Elment az asszony, megdöglött a kutya, ellopták az autót – Pakson szólt a blues

2017/07/23  ·   Fesztivál   ·  Zerge

Az idei év a fesztiváljubileumok éve e lángoktól ölelt és fesztiváldömpingtől túlburjánzó kis országban (nekem szülőhazám), idén volt ugyanis a 25. Volt, lesz a 25. Sziget, a 20. Fezen meg a 10. Ördögkatlan. Meg persze túl van már ezeken az évfordulókon (és valahol a 40. környékén tart) a talán legrégebbi fesztivál, az EFOTT és a másik nagyon régi rendezvény, a SZIN, de a Rockmaraton és a Művészetek Völgye is pár éve volt negyedszázados.

Fotó: Paks-Press Hírügynökség

 

És elérte a 25. alkalmat a szomorúzenés(z)ek fesztiválja is (merthogy a bluest nevezhetnénk amerikai kesergőnek is, ugyebár, elment az asszony, megdöglött a kutya, ellopták az autót... persze ez csak a szarkasztikusok általi rosszindulatú megbélyegzés, és a valóságban amúgy is inkább a countrydalok szövegeire igaz), amelyet Gárdai Györgyék (akit helyben mindenki csak Kaktusz néven ismer) rendeznek immár családi vállalkozásban Pakson 25 éve, és azóta van főzés is az utolsó napon a fesztivál keretében. És hát mi lenne más alkalmasabb helyszín egy gasztroblues fesztivál megrendezésére, mint egy ESZI (érted…) nevű sportcsarnok? (Milyen szerencse, hogy Energetikai Szakközépiskolának hívták egykor a nevét adó intézményt...)

Persze a fesztivál nevében szereplő blues szócskát nem kell véresen (gasztro?) komolyan venni, ugyanis a rocktól a jazzig minden műfaj minden alkalommal helyet kapott az elmúlt 24 évben (számoljunk, 2017-1993, mert ugye az első fesztivál tekinthető az origónak, matekban kevésbé jártasok számára nullapontnak...) Pakson a zenerajongók nagy örömére.

Idén olyan húzónevek voltak a listán, mint a ’70-es – ’80-as években a magyarok által is jól ismert és kedvelt, neve ellenére (Silesian Blues Band) inkább progresszív rockzenét játszó SBB, valamint a Saffron Monkey, amely a pár éve sajnálatos módon elhunyt invenciózus gitáros Gary Moore testvérének, Cliff Moore-nak a zenekara. Meg persze a magyar élvonal olyan nevei, mint Deák Bill Gyula.

Sajnos, mindezeket fájó szívvel, de egyébirányú elfoglaltság (ún. munka, pénzkereset, megélhetés stb.) miatt ki kellett idén hagynom, de a szombati napra legalább sikerült leruccanni az Atomvárosba. Többek közt azért ezt a napot választottam, mert ekkor volt Varga Janó fellépése, valamint a Mini is aznap mutatta be a május 1-jei tabáni fesztiválon már a nép elé tárt Bartók-feldolgozásait.

Odaérkezve és a sajtófőnököt megtalálva, majd jegyünkhöz jutva épp a tisztán Rolling Stonest (de azt kiválóan) játszó Stoned együttes utolsó néhány számát kaptuk még el – velük aztán a későbbi időszakban sem volt szerencsénk, az aznap éjjel dugig telt Új Hullámban tartott afterpartyn szintén az utolsó néhány daluknak lehettünk fültanúi, valamint pár nappal később Budapesten, a Robotban tartott Rolling Stones 55. születésnapi bulin is csak a koncert legvégét sikerült elcsípni – így jár az, aki más bulikról ismerve a zenekart abban bízik, hogy úgyis későn kezdenek és sokat játszanak, és ezért másik koncerttel kezdi az estét. De ez most nem is ide tartozik.

Némi csúszás volt már a műsorban, de utánuk a Varga János Project következett. Akinek a név nem mond semmit, annak valószínűleg az East együttes neve sem fog, amely az 1970-es évek végén tűnt fel vidéki (szegedi) zenekarként, és nagyon remek progresszív rockzenét játszott, annyira jót, hogy arra még a Hanglemezgyár is felfigyelt, és kiadták kislemezen két dalukat (majd több nagylemezt is, igaz, akkor már énekessel kiegészülve, de ezek a lemezek a mai napig alapműnek számítanak a hazai progresszív rockzene területén). Nos, ebben az együttesben gitározott egy mindenki által csak Varga Janóként ismert fiatalember, aki az East leállása után saját szakállára (merthogy volt neki) folytatta. Ezen az estén olyan zenészek álltak mellette, mint az Eastben megismert zenésztárs Király István dobon, billentyűknél a különféle együttesekben már fiatalon nevet szerzett Nagy „Liszt” Zsolt, valamint saját csemetéje, ifjabb Varga János basszusgitáron.

És ha mindez még nem lett volna elég, a zenekar néhány számra kiegészült Cukalasz Hrisztosz ütőhangszeressel (lásd még: percussion) és a zseniális Kézdy Luca hegedűssel, aki bár leginkább talán jazzistának vallja magát, bármilyen műfajban elképesztőt tud alkotni, én pl. Tereskova koncertjén is láttam már, ami azért elég messze áll a jazz vagy a jazz-rock műfajától. Ez az új hangzás és jazz-rockos irányváltás már önmagában is érdekes színfolt volt, de aztán amit az utolsó két számban (Mementó, Tisztelet a Mesternek) műveltek Varga Janóval közösen, arra egyszerűen nem találok szavakat, és még ma is a hideg futkos a hátamon, ha visszagondolok azokra a gitár-hegedű kombóban unisono előadott pentolás futamokra, amiket az első sorból volt szerencsém látni, így legalább békésen megkereshettem a koncert után az államat, nem taposta össze a tömeg. (Amely sajnos a produkció színvonalához méltatlanul csekély létszámban volt jelen, a legfőbb főműsorszámok idején is egy laza félháznyian.)

Ám ezzel még messze nem volt vége az estének, ugyanis a színvonal mit sem csökkent Török Ádám ezúttal Mini Acoustic World néven fellépő együttesének Bartók on Rock című előadása alatt sem, ahol Papp Gyula és Török Ádám mellett az ős-minis Nagy István és egy valahogy a névsor elmondásakor mindig kihagyott dobos (az internet szerint Tóth Dénes) alkotta Mini a fent említett Kézdy Lucát is magában foglaló vonósnégyessel egészült ki.

A program olyan klasszikus Mini-dalokkal indult, mint a – Török Ádám jóvoltából mindenféle csörgő-börgővel és füttyögővel színesített – Kereszteslovag, a vonósok ehhez is remek díszítést adtak, Papp Gyula pedig nagyon elemében érezve magát végigvezényelte az előadást, miközben a billentyűs hangszerek melletti teendőit sem hanyagolta.

A régi klasszikust az elhunyt zenésztársakra emlékező viszonylag új dal, az Emlékút a Ballada-folyón követte, amelynek szövege néhány elégikus sort kivéve szinte csak az utóbbi években-évtizedekben elhunyt zenésztársak nevének felsorolásából áll (sajnos, nem kevesen vannak), ennek ellenére egészen megdöbbentő hatást tud kiváltani, főleg ha az ember ismerte is a névsort alkotó zenészeket.

Ezek után vette kezdetét a Bartók-műsor, mindjárt elsőként a Mini által már a 70-es években (nagyjából egy időben azzal, amikor az Emerson, Lake and Palmer az Allegro Barbarót dolgozta fel) is műsorra tűzött Este a székelyeknél, majd pedig a 3 rondó című darab került terítékre. A műsort a Vissza a városba szintén vonósokkal színesített változata zárta, ami határozottan javított az egyébként eredetiben is kiváló dalon is. Visszatapsolás után is ennek a leginvenciózusabb részeket tartalmazó kivonatát adta elő a zenekar – én ugyan reméltem, hogy a Gőzhajó, szintén az ősidőkből, elhangzik még az este folyamán, de legnagyobb sajnálatomra nem tette.

Ezen apró problémám ellenére azt hiszem, bátran kijelenthető, hogy ezúttal valóban a sokat – és kis hazánkban mindenféle csoportosulások által sokszor minden alap nélkül – emlegetett nemzetközi színvonalat láthattuk-hallhattuk, ez a műsor a világ minden zenei színpadán megállná a helyét, talán egyetlen negatívumot tudnék említeni: a hosszát (pontosabban a rövidségét). Persze lehet, hogy ezt is csak az elfogultság mondatja velem, mert ilyen zenét órákon át szívesen hallgatna a magamfajta.

Viszont az eddigre már tetemes csúszás miatt úgy döntöttünk, ideje lenne a szellem mellett a test táplálásáról is gondoskodni, mielőtt minden e célt szolgáló hely bezár, úgyhogy Ana Popovič műsora kimaradt, részben ezért, részben azért is, mert az utcasarkon lévő hangszerbolt elé kiülő amatőr zenészcsoport műsorát is megtekintettük, illetve, miután gitárt nyomtak a kezembe, csekély mértékben részt is vettünk abban, bár igyekeztem kimenteni magam, hogy nulla próbával nem biztos, hogy menni fog, de ezt nem fogadták el értékelhető kifogásnak; mutatom az akkordokat, játszd velem – igyekeztem… hát, nem volt hibátlan (eleve nem vagyok akusztikus gitárhoz szokva), és akkor még nagyon rendes vagyok magamhoz. De ez láthatóan senkit nem zavart.

Visszaértünk viszont a paksi fesztiválon már vagy 10 éve is részt vevő és külsőre mit sem változó holland Julian Sas műsorára (ahol rájöttünk, hogy a homlokra kötött bandana nem takarja a fejtetői kopaszodást), eleinte olyan volt, mintha kissé sokat hallgatta volna Bencsik Samu életművét, bizonyos dalokra simán rá lehetett énekelni pl. a P. Mobil Rockóberét vagy a Menj továbbot. Aztán valami eszméletlen gitártekerésbe kezdett az úriember nagyjából a Malmsteen-féle „Nézd, hány hangot tudok lefogni 1 másodperc alatt!” elgondolás jegyében, ami biztos van, akinek bejön, nálam viszont inkább valami öncélú, ámde értelmetlen gitárnyúzásnak minősül. Ráadásul maratoni hosszúságú dalokat játszottak újabb zenei ötletek nélkül, időnként úgy tűnt, mintha elfelejtették volna a dal végét, ezért nem tudják befejezni, és most addig játsszák újra a többi részt, amíg eszükbe nem jut. A vége felé azért csurrant-csöppent egy kis gyors rock and roll is (mármint nagyjából az elvisi értelemben vett változat), ami legalább valamennyire felpörgette az addigra leülő hangulatot (ekkorra már eléggé megfogyatkozott a közönség az ESZI-csarnokban, 100-nál biztosan nem voltunk többen).

 

A sportcsarnokbeli koncertek végeztével a közeli Új Hullám rockkocsma felé irányítottuk lépteinket, ahol, mint fentebb írtam, épp elértük a Stoned koncertjének végét, majd hallgattuk még az őket követő feldolgozás-zenekar (Doors és társai) műsorát, és beszélgettünk, többet közt egy fiatalemberrel, aki emlékezett rám néhány évvel ezelőttről ugyaninnen – szégyenszemre én ezt nem mondhattam el, de aztán a közös emlékezetfrissítés után pár dolog beugrott mégis, hogy tényleg beszélgettünk pár órát a paksi hajnalban. Szóval az illetőtől ezúton is elnézést, és sajnos, még csak azt sem tudom megígérni (az én koromban…), hogy ha néhány év múlva megint arra járok, meg fogom ismerni. De remélem, újból odajön és rám szól.

Ezt követően egészségügyi séta a közeli (amennyiben a 800-900 méternek mondott, GPS szerinti 1,5 km közel van) kollégiumhoz, ahol szállást kaptunk, és amely pont olyan, mint a többi emeletes ház mellette jobbra-balra, ezer szerencse, hogy a helyi erők jobban ismerik a környéket, mint a GPS, ráadásul még éjjel is járnak az utcán, és megmutatják, melyik is a kollégium pontosan. Enélkül szerintem még ma is ott körözné(n)k.

Apropó!

Ha már gasztro: sajnos, a kajaválaszték nem volt igazán túlgondolva, nagyjából egyféle ételt (sült malachús valami pitához hasonló kenyérfélébe tömve) lehetett kapni, két- vagy háromféle ízesítéssel, ami ugyan finom, de azért egy többnapos fesztiválhoz meglehetősen egysíkú, főleg hogy ez a fesztivál nevében a gasztro jelzőt is viseli.

A pálinkaválaszték ellenben a korábbról is ismert kiváló helyi főzde termékeiből állt, és a főzde jó kedélyű tulajdonosa mérte, akivel remekül el is lehetett beszélgetni a termékeiről.

Borászat volt több is, jórészt a közeli Szekszárd képviseltette magát minőségi palackozott borokkal, valamint készült direkt a fesztiválra egy több borász, sőt, több borvidék által összehozott vörös küvé is, mit mondjak, lehet, hogy túl fiatal bor még, de leginkább az egeret szültek a hegyek mondás jutott róla eszembe, erősen felejthető ízvilág, vékonyka test, nem hiszem, hogy klasszikus bor lenne belőle. Viszont a fröccsnek mért sima folyó bor is Takler bor volt (ha jól emlékszem, négyféle fehérből készült küvé), és ha életemben nem innék rosszabb fröccsöt, már nem lennék elégedetlen e téren.

A fesztivál igazi gasztro része a vasárnapi, amikor is főzőverseny zajlik körben a sportpálya futópályán kívüli részén. Ezúttal (immár vagy harmadik éve) borral készült ételek kerültek a versenyprogramba, és kóstolójegy ellenében kóstolhatók, a bevétel jótékonysági célra megy, és az nyeri a főzőversenyt, aki a legtöbb kóstolójegyet gyűjti (ha jól értelmeztem a szabályokat; nézze el a kedves olvasó, de a nyertesek nevét nem jegyeztem meg, inkább a zenei, mint a gasztroélmény miatt vettem részt az eseményen, nem véletlenül koncert.hu és nem konyha.hu a lap neve).

Voltak nagyon finom ételek, sőt, néhány versenyző igazán nem a győzelemre hajtott, mert akár kóstolójegy nélkül is szívélyesen kínálta a portékáját a számára szimpatikus arra járóknak, a végén már kicsit szégyellte is magát az ember, hogy egyrészt nem ihat, mert vezet, másrészt enni ugyan ehet, de már tele a tár... Na jó, csak egy falatot, az íze miatt. Az íze viszont mindnek jó, legyen az csípős, nem csípős, leves, pörkölt, áfonyalekváros édesség vagy sós desszert. És egyszer csak rátör az emberre a gondolat, hogy hej, de jó lenne mindez a finomság otthon a jövő héten, szépen napokra beosztva.

A főzés-evés-ivás közben persze zene is szólt a sportpályára telepített szabadtéri színpadon, a Tom White & The Mad Circus Really Mad Rockabilly Show a nevéhez méltó rockabilly-rock and roll műsorral kényeztetette a közönséget, annyira, hogy még az újságíró is táncra perdült (én! táncra!). Aztán 3 perc elteltével felkerestem az oxigénsátort/oxigénsátrat, mert volt vagy 40 fok meleg is mindennek tetejébe. Na jó, csak szerettem volna, igazából nem tettem. Mert nem volt.

Az utánuk jövő Jambalaya – ezúttal gitárral is kiegészülve – is remek produkciót nyújtott, bár kissé szerteágazóbb és a blueshoz talán valamivel közelebbi, a New Orleans-i klubok világát megidéző műveket játszva, a néhány saját dal mellett többnyire feldolgozásokat. A zongorista Nemes Zoli a zongoraállványt simán el is hagyhatná, a koncert 90%-ában úgyis a térdén egyensúlyozza a hangszert.

Sajnos, ezt követően távozni kellett Paksról, merthogy a munka várt, de nem várhatott.

Azt már csak otthon vettem észre, hogy bónuszként milyen remek vörös dekoltázst kaptam a Jambalaya zenekarnak köszönhetően a végig tűző naptól. Ezért kell táncolni, és nem egy helyben állva nézni a koncertet. De hát valamit valamiért...

 


 

 

Szólj hozzá!


A Bujtor István Filmfesztivál is elköltözik

A Bujtor István Filmfesztivál is elköltözik

A héten ez már a második költözködős-fesztiválos hírünk, a másik a cikk végén. Másfél évtized után Balatonszemesről Keszthelyre teszi át...
 
Koncert naptár
Töltsd fel az oldalrakoncerted, helyszíned, zenekarod

Loreena McKennitt ismét elhozza Budapestre a kelta zene varázslatos világát

A többszörösen díjazott kanadai énekesnő és dalszerző – 2004-ben megkapta a Kanada Rendjét, és 2013-ban Franciaország Nemzeti Művészetek és Levéltárak Lovagja lett – 2024-ben 24 állomásos tavaszi európai turnéja keretén belül Budapestre is ellátogat, március 24-én érkezik az MVM Dome-ba.

Koncz Zsuzsa az Arénában: Jelbeszéd 2.0

Az énekesnő tizennegyedszer lép a Sportaréna színpadára, legutóbb tavaly adott ott koncertet – április 13-án a közelmúltban készült Koncz Zsuzsa-albumok, így a Tündérország, a Vadvilág és a Szabadnak születtél dalai csendülnek fel a Jelbeszéd 2.0 elnevezésű koncert égisze alatt.

Az Oasis debütáló lemezét hozza el Liam Gallagher a Szigetre

Újabb fellépőket jelentett be a Sziget. A most közzétett majd' 50 előadó között szerepel Liam Gallagher, generációjának egyik legsokszínűbb és legsikeresebb előadója, az idénre új albumot is ígérő Halsey, a 8 Grammy-t birtokló Skrillex, a 21. század egyik legkiemelkedőbb pop’n’soul énekesnője, Janelle Monáe, az idei Brit...

Kalóztól kongáig: öt jó koncert a közelgő Budapest Ritmo fesztiválon

A Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek keretében megvalósuló Budapest Ritmo idén is igazi zene csemegékkel szolgál. A már bemutatott fellépőkön kívül – link a cikk végén – további ajánlatokat teszünk régi/új izgalmas előadók felfedezésére.
Új koncertek