Mivel csak a pénteki munka után tudtunk indulni, meglehetősen későn értünk a szálláshelyünkké is avanzsáló Taliándörögdre. (Ezer köszönet Stiglicz Ritának a szálláshelyszerzésért, mert vittünk bár sátrat, de azért úgy éreztem, az én koromban már jobban szeretek ágyban párnák közt, mint bárminek/bárkinek a mezején, fújó paripák meg miegyéb; Sándorunk huszonévesen könnyen beszélt, akkor még én is. Ráadásul nagyszerű házigazdákat fogtunk ki, köszönünk mindent nekik is.)
A jegyek átvétele után (ezúton is köszi, Bíró Bori!) Dörögdre érve az emlékeimben szereplő Elevenkertnek csak hűlt helye volt az óvodaudvaron, így aztán elbizonytalanodva (hátha én emlékszem rosszul, végül is alig 1 évig jártam hetente többször Taliándörögdre, igaz, ennek már vagy 25 éve) továbbmentünk, majd ahol valami zene szólt, megálltunk. Mint kiderült, épp Hobo estjébe futottunk bele, egy ideig néztük, tetszett, maradtunk volna végig, de nem akartuk a szállásadók idegeit húzni (később kiderült, fölöslegesen aggódtunk), úgyhogy elmentünk lerakni a cuccokat, mire visszaértünk, Hobo befejezte aznapra, úgyhogy elindultunk csakazértis megkeresni az Elevenkertet, amely ez évben az egyik helyi kocsma udvarára költözött. Itt legalább a Müller Péter Sziámi AndFriends (utóbbi így egybe) műsorát sikerült megnéznünk, számomra helyenként olyannak tűnt, mintha egyes régi Sziámi- és URH-számokat (Elmegyek, Bon-szi-bon stb.) az eredeti szerzőknél kevésbé tehetséges zenészek nem a legmegfelelőbb módon hozzányúlva dolgoztak volna fel/kevertek volna újra, hogy pont a dalok lendülete és egyénisége veszett el, ellenben 1–2 szerzett a zenekar állandóra egy nagyon tehetséges hegedűs-énekes lányt az egyébként színésznő Roszik Hella személyében, akit még a szép emlékű Fészek klubból van szerencsém ismerni. Ezúttal a Pintér Béla Társulat színészei nem voltak jelen, egyes dalok esetében ez sajnálható, más dalok esetében mondható az, hogy szerencsére. Mindezeket úgy írom, hogy mind a zenekart, mind az adott színészeket nagyon kedvelem egyébként.
Ha már ott voltunk, megkóstoltuk a sört is. Valami miatt az idén szinte kizárólag kézműves sörök alkották a fesztivál választékát, ami biztosan jó annak, aki ezeket szereti, de én nem tartozom ezek közé, úgyhogy az történt, hogy szinte sírva kerestem valami nagyüzemit, mindegy csak csapolt legyen – soha nem hittem volna, de még egy Soproni is megváltást jelentett volna. Mindhiába. Hát ittuk, ami volt. Csak kevesebbet. Szóval jó dolog, hogy vannak ezek a kézműves(nek nevezett) sörök (craft beer), de jó lenne, ha a hagyományosok mellett és nem azokat teljesen kiszorítva léteznének.
Ezután átruccantunk még a Csigabusszal Kapolcsra, mint a fesztivál fő helyszínére, de addigra már ott is minden véget ért, sörözni lehetett még, úgyhogy a Kőbánya udvar szalmabáláin ittuk, amit lehetett, bár ekkor már erősen hiányos volt a választék már kézműves sörből is, talán gyömbérest néztünk ki magunknak, hát az pont nem volt.
Úgyhogy némi iszogatás-beszélgetés után hazatértünk a Csigabusszal Dörögdre. Illetve tértünk volna, de úgy láttuk, elment az utolsó busz is, nekivágtunk hát gyalog, talán 4 km, megtettem már párszor, nem gond. Szerencsére azonban nem az utolsó busz ment még el, és nagyon szimpatikus volt (és kimondhatatlanul jólesett), hogy a busz megállt a két falu közt nekünk, stopposoknak is, éjjel 4 körül. Egy óra alvást és pár kilométert mindenképp nyertünk vele.
Másnap délután, hogy ne csak a koncerteket bújjuk, eldöntöttük, hogy megtekintjük Vigántpetenden a Cirque de Tókert műsorát, nevezetesen ott is a Kovács Gerzson Péter-féle Tranz Danz: Déja Vu című előadást. Javasoltam, hogy menjünk gyalog, pár száz méter csak Kapolcstól, de emlékeim csaltak, ám legalább túráztunk egy jót, bár 40 fokban nem volt a legjobb ötlet. De aztán csak megérkeztünk, még túl korán is, és némi hideg fröccs kíséretében végig tudtuk nézni a kétfős Tarkabarka Vándorcirkusz előadását, amiről ugyan nem tudtuk eldönteni, hogy gyerekeknek vagy felnőtteknek szóló előadás-e, de összességében nem volt rossz produkció.
Ez a célul kitűzött táncszínházról nem volt elmondható, türelmesen vártuk vagy fél órát, hogy majd csak kikerekedik valami, de nem így lett, úgyhogy mi kerekedtünk fel, és léptünk a távozás hímes mezejére, sajnos, ami ennyire fantáziátlan és lila, arra számomra nem éri meg időt pazarolni, de ahogy észrevettem, egészen sokan voltak ezzel így, előttünk és minket követve is.
Visszafelé már ismertük a távot, úgyhogy újfent a Csigabusz mellett döntöttünk, majd némi tengés-lengés-bámészkodás-vacsorázás után elindultunk, hogy jó helyünk legyen a map (illetve talán az egész 10 nap) fő produkcióján, a Nouvelle Vague koncertjén a Panoráma színpad előtt, amit nevezhetnék egyszerűen nagyszínpadnak, és nem tudom, hogy a korábbi években ez létezett-e, de hogy én nem voltam még itt, az biztos. Útközben odafelé összefutottunk az utcán a hétköznapjait a közeli Hegyesden tengető Katona Laci Farkas Főnök bácsival az Akelából, akit sikerült is hamar kiakasztanunk családi kapcsolataink taglalásával (bár ő kérdezte… magára vessen). Pedig Laci, bizony isten (vagy a párttagkönyvemre, Marxra, Engelsre és Leninre esküszöm, de még akár Dózsa Györgyre is) csak a színtiszta igazat mondtuk.
Jó időben érkeztünk a koncert helyszínére, úgyhogy az első sorban találtunk még helyet, ahol egyébként igen ritkán szoktam állni, de legalább mindent láttunk, beleértve a koncert egyes akciói során Mareva Galenter fekete bugyiját is, szóval eléggé beleélte magát a műsorba, ő volt a vad vamp ezúttal a zenekarban, szöges ellentétben teljesen visszafogott, a tömeget mégis ugyanannyira belelkesítő, kiváló hangú, a kis túlzással szinte koncertről koncertre váltott énekesnőkkel fellépő zenekarban állandónak mondható énekesnőtársával, Melanie Pain-nel.
Az együttes ugyebár arról híres, hogy egykori új hullámos (a nouvelle vague ezt is jelenti, bár állítólag azt is, hogy bossa nova; mivel a portugálom nagyjából a nemlét határait feszegeti, meggyőzhető vagyok erről is) meg punkzenekarok dalait dolgozzák fel kissé visszafogottabb stílusban főleg akusztikus hangszerekre (akusztikus gitár, nagybőgő, meg persze dob), bár ma már csak 1–2 szám erejéig (pl. a Buzzcocks örökbecsű Ever Fallen in Love-ja) nyúlnak vissza az egykor a befutásukat jelentő slágerekhez, újabb és újabb dalokat véve fel a műsorba (és a lemezeikre).
A koncertnek volt olyan része is, ahol minden színpadi szereplő ütőhangszeressé vedlett, a dobos pedig a közönség hangerejét fitymálta, de hát ezt már nem vesszük be rég.
Viszont amikor elment az áram (ami azért egy ekkora fesztivál esetében minimum ciki), akkor sem jött zavarba az együttes, és újra ütős (mármint ütőhangszeres) zenélésbe kezdtek, azt ugye valamekkora távra akkor is hallani, ha nincs hangosítás.
Beszélgettünk a koncert előtt kedves soproni lányokkal is, akik először jártak Kapolcson, és az volt a véleményük, hogy egyértelműen jobb és emberközelibb, mint a Volt, erre nem tudtam mit mondani, mert a Volton nem voltam, egy ott lakó ismerősöm éveken át hívott, hogy menjek le egyszer, mert jó, és nála lehet lakni, aztán amikor mondtam, hogy na jó, idén talán lemegyek, és élek az ajánlatával, közölte, hogy jó, de ő meg épp eladta a soproni lakását, és Budapestre költözött. És idén először kaptuk meg, hogy milyen jó fejek vagyunk, bezzeg az ő szüleik nem járnak ilyen fesztiválokra. De a kapolcsi fesztivál során nem utoljára...
A koncert után ismét csak élő műsor nélküli helyszínek látogatása maradt, majd indulás haza, ezúttal az előző napból tanulva már azon tapasztalat birtokában, hogy mikor és honnan is indul a busz.
Vasárnap kicsit korábban kelve úgy döntöttünk, megtekintjük a patakparti piacot, de aztán egy pincéből zenét hallva arra irányítottuk a lépteinket, és végül egy nem túl izgalmas fotókiállításra bukkantunk, a lejáratnál lévő udvarban viszont bölcs mondások voltak fákra aggatva, ezek egy részén jól szórakoztunk, más részén elgondolkodtunk. Aztán tényleg felkerestük a piacot, ami kb. egy kihelyezett mini Mesterségek ünnepe volt, mindenféle kézművestermékekkel, gyümölcsborokkal és különféle ínyencségekkel, valamint sokféle étellel is, egyszer mindenképp érdemes volt végigjárni. Árnyékból lehetett volna kicsit több.
Aztán az esti műsort sajnos már nem várhattuk meg, igazából a Pál Utcai Fiúk érdekelt volna, a különböző fesztiválok miatt szinte mindig elkerültem őket idén nyáron, hol azzal egy időben játszottak Pesten, hol nekünk kellett a koncertjük előtt távozni az adott fesztiválról. Na de majd ősszel csak elkapjuk őket valahol.
Hazafelé mindjárt a kapolcsi faluvégen felvettünk két huszonéves stoppos fiatalembert, akikkel aztán jót beszélgettünk Budapestig, (24 órán belül) másodszorra ők hozták fel, hogy az ő szüleik bezzeg nem járnak ilyen fesztiválokra (nagyot nem tévedtek, volt olyan az autóban, aki nálam jóval fiatalabb, de velük egyidős a nagyfia). Aztán hosszan gondolkodtunk azon, hogy ez most cinkelés vagy dicséret volt-e.
Maradjunk talán a döntetlenben.
Szólj hozzá!