Ráadásul nem is egészen igaz, mármint a cím, mert a fesztivál első két napján a „gasztro” részt egy malacgiroszsütő meg egy (a pesti romkocsmanegyedben Soul Food néven elérhető) kreol konyha képviselte, oszt slussz.
Mivel nem volt más, és nem akartunk folyton szendvicset enni, mindkettőt kipróbáltuk, a malacgirosz – kétféle ízesítéssel – ehető bár, de nem ájultunk el tőle, a kreol konyha nekem jó, a barátnőmnek nagyon csípős volt (persze, lehetett volna kérni a jambalayát nem csípősen is, de akkor meg mitől jambalaya, nem?). Itt mondjuk legalább többféle és változatosabb étel volt, csirkés szendvics krumplival stb. is, de azért egy gasztrofesztiváltól én valahogy többet várnék étel tekintetében, na. Még úgy is, hogy volt persze sajtkóstoló meg rétes és kézműves édességek is, de ezek azért nem jóllakás céljából vannak, lássuk be.
Étel megvolt, a gasztronómiának azonban része az ital is, hát szóljunk arról is.
Elsőként a sör, ami ezúttal Kőbánya (ahol a kocsmában nincs dzsúsz, mint Bill bátyótól tudjuk, aki a meghirdetett műsorral ellentétben sajnos nem volt mégsem) terméséből állt, úgymint Dreher (490 Ft) és Ászok (390 Ft), és bár a rossz nyelvek azt beszélik, hogy a fesztiválokon mindig az olcsóbb sört kérd, mert úgyis azt kapod akkor is, ha a drágábbat kéred, csak többért, nos, ez itt nem volt igaz, mindkettőt kipróbálva határozottan nem ugyanazt csapolták. Kár, hogy péntek-szombaton mindössze 1 darab sörkimérés volt, bár a fesztiválon részt vevő tömeget ez is kiszolgálta, komolyabb sorok nem alakultak ki. Nem a pultosok voltak ennyire fürgék (volt, aki egyik nap már déltájban kicsit mólés volt), a tömeg értendő idézőjelben.
Borból viszont elég komoly választék volt bent, a koncertek helyszínén (ESZI Sportcsarnok), a közeli Szekszárd két pincészete mellett voltak még Villányból és a Balatontól is, a beharangozott Tokajnak és Zalának viszont nyomát sem láttam. A választékot 3 nap alatt végigkóstolva (tényleg csak kóstolva) úgy vélem, nem lehetett kifogás a minőségre és az árakra sem, 250 Ft-ért már mindegyik pincészet borából lehetett kapni (persze a menőbb küvék ára akár az 1000 Ft/decit is verdeste, de hát aki ennyire ínyenc... és ezek palackozva sem olcsók), igaz, 100 Ft-os kannás nem volt, csak minőségi borok.
És volt persze pálinka is, a helyi Rideg pálinkaház képében, 200 Ft/2 centtől indulva (szomorú ez, hogy már itt sem stampedli – azaz 3 centes – meg feles a mérce...), jobbnál jobb ízekben, és a fiatal generációt képviselő főzőmester érdekfeszítő tájékoztatót is tartott részünkre a pálinkakészítés csínjáról-bínjáról, amikor épp nem vártak sokan a kiszolgálásra.
Szóval az mindjárt látható, hogy az árak budapesti árszinthez szokott embernek viszonylag barátiak voltak, kár, hogy nem berúgásra hajtottam, relatíve olcsón meglett volna.
Természetesen bármennyire gasztro is, ezen a fesztiválon azért mégiscsak a zene az elsődleges, bár a fesztivált nevével ellentétben idén épp nem a blues volt többségben.
Amikor pénteken odaértünk, akkor épp a Varga János Projekt zenélt, a doboknál az East-ből átemelt régi zenésztárssal, Király Istvánnal, és persze Varga Janó invenciózus gitárjátékával, kiváló progresszív rockzenével. Ami nem blues, de nem is baj, ráadásul állítólag volt az is, csak mi késtük le a maratoni, mintegy 3 órás koncert jó részét (így jár az, aki pénteken még dolgozik), és korábban terítékre kerültek a Mediterrán Combo latinos és a nyíltan a ZZ Top-ra hajazó Zig-Zag Company bluesos és blues-rockos zenéi is, talán csak az East-dalok maradtak ki.
Szóval mi csak az utolsó kb. 1 órát hallottuk, de az kifogástalan volt. Az csak utólag derült ki, hogy ez volt Varga Janó 60. szülinapi koncertje – és minden tekintetben méltó is volt ehhez. Isten éltesse!
A műsorban ekkor már volt némi (olyan laza 1 órácskányi) csúszás, és mivel Carl Verheyen és zenekara helyett egy a műsorban első látásra nem szereplő egy szál gitáros lány jött (ő lehetett Bettina Schelker, aki egyébként profi bokszoló is), aki nem volt rossz, de azért túl magával ragadó sem, így jó 20 perc után gyorsan elmentünk a szállásunkra lerakni az autót, hogy az esti 35 fokban végre tesztelhessük a sört is, ugyanis amikor megérkezéskor kérdeztük a szállásadót, hogy milyen messze van a sportcsarnok, mondta, hogy Hú, nagyon, érdemes autóval vagy taxival menni! Hát ez a nagyon kb. annyi volt, mint a Blahától a Keleti, jó 800 m.
Mire visszaértünk, épp kezdett az este sztárja, a Supertramp-ben gitározó Carl Verheyen és zenekara, akik kéthetes európai turnéjukba illesztették be a paksi fesztivált is (a Supertramp zeneszerző-szövegíró-énekes-gitárosa (meg egyes számokban billentyűse és basszusgitárosa), Roger Hodgson meg július 15-én lesz Veszprémben a Veszprémfeszten, bár ők egyszerre soha nem játszottak tudtommal a zenekarban). Átlagos hangú énekest, ámde kiváló gitárost ismerhettünk meg a személyében, teljesen élvezhető, de azért nem túl érdekfeszítő, inkább rockos, mint bluesos (sőt, időnként jazzes, latinos és olykor már-már új hullámba átcsapó) számokkal, viszont neves gitárosoktól egészen szokatlan szerénységgel, ahogy saját szólói között a háttérbe húzódva hagyta hosszabb szólókban kibontakozni a dobost és a basszusgitárost is (akiknek a nevét viszont nem sikerült kiderítenem).
Utánuk a Soulbreakers nevű magyar formáció következett Kyruval (akit én bizony nem ismertem meg, pedig a Molotov Funk koncertjeire elég sokat jártam, és koncertek után jókat beszélgettünk többek közt vele is) és Pleszkán Écskával – ők már valóban a bluesos vonalat hozták. A közönség, amely Carl Verheyen fellépése alatt sem érte el a 300 főt, ekkorra még inkább megcsappant, ami azért volt érdekes, mert Tátrai Tibor is szerepelt az „étlapon” a Soulbreakers „összetevői” (ha már gasztro...) között. Persze mint kiderült, inkább mint vendégcsalogató, talán 3 vagy 4 számba kapcsolódott csak be a koncert végén, viszont ezek voltak a legjobbak, és Tátrai inspirálásával a zenekar két másik gitárosa (úgy kettő, hogy esetenként váltották egymást gitár-basszus vonalon) is olyat produkált, amit az addigi műsor alapján ki sem néztem belőlük. Így legalább azok jól jártak, akik a műsor végét is kivárták. A koncertet végül egy Hendrix-dallal zárták.
Másnapra meg volt hirdetve egy koncert az evangélikus templomba, ami a fellépők alapján igen érdekesnek tűnt, el is indultunk megkeresni, de aztán egy idő után feladtuk, mert a sok templom közül a helyiek sem tudták, melyik az evangélikus , amelyekhez odaküldtek bennünket (pl. a Makovecz-féle, ha nem is a világ, de a város végén, ami majdnem evangélikus... valójában ökomenikus, de az is egy szép idegen szó), azokban bizonyosan nem volt nemhogy koncert, de egy teremtett lélek sem. Sajnos, a GPS sem tudott mit kezdeni az „evangélikus , templom, Paks” szavak bármilyen sorrendben beírt verziójával, legközelebb Kömlődön mutatott ilyet, szóval tanulság a szervezőknek, hogy a helyismerettel nem rendelkező látogatók részére lehet, hogy érdemes lenne azt is megírni, mi az adott templom címe (utólag persze megtudtuk, Kossuth u. 29., idevésem segítségül annak, aki jövőre megy a fesztiválra).
Ezt követően némi városnézést + kései ebédet iktattunk a programba, majd elindultunk újra az ESZI csarnok felé, és onnan alig 2 sarokra egy hangszerbolt előtt spontán (alternatív? ellen?) bluesfesztiválba (nevezhetjük jamelésnek is) botlottunk, viszont egészen jól zenéltek, úgyhogy egy darabig őket hallgattuk.
A csarnokba érve épp Tóth Vera énekelt Éles Gábor triójától kísérve, ahol ismét kiderült, hogy Verának milyen remek hangja van, más ennek a töredékével évtizedeken keresztül országos sztár tudott lenni. Nevet inkább nem mondanék. Verának pedig kellene egy jó menedzser meg egy jó zeneszerző.
Ami viszont ez után következett, az simán mondható az idei fesztivál meglepetésének (és mint másokkal beszélgetve kiderült, nemcsak számomra).
Mert persze tudtuk ugyan, hogy ki a Martin Barre, mert ő volt a szombati húzónév, hát mégiscsak a Jetro Tull gitárosa lassan 50 éve, na de amit ezen az estén kaptunk, arra szerintem senki nem számított. Blues ugyan csak nyomokban volt (maga Barre is megjegyezte két szám előtt is, hogy bár ez bluesfesztivál, de ők alapvetően nem azt játszanak, na de jöjjön most egy blues – és hát még az sem volt blues igazán, persze ezt már csak én teszem hozzá).
Viszont olyan elképesztően jó progresszív rockot hoztak az „öregek” (nem tudom, volt-e bárki is 50 alatt a színpadon), hogy szemünk-szánk elállt. Mindezt úgy, hogy a Jethro Tulltól – emlékeim szerint – talán csak egyetlen szám (Thick as A Brick) szerepelt a műsorban, persze Ian Anderson és így fuvola nélkül, kicsit keményebb hangvételben. Álljon is itt a zenekar teljes névsora: Dan Crisp – ének, gitár, Alan Thomson – basszusgitár, George Lindsay – dob, Richard Beesley – szaxofon, klarinét. Mert persze Martin Barre – gitár.
Utánuk a (bár svédes nevű, de) finn Ina Forsman & Helge Tallquist Band következett, nos, az igazi bluesrajongóknak nem lehetett panaszuk, ők ugyanis szinte 100%-ban bluest játszottak egy remek hangú énekesnővel és mondhatni, klasszikus bluesfelállásban, gitár, basszusgitár, dob, szájharmonika, többek között olyan dalokkal, mint Muddy Waters-től a Mannish Boy (vagy Hobo változatában Közép-európai Hobo Blues II.), amin Nemes Nagy Péter kollégám el is polemizált, hogy ha már nő énekli, akkor átírhatta volna a szöveget valami nőkről szólóra. De hát olyan szlengeket, mint a hoochie-coochie man (kb. kurvapecér) elég nehéz átrakni szlengesen női változatra, ráadásul négerül, pláne hogy dicsekedés legyen, mint az eredetiben, és ne alázza vele magát a nő mindenki Macájaként. Szóval jó volt ez így. Szerintem.
A sportcsarnokban ők voltak aznap az utolsó fellépők, ám akinek ez nem lett volna elég, az átvonulhatott (már előző este is, csak mivel először voltunk itt, erről mit sem tudtunk) a pár száz méterrel arrébb lévő Új Hullám sörözőbe, amely erre a három estére felvette a Gastroblues Klub nevet, és a sportcsarnokos koncertek után még itt is volt némi örömzene (bennfenteseknek jamelés).
Ha másért nem, azért is érdemes volt átmenni ide, mert össze lehetett futni olyan notabilitásokkal, mint Tiffán Zsolt országgyűlési képviselő, ezúttal a Tiffán pincészet sportcsarnokbeli képviselete után civilben, akiről kiderült, hogy egy nagyon közvetlen, laza, normális pasas, országgyűlési képviselő létére, akivel jól el lehet beszélgetni ismeretlenül is.
Meg persze rajta kívül megjelent a sportcsarnokban fellépők igen jelentős része is, a finn zenekar például meglepődött és kifejezetten megörült, amikor finnül üdvözöltem őket, mivel ha Pakson nem is, de a kocsmában valószínűleg én voltam rajtuk kívül az egyetlen, aki beszéli valamennyire a nyelvet. Persze egy idő után én is kértem, hogy váltsunk inkább angolra, mindenki jobban jár, 21 év kihagyás még a viszonylag könnyű finn nyelv esetén is túl hosszú.
A gasztro résznek aztán vasárnap jött el igazán az ideje, ekkor az ESZI csarnok kertjében (vagy inkább szabadtéri pályáján) főzőversenyt rendeztek, ezúttal a borral főzött ételeké volt a főszerep (értsd: bornak az ételbe is kellett kerülnie, nemcsak a szakácsba), és 250 Ft-os kóstolójegyért (a begyűlt összeg jótékony célra ment) lehetett kóstolgatni harcsapaprikástól birka-, pacal-, vaddisznó-, szarvas és őzpörköltön át az erdélyi/román mics (mititei) nevű (kb. mint a csevapcsicsa) ételig különféle finomságokat, amíg el nem fogytak.
Közben meg mentek persze a koncertek (a 40 fokban; a tűző napon, ahol a közönség állt, ez lehetett 50 is, ez volt év legmelegebb napja eddig), ezúttal szabadtéren, a sportpálya közepén felállított kamion platóján (tulajdonképpen őket főzték körbe), olyan zenékkel, mint Garda Zsuzsa és a nagyszerű bluesgitáros Benkő Zsolt duója vagy a Harakyru Band (a péntek esti fellépő Kyru másik zenekara), illetve a Radics Bélát (számaival és szellemében is) megidéző esztergomi Tűzkerék XT, akiket mindenképp meg kell említeni már csak kiváló gitáros-énekesük miatt is (ezúttal egyes számokban vendégzenésszel, 3 gitárossal is zenéltek). A koncert közben és után ismerősökkel vitáztunk is egyet arról, hogy vajon Radics mire jutna most, mert a maga idejében kiváló gitáros volt (bár amikor én láttam 1979-től a Tűzkerék nevű zenekarával, akkor már nem igazán, részegen a színpadra lépve néha úgy tűnt, azt sem nagyon tudja, hol van, mi fiatal gitárospalánták csodálkoztunk is, miért mondják rá a nálunk akár csak 5 évvel idősebbek is, hogy gitárkirály, aztán később hallottam én is koncertfelvételeit, amikor még a csúcson volt, hát tényleg tudott), de ma már sok jó gitárost találni az országban, és arra jutottunk, hogy nem is okvetlenül a technikája miatt csodálták csak, hanem amiatt is, hogy olyan zenéket játszott (Hendrix, Cream, Zeppelin), amilyeneket akkoriban itthon mások nem, viszont a fiatalabb generációban (mai 30–50 évesek) biztosan több olyan gitáros is van, aki simán felvenné vele a versenyt.
Érdekesség, hogy bár talán nem miattuk jött, de jelen volt a Radics-dalok jelentős részének (valamint a Korál, Piramis stb. dalainak) szövegírója, Horváth Attila is a koncerten. Mint mondta, ő is most először járt a paksi Gastroblues fesztiválon, és tetszett neki.
Utánuk Takács Tamás már nem dirty Blues Bandje lépett színpadra, és a Tamástól megszokott bő lére eresztett (mégiscsak gasztro, nem?), sajátos humorú összekötő szövegek és saját számok mellett jó pár feldolgozást is előadtak. Viszont úgy látszik, rég voltam már koncertjükön, mert Tamáson és a gitáros őstag Gál Gabin kívül nem ismertem mást a jelenlegi felállásból.
A szabadtéri műsort végül az előző nap is látott finn Ina Forsman & Helge Tallquist Band zárta, írtam róluk fentebb.
A koncert késő délután a sportcsarnokban folytatódott, bár a beengedés nem volt teljesen zökkenőmentes, annak ellenére, hogy a szabadtéri színpadról azt ígérték, az oldalbejáratokat is megnyitják a könnyebb bejutás érdekében, végül a főbejáratnál is közel egy órát kellett várni a kapunyitásra.
Bent aztán Szűcs Antal Gábor és Tátrai Tibor (azaz a Latin duó) fogadta az érdeklődőket, persze nem pálinkával-lágy kenyérrel-sóval, hanem latin gitárzenével. Bluesnak ugyan ez sem blues, de aki szereti a műfajt, az biztosan jól érezte magát a két virtuózt hallva. Láthatóan nekik is tetszett, a számok között össze-összebokszoltak a levegőben.
A Latin duót követte aztán az egész fesztivál főműsorszáma, Beth Hart, akit napjaink Janis Joplin-jaként is emlegetnek. Erre a koncertre össze is jött már akkora közönség, amilyet az előző két nap fellépői is megérdemeltek volna, ha tömve nem is volt a csarnok, de egy erős 2/3 ház azért összejött. Bár az első nap panaszkodott az egyik szervező, hogy 930 főre korlátozták a közönség létszámát a tűzoltók, szerintem még ezen az estén sem fenyegette a fesztivált az a veszély, hogy ki kell tenniük a Telt ház táblát. Sajnos, mondom én szubjektíve, mert nagyon jó hangulatú, emberléptékű fesztivál ez a háromnapos paksi buli, és a törzslátogatók szerint népesebb is szokott lenni a korábbi években.
Ami a koncertet illeti, nem volt rossz, de mélyebben azért nem fogott meg, azt pedig mindig is kissé furának és színpadias ökörségnek tartottam, hogy számonként cserélik a hangszert a gitárosok (előző este Martin Barre és Dan Crisp, pénteken Carl Verheyen végignyomta egy gitárral a koncertet) – itt ez annyival volt még díszítve, hogy számonként egy külön erre tartott ember hozta be a színpadra a gitárokat a két gitárosnak. A basszusgitár valahogy bírta végig.
Beth az ének mellett zongorázott is, meg persze volt lágyabb akusztikus darab is, gondolom, ez mára kötelező kellék lett női előadóknál (de talán már egy rockzenekar sem ússza meg ballada nélkül, ha akar olyat, ha nem, a kiadó rájuk kényszeríti; hallottam már ilyet Magyarországon is). Szóval nem volt rossz, csak épp a joplini energiát és vadságot hiányoltam végig, nekem elég egysíkú volt az egész koncert.
Ami engem illet, nálam mindenképp és magasan a Martin Barre Band vitte el a pálmát az idén.
Még vasárnap éjjel is volt koncert (after party) az Új Hullámban is, ezúttal a Big Mouflon Band olyan vendégekkel, mint Török Ádám, Tátrai Tibor és Varga Janó – nem lehetett rossz, de sajnos, hétfőn már a bánya várt, úgyhogy ezt már nem láthattuk, amit azóta is sajnálunk.
Ja, írhattam volna még Póka Egonról és zenekaráról is, mert láttam-hallottam őket, de mivel ő a koncerten kifejtette, hogy mennyire utálja a sajtót, gondoltam, akkor maradjunk ennyiben.
(Csak mellékesen jegyezném meg, hogy akkor nem értem, miért hívnak olykor újságírókat a sajtótájékoztatóikra ők is. Én akit utálok, azt nem hívom meg, és nem etetem-itatom. Valamint azt is hozzáfűzném még, hogy az újságírókat nem csak akkor kell szeretni, amikor jókat írnak a zenekarról, ugyanis aki kiáll a színpadra, az ezzel vállalja azt is, hogy esetleg valakinek nem tetszik, amit csinál, és ha újságíró, akkor nem hazudnia kell, hogy de jó volt, hanem a saját véleményét kell megírnia. Azaz ha nem tetszett neki, akkor azt (bár Pókáról ilyet még nem olvastam, és ez nem véletlen). Akár azt is, hogy miért nem tetszett. Hiteles tájékoztatás, ilyesmi.)
FOTÓK: Hursán Magdolna
Szólj hozzá!