Na de én rockzenész sem vagyok – és motorom sincs. Még Csoki, az Üvegtigrisből is lehagyott engem: "Anyámmal élek, Babettával járok, macskám van és ne is legyek kemény?"
Az Open Road Harley Davidson Fesztivál egy olyan motorosfesztivál, ami a motorok királyáról, a Balatonról, a zenéről, a szórakozásról, a csajokról, a csávókról, a sörről szól, és azért van itt egy komoly adag státuszszimbólum-fitogtatás is rendesen. De ez magyar sajátosság, és hagyjuk is ezt szó nélkül, mert hát a Harley nem az ápolónők és a gyári munkások hobbija. Sajnos.
Nem fogok írni a fellépőkről, mert még idén kb. 7653 fesztiválon fellépnek ugyanezek a zenekarok akik itt: a Tankcsapda, Edda, Kowalsky meg a Vega, Hooligans, Anna and the Barbies, Ganxsta Zolee és a Kartell – plusz egy tucat tribute zenekar vonult fel a nagyszínpadon és a sátras Tribute színpadon. Azt azért megjegyzem, Baricz Gergő és zenekara, az ACid/DC olyat veretett, hogy Peti barátommal 20 percig nem szóltunk egymáshoz a gyönyörtől. Még a sör is megmelegedett a kezünkben. Egyet kihagytam, bocsánat, hisz itt volt ifjúkorom legszebb hajú énekese, Joey Tempest és zenekara, a Europe. Na, róluk azért írok majd pár sort.
Az év legmelegebb 4 napja volt június 10-14 között, és minden adott volt egy jó bulihoz: a Balaton vize meleg, a sör hideg, a nap süt, benzingőz van, rekord nézőszám – meg még én is fel vagyok dobva a múlt heti Rock in Vienna élményeim miatt (ITT, ITT és ITT), amit maga a nem írhatom le a nevét milyen Kis meg Suzi meg Jolly meg Kaczór sem tudna elvenni, pedig már úgy érzem, hatalmuk akkora, hogy képesek az agymosásra.
A változásokról annyit, hogy a nagyszínpad átkerült a bejárathoz, ami érthető, mert így nem Alsóörs felé vannak megküldve a hangládák, hanem a Balaton felé, de így meg úgy összeállt a tömeg egy kupacba, mint az egri vár ostrománál a törökök. A nagyszínpad régi helyén kapott helyet a kemping, de abban biztos vagyok, hogy aki idén oda verte fel a sátrát, az jövőre nagy ívben elkerüli azt a részt. Legalábbis sátorállítás szempontból. Reggel 6-tól este 8-ig süt oda a nap, és egy sétahelikopterezés leszállója mellett van. Közvetlen. A helikopter pedig 8 percenként fel-le, így okkal törtek fel bennünk a vietnámi emlékek. Ahogy Dávid mondta: - "Nem örülök, hogy nincs itt a színpad, mert a zenét szeretem, de egy helikopter hangját nem szoktam hallgatni otthon sem!"
Szerencsére a helikopter hangját olykor elnyomja egy full gázon pörgetett HD hangja, és az öblös V-blokk zene füleinknek. Napjaink nagy részét a parton töltöttünk, mert a víz jótékony hatása mindenre kiterjed. Másnaposságra külsőleg és belsőleg is egyaránt hatékony gyógyír, és a meleg ellen is kitűnő védelmet nyújt.
Idén azt tapasztaltam, hogy minden eddiginél többen vannak a fesztiválon.
Azért szeretem ezt a rendezvényt, mert áttekinthető és nem fedik egymást a programok, ezért nem kell dilemmázni, hogy mikor hova menjek. Most is így volt, és a betervezett koncerteken kívül mindent láttunk. Valahogy a tervek minden évben felborulnak, mert vagy megismerkedünk valakivel, vagy berosálunk egy motor látványától, vagy csak simán a sör okozta humorérzékünk hatására a képtelenek vagyunk tovább menni röhögőgörcstől.
Eltökélt szándékom volt, hogy megnyerem a fődíjat, ami egy Harley Davidson volt, és azzal fogok hazamenni majd valamikor, ha már minden pénzemet beletankoltam. A fesztiválon ugyanis minden résztvevő indult a sorsoláson, ha regisztrált. Nos, nekünk sikerült ezen a fesztiválon, ami másnak nem: nem sikerült három nap alatt eljutnunk a regisztrációig, és az okok marha egyszerűek: sör, sör, sör..... Szóval a nyertes nekünk köszönheti a győzelmét!
A nappali semmittevés miatt éjszakai életet éltünk, és minden nap belemozogtunk a napfelkeltébe. Úgy, a magunk módján, mert annyi motor volt mindenfelé, mint jazz fesztiválon az akkord. És ezek egyesével többet érnek, mint a magyar államháztartási hiány, így óvatosan billegtünk a célunkig, nehogy egyhez is hozzáérjünk, és a dominóként boruljon mind.
A nagyszínpadon az esti fellépőkre megtelt a kemping minden nap, és nagyon jó hangulatú koncertek voltak. Függetlenül attól, hogy a Tankcsapdán és a Kowalskyn kívül igazán egyik sem az én világom. De rajongókban nem volt hiány, és az Edda koncerten is olyan rottyon volt a színpad előtti tér, hogy a földönkívüli intelligencia sem mert leszállni Attisért, mert érezhették a túlerőt. Ami kicsit aggodalomra adott okot, hogy egy motoros fesztiválon az éjszakai DJ-k nem kíméltek minket a diszkóslágerektől, és a nem írhatom le a nevét kivel riogatták a hallójárataimat. Nem tudtam mi zavar jobban, hogy berakott ilyen zenét, vagy az, hogy tetszett a népnek. Dávid és Peti barátom ebben a pillanatban futottak is a szállásunkig, és aznap éjszaka már nem voltak hajlandóak eljönni onnan.
Persze volt azért bőven divatrockzene rendesen, de olykor-olykor a léggitáromat a sarokba kellett állítanom. A fesztivál fő fellépője a svéd Europe zenekar volt, akik egyetlen slágerrel bejárták a világot keresztbe kasul, oda-vissza százszor. A Roxette koncert után (ITT OLVASHATÓ) nem hittem, hogy látok ismét egy svéd zenekart, és gondoltam, megvillantom az Ikea törzsvásárlói kártyámat, és soron kívül mehetek egy interjúra.
A Europe előtt a Hooligans lépett fel, akik hozták, amit szoktak. Őrjöngő közönség és több száz nedves bugyi. Nekem mindig az az érzésem velük kapcsolatban, hogy takarékon égnek, és legszívesebben belecsapnának a húrok közé úgy, hogy mindenki leszedje az előtte álló fejét. Ez rendszerint elmarad, és egy fogyasztható langyosrock zenét kapunk. Pedig ehhez a külsőhöz szerintem járna egy fejvesztős, erőtől lüktető rock. Egy igazi mocsok rock!
Kicsit késve, de színpadra lépett a svéd rockzene úttörője, a Europe – több millió szúnyog meg kis tököm tudja, milyen idegesítő gyötrőbogárkák társaságában. Tudtam, hogy a Final Countdown lesz az utolsó dal, szóval lefotóztam az engedélyezett három dalt, és vettem az irányt a pult felé. Onnan nézve egy igen erőtlen és unalmas koncert volt látható. A látványra nem fordított nagy figyelmet a zenekar, és a kivetítőn is csak a turné neve virított. Ami viszont meglepett, hogy az első sorokban az emberek kívülről fújják a dalok szövegét. Valahogy a Carrie, a Rock the Night és a gigaslágeren kívül nem jutott el hozzám más daluk. És most, hogy hallgatom a koncertet, ezen cseppet sem csodálkozom. Kései Edda-stílusban nyomják, csak sokkal unottabban.
Joey Tempest énekes azért láthatóan élvezi, még de inkább a több ezer női sikolyt, mint magát a zenét. Dobálja a mikrofonállványt, meg pörgeti, mint régen a klipekben, amit gyerekként próbáltam utánozni egy partvisnyéllel a tükör előtt, és akkor hagytam abba a művészetet, amikor a padlóváza látta kárát tehetségemnek. Tény, hogy ennyi embert nem láttam még a feszten, mint a Europe-koncerten, és végre elérkezett a vissza.
Hát mi más jött volna, mint a Final Countdown ésa teljes ováció a küzdőtéren, ami a tihanyi vísszhangot is elnyomta. A halak kiugráltak a vízből, hogy egy pillanatra hallják ők is a végső visszaszámlálást. Dévényi Tibi Bácsinak írtam egy levelet 1988-ban, hogy szeretnék találkozni a Europe énekesével, és – jelentem – elintézte. Tuti, hogy az ő keze volt benne! Vége a számolásnak, és szépen mindenki mehetett a dolgára. Motorok felbőgtek, és mehetett megint a körözés a területen. Utolsó éjszaka, nincs más hátra, mint előre. Teljesítettük a tervet!
Összességében egy nagyon jó kis fesztivál volt, nem csalódtunk. A biztonsági őrök valahogy itt a legjobb fejek. A pultosok mind kedvesek, és a főgóré, Dobai Attila a legszimpatikusabb főszervező. Köszönjük, hogy idén is ott lehettünk, és jövőre is számíthat ránk, mert bár nincs annyi pénzem, hogy vegyek egy Harley-t, de megvesztegethető vagyok, és írok én bármit, ha látom az udvaromban állni az amerikai érzés egy darabját. Az se baj, ha használt.... Harley Davidson Open Road Fesztivál, jövőre ismét találkozunk, és jó szokásunkhoz híven, kihozzuk a maximumot belőle. A napi 2-3 óra alvással, hisz aludni tudunk otthon is.
Easy rider öcsém, easy! Na megyek, és felülök egy buszra....
Szólj hozzá!