Ed Sheeran húszéves volt, amikor 2011-ben fellépett a Reading fesztivál BBC Introducing színpadán. Akkor már megjelent néhány EP-je, dolgozott, koncertezett, próbált utat találni magának, de még nagyon messze volt attól az Ed Sheerantől, akit ma a világ ismer. Az Introducing színpadán az évek során a The 1975, Florence + The Machine, Charli XCX és Raye is megfordult, mielőtt arénák és fesztiválok főműsorideje következett volna. Éppen ez volt ennek a színpadnak az értelme: nem a kész sztároknak adott egy újabb lehetőséget a sok közül, hanem megpróbálta megtalálni azokat, akikből egyszer talán azok lehetnek.
A 2008-ban létrehozott fesztiválszínpad tizennyolc év után idén eltűnt a Reading & Leeds programjából. Önmagában ez még nem jelentené azt, hogy a feltörekvő zenészeknek is menniük kell. A Festival Republic az egész fesztiválstruktúrát átalakította, és az Introducing helyére érkező Canopy színpadot továbbra is az új előadók egyik bemutatkozási helyeként határozta meg. A szervezők szerint a változás egyenesen szélesíti a lehetőségeket: korábban csak a BBC által kiválasztott előadók kerülhettek az Introducing színpadára, most viszont egy „sokkal szélesebb” merítésből válogathatnak.
Ez elég jól hangzik.
Aztán megjelent a program.
A Canopy fellépői között ott volt Violet Grohl, Dave Grohl lánya; a Villanelle élén Gene Gallagher, Liam Gallagher fia; Cruz Beckham, David és Victoria Beckham fia; valamint a People I've Met nevű zenekarával Moses Martin, Chris Martin és Gwyneth Paltrow fia. A programban szerepelt a December 10 is, az a fiúzenekar, amely Simon Cowell Netflix-sorozatában alakult meg, és már lemezszerződéssel rendelkezik. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a brit sajtóban és a zeneipar környékén megjelenjen a Canopy kevéssé hízelgő új neve: „nepo baby stage”.
Csakhogy az efféle viták ilyenkor rendszerint rossz irányba indulnak el. A kérdés gyorsan az lesz, hogy Violet Grohl elég tehetséges-e, Gene Gallagher megérdemli-e a helyét, vagy Cruz Beckham a vezetékneve nélkül is eljutott volna-e Readingig. Ezekre a kérdésekre természetesen lehet válaszokat keresni, de egyik sem érinti igazán az általunk górcső alá vett probléma lényegét. Híres ember gyereke is lehet tehetséges, írhat jó dalokat, dolgozhat keményen, és semmi ok nincs arra, hogy pusztán a származása miatt ne lehessen zenész.
A kérdés az, hogy nekik szükségük van-e erre a bejáratra.
Mert ha van tíz ajtó, amelyen be tudsz jutni a zeneiparba, és elfoglalod azt az egyet is, amelyet eredetileg azok számára építettek, akik előtt a másik kilenc zárva van, akkor már nem egyéni privilégiumról, hanem a lehetőségek aránytalan elosztásáról beszélünk.
Egy híres vezetéknév ugyanis nem garantál tehetséget és főleg nem garantál tartós karriert, de olyasmit biztosíthat, ami egy kezdő zenész számára legalább olyan értékes: hozzáférést. Igaz, a zeneipar ma már nem egy illuminátus titkos kézfogással, immáron elérhetővé váltak a producerek, a zenészek, a menedzserek, a koncertszervezők – s már az első megjelenésekre odafigyelhet a sajtó. De egy tök ismeretlen zenekarnak előbb valahogyan akkor is el kell érnie, hogy valaki meghallgassa, míg egy ismert név esetében ez a kíváncsiság már az induláskor adott. Ez persze nem az érintett gyerekek bűne. Valószínűleg kevesen mondanának nemet egy lehetőségre csak azért, mert mások nehezebben jutnak hozzá. A kérdés inkább az, hogy a zeneipar milyen lehetőségeket tart fenn azok számára, akiknek nincs ilyen induló előnyük.
A BBC Introducing éppen ilyen helynek készült. A rendszerbe független, lemezszerződés nélküli előadók tölthették fel a zenéiket, amelyeket helyi BBC-szerkesztőségek és műsorok hallgattak, játszottak és vittek tovább. Nem volt tökéletes rendszer, és soha nem is működött valamiféle steril meritokráciaként. Tom Robinson, aki hosszú éveken át vezette a BBC Radio 6 Music Introducing műsorát, maga is beszélt arról, hogy a kiválasztásba időnként az iparágból érkező ajánlások is beleszóltak. Mégis létezett egy olyan út, amelyhez az első lépéshez elvileg nem kellett ismerni senkit: el kellett küldeni egy dalt.
Hogy ennek milyen jelentősége volt, azt talán a 2026-os Reading & Leeds programja mutatja a legjobban. A BBC szerint az idei brit fellépők körülbelül 70 százalékát támogatta pályafutása valamely pontján az Introducing, köztük az idei headlinereket is: Florence + The Machine-t, Charli XCX-t, Dave-et és Raye-t. Ez nem azt jelenti, hogy a BBC csinált belőlük sztárt. Azt viszont igen, hogy a ma már magától értetődően nagynak tekintett nevek jelentős részének pályáján volt egy pillanat, amikor valakinek először kellett azt mondania: na, akkor hallgassuk meg őket!
A Festival Republic érve ettől még nem söpörhető le az asztalról. A BBC Introducing színpad megszüntetésével szerintük nem szűnik meg a feltörekvő zenészek támogatása, és a Canopy mellett más színpadokon is szerepelnek új előadók. A BBC Introducing maga sem szűnt meg: ősszel tíz brit helyszínen rendez élő eseményeket, tovább működik az Uploader rendszere, a helyi és országos rádiós hálózata, és más fesztiválokon is jelen marad. Vagyis nem arról van szó, hogy egyik napról a másikra megszűnt volna a brit utánpótlás-nevelés. Inkább arról, hogy eltűnt az egyik különösen értékes végállomása: az a lehetőség, hogy egy addig ismeretlen előadó a Reading & Leeds hatalmas, jórészt fiatal közönsége előtt mutatkozzon be.
Juliette Jackson, a The Big Moon énekese pontosan ezt hiányolta a Guardiannek nyilatkozva. Zenekara 2015-ben, mindössze egy évvel az alakulása után jutott el az Introducing színpadára, amikor még pénzük és komoly hátországuk sem volt. A BBC Radio 1 Introducing műsorvezetője, Jess Iszatt pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy kevés olyan hely maradt, ahol egy kezdő előadó ilyen fiatal és ekkora közönség elé kerülhet.
A fesztivál után keltezett kritikákból ráadásul kiderült, hogy a híres vezetéknevek sem feltétlenül jelentik azt, hogy a közönség valóban kíváncsi arra, ami a színpadon történik. A Guardian helyszíni tudósítója csalódást keltőnek írta le a Canopy „nepo baby” vonulatát: egyes fellépésekre a híres családi kapcsolat becsalogatta ugyan a kíváncsiskodókat, de az érdeklődés nem feltétlenül bizonyult tartósnak... A lap szerint a színpad legerősebb produkciói között éppen kevésbé ismert előadók, mint pl. Tooth és Sade Olutola szerepeltek, akik korai és rövid műsoridőt kaptak.
Ez pedig visszavisz oda, ahonnan az egész történet indult. A BBC Introducing színpada nem azért volt fontos, mert minden zenész, aki fellépett rajta, később befutott. Nyilván a többségből nem lett Ed Sheeran, Charli XCX vagy Florence Welch. Éppen az volt a dolga, hogy akkor adjon lehetőséget, amikor még senki nem tudhatta, kiből mi lesz.
Az új előadók felfedezése természeténél fogva kockázatos. Egy ismeretlen név nem hoz magával sajtófigyelmet, családi történetet vagy eleve kíváncsi közönséget. Könnyebb olyan húszévest műsorra tűzni, akinek a vezetéknevét már húsz éve ismeri a közönség, mint azt, akinek még a keresztnevét sem hallotta senki. Csakhogy ha a zeneipar kizárólag a kisebb kockázatot választja, egy idő után éppen azt a képességét veszíti el, amelyre a saját jövőjéhez szüksége van: hogy ismeretlen embereket tegyen ismertté.
Ezért a Canopy körüli vita érdekesebb annál, hogy hány híres szülő gyereke fért rá egy fesztiválprogramra. Nem az a legfontosabb kérdés, hogy ők miért vannak ott, hanem az, hogy ki nincs ott. Őket persze nem tudjuk felsorolni... De van még egy izgalmas kérdés: mi történik további élete/pályája során azzal az emberrel, akinek nem volt alkalma megtanulni, hogyan kell egy zárt ajtó előtt toporogni...?
Az írásunk a The Guardian cikke nyomán készül.
Szólj hozzá!