Fogalmazás iskolakezdésre: Mit csináltam nyáron? 1. rész: Ördögkatlan

2017/09/10  ·   Fesztivál   ·  Zerge

Az Ördögkatlan 10. jubileumát ünnepelte idén, épp ideje volt hát, hogy első alkalommal ugyan, de én is személyes tapasztalatokat szerezzek erről a fesztiválról, amelyről eddig csak jókat hallottam úgy ismerősöktől-haveroktól, mint kollégáktól. Ráadásul szeretett főszerkesztőnk, akinek ez az egyik kedvenc fesztiválja, jelezte, hogy idén esélytelen ide eljutnia, úgyhogy ezúttal mi tettük tiszteletünket.

Fotó: Ördögkatlan FB

A szállásfoglalásnál jelentkeztek ugyan apróbb nehézségek (pl. az Ördögkatlan honlapján feltüntetett szállásadók közül több is jelezte, hogy már nem foglalkozik szálláskiadással), de aztán Villányban, egészen jó helyen sikerült szállást találnunk, szívélyes házigazdákkal. Apróbb hiba, hogy Villány nem szerepel a fesztivál helyszínei között, amelyek idén Nagyharsány (mint központ), Kisharsány, Villánykövesd és Beremend voltak (utóbbinak a cementgyára elég messzire ellátszó monstrum). Palkonya idén valamiért kimaradt.

Kivételesen már a fesztivál első napján megérkeztünk, és a szállás elfoglalása, valamint némi tájékozódás után elindultunk megkeresni a fesztiválbusz (pontosabban Katlanbusz) megállóját, mit mondjak, nem vitték túlzásba a tájékoztatást a szervezők, de szerencsére a néhányadik megkérdezett helyi erő tudta, hogy az egymáshoz közeli buszmegállók közül melyikből indul a mi buszunk. IndulT, hogy pontos legyek, mert mint kiderült, az volt az, amelyiket a megálló felé tartva láttunk elsuhanni, a kiírt indulási idő előtt nagyjából 7 perccel. Ami egy óránként járó busz esetében nem igazán vehető jó néven. Maradt hát az autóstop, hálistennek alig 10 perc után szintén a fesztiválra igyekvők jártak arra, kocsijukban szabad helyekkel, szívükben jóindulattal, úgyhogy nemsokára felvehettük a jegyünket (köszönet érte Bérczes Annának), valamint egy műsorfüzetet, hogy tájékozódjunk, mi a kínálat, és azt merre lehet elérni, meg tébláboltunk egy kicsit a környéken, pl. igénybe vettük a jó érzékkel felállított párakaput, amely a 40 fok körüli hőségben az egyik legnépszerűbb létesítménynek bizonyult – mindaddig, amíg valaki fel nem fedezte, hogy mellette van slagra szerelt zuhanyrózsa is, ami ugyanazt tudta, csak jóval hatékonyabban (és mint kiderült, ilyeneket több programhelyszín közelében is elhelyeztek; bárkinek az ötlete volt is, maximális dicséret és hála neki érte). Az én 2 centis hajam és ingem kb. 3 perc alatt száradt meg, de a barátnőm dús hosszú haja is olyan volt negyed óra múlva, mintha be sem vizezte volna.

Mindjárt az út túloldalán szólt valami zene egy szál gitáron, kiderült, hogy az az Árokpart bár, a műsorfüzet szerint Nemes Gábor Kölyök, nem volt rossz, de mivel még nekünk szűz terepen jártunk, nekiindultunk felderíteni, pl. hogy hol van a focipálya, ugyanis a műsorfüzet térképét valószínűleg az ellenség megtévesztésére készítették egykori szovjet térképészek, és a Szoborparkot, amely mellett elmentünk érkeztünkben, pont a másik irányban mutatta, mint amerre valójában van, szóval hamar kiderült, hogy hiba volt azt választani tájékozódási alappontnak. Szerencsére a sok fesztiválozó közt akadtak helyiek is, akik pontos tájékoztatást tudtak adni.

Mivel a focipályán épp nem volt semmi, mikor odaértünk, visszafelé benéztünk a Both Miklós, a Napra együttes gitárosa és zenegyűjtő (mármint kodályi-bartóki értelemben, nem úgy, mint én, aki kazettákat-lemezeket-CD-ket-MP3-akat gyűjt ezerszámra) vezetésével működő ukrán udvarba (ez volt a legreklámozottabb helyszín a teljes fesztiválon), ahol ugyan az ukrán ételekről és a nagyon szépen, több szólamban éneklő idős hölgyekről lekéstünk, de legalább Mikivel tudtunk beszélgetni, és megnéztünk egy ukrán tánctanítást is.

Ezt követően irány újra a focipálya, Péterfy Bori koncertje, akiről sok egyebet nem tudnék írni, minthogy hozta a tőle megszokott színvonalat, a vagány vampot/végzet asszonyát a színpadon, profi zenészek kíséretében, nagyon látványos háttérvetítéssel, a szokásos kiváló hangulatot teremtve a nézőtéren. Természetesen a crowd surfing ezúttal sem maradhatott el, és hála a rádiós mikrofonnak már az sem okoz problémát, hogy énekeljen is, miközben a rajongók kezein utazik a nézőtéren. Számomra az egyetlen meglepetés a gitáros kiléte volt az egykor az Esti Kornél sorait (kb. minden hangszeren és énekben) erősítő Nagy István személyében, akivel én most láttam először a Love Bandet.

Boriék koncertje után is maradtunk még a helyszínen, mert a focipálya legtávolabbi sarkában eldugott Nappali nevű hely teraszán (vagy mijén, leginkább előtte a füvön) még ekkor – némi beállásnak nevezett töketlenkedést követően kb. fél 2-kor, hajnalban – is kezdődött műsor, minden színpad nélkül egyszerűen a fűbe lepakolt cuccokon a Jordán Adéllal kiegészült Puszi műsorát élvezhettük, persze már jóval kisebb közönségérdeklődés mellett.

(Ez a beállás a fesztiválokon szintén egy kissé túlgondolt dolognak tűnik, lemezminőséget úgysem lehet kikeverni ezen a technikán, akkor meg minek a közönség idegeit borzolni 30–40–50 percen át, pláne ha már más is zenélt ugyanazon a színpadon korábban? Hangszereket átdug, megnézni, szól-e minden, 1 vagy 2 szám lemegy beállásként, aztán hadd szóljon. Az a kutyát nem érdekli, hogy pontosan azt a hangszínt hozza-e a gitár – nem fogja, de a hosszú beállás után sem –, mint amit a gitáros otthon napokon át kigondolt. Ja, én is gitározom. Csak még mielőtt…)

Egy laza fröccs után (még mindig nagyon meleg volt, az 1:4-es szóda-bor arány még ekkor is tökéletesnek bizonyult) aztán elindultunk haza, ami nem volt egyszerű, mivel a Katlanbusz ekkor már javában nem járt, szóval maradt a stop-taxi páros közti választás, előbbi mellett döntöttünk, és úgy látszik, ez szerencsés napunk volt, mert alig pár perc után valamikor hajnal 3 táján megállt egy hölgy, aki szerencsénkre pont arra ment, amerre mi szerettünk volna, a szállástól alig pár száz méterre rakott le.

Másnap valamivel korábban belevetettük magunkat a fesztivál forgatagába (na jó, túlzok kicsit, a hőség miatt inkább csak lézengésébe), azaz órákkal többet főhettünk a 40 fokban az izzadságunkban, mivel igazán említésre méltó esemény ekkor még nem nagyon volt, de legalább összefutottunk egy csomó ismerőssel Budapestről, pl. Ricsivel, aki remek ötleteket adott az Ördögkatlanhoz már Pesten is, meg segített a szállásszerzésben is, Zsuzsával, aki a Színészautomata közreműködője, Zsuzsival, egykori szomszédommal és kedvenc budapesti tacokészítőmmel, akivel mindig jókat szoktunk dumálni hajnalban (valamint Endrével, a csávójával és az agarukkal, amelynek a nevét nem tudom), szóval legalább beszélgettünk egy keveset. Megnéztünk (volna) ugyan egy salsapartit is, de ez annyiból állt, hogy (számítógépről szóló) konzervzenére kongázott néha egy fiatalember, valamint később valamiféle salsa-alaplépéseket tanított egy tánctanár, de nem túl nagy lelkesedéssel és annál is csekélyebb magyartudással.

Sikerült viszont jegyet szereznünk a Galapiat Cirque Wagabond című előadására (bár a Rómeó és Júliára szerettünk volna megnézni, de arra nem kaptunk, más napokon sem), amely a szomszédos Kisharsányban volt, úgyhogy irány a Katlanbusz, új hely, új tájékozódás, új focipálya, majd kb. 1 órányi ülés a napon, ugyanis a kiírt kezdési időpontban még a beengedés sem kezdődött meg, árnyék meg sehol, aztán a tömeg felosztása két részre, erre álljon, akinek van jegye, arra, akinek nincs; akinek volt, az padokra ülhetett, akinek nem, az meg oda, ahol jutott hely, vagy padokra, vagy a földre, de mindenki bejutott. A műsor egy „új cirkusz”-jellegű produkció volt, egy a 80 nap alatt a Föld körül-szerű történetbe ágyazva, utazással, vonattal, hajóval, indiánokkal, franciául elsütött, de nagyrészt nyelvtudás nélkül is érthető poénokkal és ügyes artistákkal (akiket aztán több koncerten is láttunk, és ott is produkálták magukat a közönség soraiban, mikor már nem voltak teljesen szomjasak).

A cirkusz végeztével elindultunk volna vissza Nagyharsányba, de épp beállt a színpadon egy zenekar, rákérdeztünk, kik ők, aztán rákerestünk a TeCsőn (mire jó az okostelefon… pedig hogy utáltam eleinte, bár mondjuk nem a mostanit, ezt az első kézhezvételtől fogva nagyon bírom), és úgy döntöttünk, maradunk, ám mivel addig még volt idő, szétnéztünk Kisharsányban, pl. megnéztük a Színészautomatát, ahol Bán János adott elő mindenféle rövid produkciókat a kért témakörökben. Hát nem lehetett egyszerű dolga, pláne hogy egyes kedves szülők 5–7 éves korú gyerekeiket szabadították rá csordástul.

Gondolván a test táplálására is benéztünk a helyi kocsmába, amely ezúttal étteremként is szolgált, ám „Mi az a pincepörkölt?” kérdésemre a pultos hölgy meglehetősen mogorván az „Elfogyott.” választ adta. Mivel azonban érdeklődő típus vagyok, nem úszta meg ennyivel, végül aztán maradtunk a sült csirkecomb-kovászos uborka kombónál, majd a tetthelyre érve örömmel vettük tudomásul, hogy a sütést és az ételkiszolgálást egy személyben végző fiatalember mennyivel vendégszeretőbben áll a vendéghez, mint kolléganője, felkínálva, hogy akár több uborka és ingyen kenyér is jár az ételhez. El voltunk ájulva. Ráadásul még finom is volt, meg kiadós adag is.

Érdekes, hogy volt szerencsénk hallani őket két nappal később, a fesztivál utolsó műsorszámaként a fentebb említett Nappali teraszon, és ott már messze nem nyújtott ekkora élményt az előadás, pedig a dalok egy része ugyanaz volt, mint itt a nagy színpadon.

Aztán igyekeztünk vissza a focipályára a koncertre, a zenekar neve egyébként Wombo Orchestra, és közben kiderült, hogy egyrészt már hatodjára lépnek fel az Ördögkatlanon, másrészt hogy az egyik legjobb döntés volt maradni a koncertjükre, mert nagyon pörgős és hangulatos bulit csaptak. A zenekar nagy része fúvós, kisebb-nagyobb szaxofonok, trombita, tuba, harsona, meg persze pár alaphangszer (gitár, basszusgitár, dob), és igazából semmi különöset nem játszanak, csak olyan jellegzetes francia kortárs popzenét, amely az etno- és világzenei alapokat keveri a francia sanzon kicsit keményebbre vett változatával, és Franciaországban kb. tucatjával vannak ilyen együttesek (és néha elvetődnek erre is, néhányat volt szerencsém hallani Budapesten a szép emlékű első Gödör klubban, pl. a La Varda, a Joke és társaik), ráadásul egy csomó feldolgozást játszanak a King Crimson-tól (a 21st Century Schizoid Man azért nagyot ütött az ő verziójukban is) a Rage Against The Machine-on (Bullet in The Head) át a magyar Besh O Drom-ig (a Meggyújtom a pipám magyarul előadva szintén elnyerte a közönség általános tetszését), olyan 60-as évekbeli dalokat is belevonva kicsit felpörgetett verzióban, mint Climaco Sarmiento és zenekara slágere, a La pata y el pato (A gácsér és a tojó kacsa), több nyelven, a francia és az angol mellett spanyolul, cigányul, ha jól vettem ki, arabul, meg persze magyarul.

A koncert után már csak a visszajutást kellett megoldani, szájhagyomány útján terjedt, hogy van még egy Katlanbusz, a koncert után, konkrétan valamikor. Ezt a pontos menetrendet figyelembe véve vártunk-vártunk a buszmegállóban, és csakugyan, alig fél óra elteltével meg is érkezett (lépésben, az utat kvázi eltorlaszoló taxik miatt), és mint kiderült, csak Nagyharsányig közlekedett (ami nekünk pont elég volt, de ugye Villánykövesd, ami szintén fesztiválhelyszín, kicsit még odébb van, Beremend dettó).

A remek menetrend mellett szintén nagyon szimpatikus volt (NEM!!!), hogy a buszvezető, bár hely még lett volna bőven, nem állt meg az úton stoppoló fesztiválozóknak, ellentétben a Kapolcson tapasztaltakkal, sőt, olyan szövegeket engedett el (1 méterre álltunk tőle), hogy persze, felveszem, aztán elvárja, hogy hazavigyem, lefektessem stb. Nem, erről szó sincs, ahogy adott esetben az emberségről sem nagyon eshetett szó. Pedig csak az kellett volna, abból is csak minimális.

Mi viszont elértük még a nagyharsányi focipályán a Hiperkarmát, ha nem is a legelejétől, de azért a kedvenc számokat még bőven elkaptuk tőlük, igaz, ami engem illet, én a születésnapomat is velük ünnepeltem az idén a Budapest Parkban. Nem a kedvenc zenekarom ugyan, de kedvelem őket.

A következő napon korán (dél körül…) kelve igyekeztünk, hogy a korábban kinézett Frida Kahlo-foglalkozás elejére odaérjünk. Bár én nem egészen arra számítottam, mint amit aztán kaptunk, de nem volt rossz, igaz, Frida Kahlo csak említés és apropó szintjén volt jelen az egyes feladatoknál, és inkább egy játékos ezoterikus-pszichoterápiás foglalkozás kerekedett ki az egészből, de tényleg nem volt rossz, köszi, Szendrey Gitta! És egy újabb régi ismerős is feltűnt itt az Ellátó-társtulaj francia srác és világpolgár, Christophe személyében.

Ezt követően tulajdonképpen egy félreértés miatt keveredtünk a Narancsligetbe, ahol a Light in Babylon együttes játszott. Mi ugyan mást vártunk, de egyáltalán nem bántuk meg, hogy ezt a már felállásában is igen színes (iráni zsidó származású izraeli énekesnő, Michal Elia Kamal, aki erős akcentusú, de magyar fülnek teljesen érthető angollal beszélt élete és családja történetéről, valamint török, angol, francia és skót zenésztársak) együttest kaptuk helyette, remek világzenével, úgyhogy maradtunk is végig.

Már csak azért is, mert utánuk Másik János és együttese, a Heart Rock Company következett, amit már rég bekarikáztunk a műsorfüzetben, ezúttal Kovács „Öcsi” Ferenc trombitás-hegedűssel, Bujdosó János gitárossal, Vajdovich Árpád bőgős-basszusgitárossal és Banai Szilárd dobossal felállva, Takano Kaori ezúttal nem volt jelen. Fentiek miatt a jól ismert számok kicsit más hangzással szólaltak meg, mint megszoktam, az időkorlátok miatt pedig jó pár önálló koncerteken előadott dalra nem jutott idő, ám a koncert érdekessége volt, hogy új számok is elhangzottak.

A nap következő programja a Quimby koncertje volt a focipályán, talán nem árulok el nagy titkot, és nem is okozok meglepetést senkinek, hogy ez vonzotta a legnagyobb közönséget. Az együttes nagyrészt a 25. születésnapján is előadott műsorból válogatott mintegy másfél órányit, az egyes dalokhoz tartozó, remekül kigondolt háttérvideók persze most sem maradhattak el, ezen a téren talán a legjobbak jelenleg idehaza. Ami persze nem jelenti azt, hogy zene területén bármi gond lenne velük, bár ezen a koncerten néhány olyan dal nem került (Cuba Lunatica, Az otthontalanság otthona) terítékre, amely általában el szokott hangzani a koncertjeiken. Ennek ellenére nem hiszem, hogy bárki bánatosan vagy nagy hiányérzetekkel távozott volna.

Az utolsó nap kora délutánját a szellem helyett a test örömeire fordítottuk, értve ez alatt egy strandolást a közeli Drávaszabolcsnál a Duna túloldalán, Doni Miholjacban, majd hazaérve a Cseh Tamás – Leonard Cohen emlékkoncertet vettük célba, újra stoppal, a Szoborparkban, ahol a közelünkben egy festő fiatalember a fent említett két énekes portréját igyekezett megfesteni több-kevesebb sikerrel, és mindenféle zavaró tényezőktől (pl. körben nyüzsgő gyerekraj, a kivetítőt elmozdító arra járó stb.) nehezítve.

A fellépőket nem sorolom fel, rengetegen voltak, és senkit nem akarok megbántani azzal, hogy esetleg kihagyom, de azt hiszem, méltó megemlékezést kapott a két előadó, a végén pedig egy kivetítővel a sziklafalra vetítették Cohen legendás kalapját, ezt állítólag Beremendről is látni lehetett, de csak azért nem bumliztunk el Beremendre, hogy ezt ellenőrizzük.

Belenéztünk viszont a Vasárnapi Gyerekek koncertjébe az Árokpart bárban (miközben az ételünkre vártunk, amelyről többször azt a visszajelzést kaptuk, hogy fél óra, és készen van), majd megtekintettük a Kiscsillag produkcióját, újfent a focipályán. Nekem kezdetektől az a véleményem az együttesről, hogy két általam nagyon kedvelt zenekar zenei (és szövegírói) agya, egyben két remek zenész (akiket szintén nagyon kedvelek, magánemberként is) közösen kevésbé alkot jót, mint önállóan a saját zenekaraikban teszik-tették, de ez a koncert ennek ellenére kifejezetten tetszett. A koncert végén pedig a fesztivál szervezői is szóltak néhány szót az egybegyűltekhez.

Zárásként belehallgattunk még a Wombo koncertjébe, de mivel közel sem hozták azt a színvonalat, mint korábban Kisharsányban (vagy mi voltunk már túl fáradtak hozzá), kb. fél óra múlva úgy döntöttünk, ideje orbitális pályára állítani a pizsamát, majd a gondolatot hamar tett követte.

Első alkalommal részt vevőként összességében nagyon tetszett a fesztivál, biztosan megyünk még máskor is, ha lehetőség adódik, eleve jó, hogy valamivel alacsonyabbak az árak, mint a fesztiválok többségén, Kapolcsot is beleértve, amely már simán hozza a budapesti árszintet, sőt, mára igazából olyan kihelyezett budapestiromkocsma-alternatívának tűnik minden tekintetben, a látogatók jelentős részét tekintve is.

Ami viszont nagyon nem tetszett, az a fesztivál tömegközlekedésének megszervezése. Erre azért érdemes lenne kicsit nagyobb hangsúlyt fektetni.

Az eleve elég vicces (lenne, ha nem lenne szomorú), hogy vannak hajnal 1-kor kezdődő koncertek is, viszont az utolsó Katlanbusz elmegy ugyanezen hajnali 1 körül, utána marad a stop (hajnal 3 körül, fent említett koncertek végeztével azért már ez sem igazán reálisan működő megoldás, kivétel persze akad, nekünk is volt, amikor sikerült) vagy a taxi – kicsit olyan, mintha a helyi taxismaffiának szeretnének kedvezni a szervezők, taxi ugyanis van dögivel ilyenkor is.

A buszokkal van ezenkívül egyéb baj is, például a menetrend be nem tartása. Az, hogy az óránként közlekedő járatok esetenként több mint 5 perccel korábban elindulnak a megállóból, semmiképp nem nevezhető szimpatikus húzásnak (láttunk azért olyan buszvezetőt is, aki bár korábban érkezett, megvárta a kiírt indulási időt a megállóban, szóval ez inkább vezetőfüggő).

Ezenkívül az, hogy az utolsó járat éjszaka nem veszi fel a stopposokat, holott hely lenne bőven, szintén meglehetősen rossz szájízt kelt – pedig se balesetveszélyes nem lenne, se a menetidőre nem lenne hátrányos, az esetleges pár perc késést bárki kibírja. Az, hogy az utolsó busz egyes programhelyszín-településekre el sem megy, szintén nem túl jó ötlet.

A fesztivál-tömegközlekedést leszámítva viszont szinte csak pozitív tapasztalatokról tudok beszámolni.


 

 

Szólj hozzá!


Sötét energiák az A38-on

Sötét energiák az A38-on

Bár a Hajó nem igazán erről a műfajról ismeretes, a tavaszi szezonban több metálkoncert is lesz az A38-on.
 
Koncert naptár
Töltsd fel az oldalrakoncerted, helyszíned, zenekarod

Loreena McKennitt ismét elhozza Budapestre a kelta zene varázslatos világát

A többszörösen díjazott kanadai énekesnő és dalszerző – 2004-ben megkapta a Kanada Rendjét, és 2013-ban Franciaország Nemzeti Művészetek és Levéltárak Lovagja lett – 2024-ben 24 állomásos tavaszi európai turnéja keretén belül Budapestre is ellátogat, március 24-én érkezik az MVM Dome-ba.

Koncz Zsuzsa jövőre az Arénában: Jelbeszéd 2.0

Az énekesnő tizennegyedszer lép a Sportaréna színpadára, legutóbb tavaly adott ott koncertet – április 13-án a közelmúltban készült Koncz Zsuzsa-albumok, így a Tündérország, a Vadvilág és a Szabadnak születtél dalai csendülnek fel a Jelbeszéd 2.0 elnevezésű koncert égisze alatt.

Emiliana Torrini a RepTárban landol nyáron – egy igazán különleges történetű albummal érkezik

Emiliana Torrini izlandi énekes-dalszerző ad koncertet július 14-én a RepTár Szolnoki Repülőmúzeumban.

Sziget, VOLT (!), Kolorádó, Carson Coma, Campus és még sokan mások: I. TURBINA MERCH FESZTIVÁL

Március 17-én (vasárnap) egy gigantikus merchvásárt tart a Turbina, ahol ismert zenekarok, fesztiválok, klubok és más zenei szervezetek árulják együtt az idei és korábbi években készített merch termékeiket. A kapu nyitva áll a rajongók, a szakma és a sajtó előtt egyaránt. A rendezvényen való részvétel ingyenes.
Új koncertek