni, hogy az ember borhoz jusson, mostanában meg 1-2 arra tévedő (a közeli DiVinónál ugyanez volt a helyzet). Pedig a boraik nem lettek rosszabbak semmivel, ár-érték arányban pedig még mindig a legjobbak a Szigeten. A DiVinónál pedig hajnalig buli volt, most meg csend és halál. Hó szerencsére még nem (augusztus közepe, ugye…).
Mivel a keddi nap sem ígért számomra nagy kapást, ennek megfelelően a számomra semmitmondó koncertek közti reménytelen téblábolás közben úgy döntöttem, hogy megnézek olyan helyszíneket, ahol az elmúlt években még sohasem jártam. Ilyen volt például a Luminárium sátra, amely ugyan már lassan 2 évtizede jelen van a Szigeten, de sosem volt alkalmam bejutni, mert valahogy mindig találtam valami érdekesebb programot, amikor meg odajutottam a sátorhoz, már leeresztve pihent a másnapra várva.
Nos, nagyon nem bántuk meg, hogy bementünk, mert belülről elképesztően szép látvány, és a sarkokba húzódva-leülve-lefeküdve akár meditálni is remekül lehet a sátor különféle bugyraiban.
És ha már olyanokat, amiket még soha, csapjunk bele a lecsóba, gondoltuk, és a még épp nyitva lévő házasságkötő sátorban házasságot is kötöttünk, kiváló gagyi jegygyűrűkkel, minimál ceremóniával, tanúk nélkül. Na jó, egyszer ezen is túl kellett esni. Az esküvői vacsorát meg a nászéjszakát kihagytuk, helyette megnéztük a PET-palackokból épült, ha tüzet nem is okádó, de füstöt fújó sárkányt, majd a Müller Péter AndFriends koncertjét, amely az utóbbi években zárta a Szigetet (most nem, utána még volt DJ Palotai, de túl sok lett volna a jóból), úgyhogy ezt követően le is léptünk.
Végezetül nagy-nagy köszönetet szeretnék mondani Vető Vikinek (a Sziget sajtófőnöke – aszerk) a Sziget ideje alatt többször is végzett hatalmas segítségéért. Nélküle közel sem élveztük volna ennyire ezt a kint töltött néhány napot.
Sziget 2017, fesztivál, beszámoló, Zerge
Szólj hozzá!