Mamma Mia!

MOONHEAD PROG FEST – Megrendezték az Első Magyar Progresszív Rock Fesztivált

2023/01/24  ·   Fesztivál   ·  Mohácsi Mohabácsi Zoltán

Saxon Dave-nek, alias Szász Dávidnak, a Mandrake Moon együttes vezetőjének régi álma volt, hogy összehozzon egy magyar progrock fesztivált. 2023. január 21-én, szombaton mindez sikerült!

Fotók: Mohácsiné Palásti Márta (www.martassist.hu)

Progresszív rock. Ezerszínű, stílusú műfaj. Klasszikusan a rock zenei művészi igényű, összetett, kezdetben jobbára koncept alkotásait jelentette. Olyan muzsika, amely a kompozíciói jellemzőit tekintve meghaladja a rockzene mainstream határait: összetettebb, igényesebb, művészi igényű, a zenedarabok gyakran hosszabb a rockműfajon belül megszokott három-ötperces daloknál, van, hogy egy-egy szerzemény több tételből áll. Általában tehát odafigyelős hallgatást igényel.

Ha zenéről van szó, s az ember a rádiót hallgatja, a tévét nézi, az tűnik fel neki, hogy nem tűnik fel semmi. Mármint, ha nem csupán a mainstream muzsika érdekli. Vagy pont az nem. A műfaj kedvelői között van, aki úgy tartja, hogy a progrock nagy korszaka, a hetvenes évek közepével-végével lezárult, s azóta sem létezik, csak a műfaj már ismert paneljeinek az újrahasznosítása történik. Ezért nincsenek már akkora egyéniségei sem, mint amilyenek kezdetben voltak. Jól el lehet vitatkozgatni, van-e élet a Pink Floyd, a Jethro Tull, a King Crimson, a Genesis és a többiek után?

Jelentem, ízlések és pofonok, vitatkozzon, aki akar, én meg hallgatom azt a rengeteg pazar muzsikát, amit itt-ott lelek, ajánlanak, megszólal, rám üvölt, felkavar, andalít, elképeszt, megmozgat. Mert, hála Istennek ma is vannak jócskán, akik művelik ma is a műfajt.

A Moonhead Prog Fest

Bár a fesztivál afféle zanza-fesztivál volt, a meghívott zenekarok stílusának a változatossága biztosította a fesztivál-jelleget. Az elhangzott zenék nem egy-egy változat voltak adott kaptafára, hanem egy irányzat hét, különböző stílusa. S ugyan sok volt a hét óra figyelem (pont 9,3-szor több, mint amire egy átlagember kondicionálva van), ám az óránkénti változatosság nyújtott némi könnyebbséget. 

Interjú Szász Dáviddal (Saxon Dave) a koncert fő szervezőjével.

A fellépők listáját látva lehet örvendezni, hogy kapásból van hét együttes, amely ebbe a műfajba sorolható, és össze is terelhető a többiekkel. 

S lehet fanyalogni is, persze, a lista láttán. Mert ha magyar progrock, akkor az átlag zenehallgatónak nem ezek a nevek jutnak eszébe, hanem a Solaris, az East és az After Crying, a Panta Rhei vagy Varga János, és újabban az iLand. Kis megerőltetéssel talán még a Special Providence neve merülhet fel. S itt lehetne természetesen Török Ádám bármilyen Minije is, simán, különösen a Bartók-műsorral. (Török Ádám egyébként üdvözletét küldte a fesztivál résztvevőinek.) Rossz, aki rosszra gondol: ezzel semmiképpen sem azt akarom mondani, hogy az ebben a bekezdésben soroltak jók, míg a fesztivál fellépői másodrendűek lennének. Dehogy akarok ilyet mondani!

Térjünk vissza azonban a realitásokhoz. Az első, a legfontosabb, amit ki kell mondani: progrock-fesztivál még nem volt Magyarországon! (Elméláztam, mert eszembe jutott a szigetvári Prog Camp. De az mégis más, zúzósabb. Bár valahol, tény, rokonszakma, amire az is utal, hogy van fellépő-átfedés a két rendezvény között.) Akkor sem, ha ez az eredeti (és későbbi) tervekhez képest, a mostani egy zanza-fesztivál. Ám ezért a zanzáért is hálásnak kell lennünk. Éppen ezért úgy döntöttem, a szervezést, a helyszínt, a technikát illetően ezúttal semmit, senkit nem fogok kritizálni. (Az elsőnek megkóstolt, szűretlen, jellegtelen, íztelen világos sört nem tudom kihagyni, de a második kóstolás, aromás, harmónikus félbarna simán kiütötte az első csalódást.)

Az egyes zenekarok teljesítménye más kérdés, a személyes véleményem itt lesz. Hangsúlyosan úgy, hogy minden fellépőre abszolút nyitottan mentünk be, semmiféle prekoncepciónk nem volt senki felé. Nem szoktam mentegetőzni, mosakodni, amikor koncertbeszámolót írok. Most mégis megteszem. Mert akkora a tiszteletem a rendezvény és a műfaj iránt. Senkit megbántani nem akarok. Mi itt, ezen a koncerten is a közönség voltunk. Akinek ízlések és pofonok és nem tetszhet minden. Minden kritika, élménybeszámoló, tetszik, nem tetszik, szubjektív. Egyfelől. Másfelől meg akkora dömping van zenéből, hogy annyi ideje a jó Istennek sincsen, hogy mindent figyelemmel végig hallgasson, akkor is, ha nem igazán tetszik. Bár megbántani senkit nem szeretnénk, már csak azért sem, mert zenei ízlésünk miatt, progrock, egy akol vagyunk, csak az irányzatokban térünk el. Hát akkor ebben a szellemben...

(Csak halkan és csöndben, mert a kisördög nem aludt bennem. Számolgattam, saccolgattam. Egy belépő négyezer forintba került. Hét óra zenéért. Nagyon hasraütve egy koncertre körülbelül ötvenen-hatvanan juthattak be. Feltételezve, hogy voltak, akik éppen szusszantak, mosdóba mentek, sörért álltak sorba, ettek, ittak, jól mulattak, cigiztek odakint, cédéket nézegettek, oxigént kerestek, bármi. Ők legyenek szintén hatvanan. De ez a szám tutira túlbecsült. Szóval százhúsz néző. [Újra mondom, lehet, piszok nagyot tévedek!] De ha százhúsz, akkor a fellépők bevétele 480.000 forint. (A sajtós-listát feledjük el! Bár volt, de most feltételezzük, hogy ők is fizettek... Aztán felejtsük el Dave bevételét is... Meg a roadokét, a technikusokét is, azt, hogy a Legendának is fizetni kellett a termekért, szóval a világon semmit sem nézek, csak teljesen egyenlően szétosztom a zenészek között a teljes bevételt, akkor fejenként hazavihettek az egyórás koncertjükért 13.333 forintot. De, mondom, ha a teljes bevételt közöttük osztjuk szét. Ha nagyot tévedek a nézőszámban, mondjuk hárommal megszorzom, az összeg akkor is negyvenezer forint. És a zenészeken kívül senki sem kapott semmit. S az Android Debrecenből, a Broken Springs Miskolcról érkezett [v.ö. üzemanyagköltség]. Szóval üzletnek ez, nagyon úgy fest, igen vacak business volt.)

A hétórás koncert,  amelyen minden érdekel

Volt bennem némi tartózkodás egy hétórás, nonstop koncerttel szemben. Ahol elsőre minden és mindenki érdekel. Az, hogy a Legenda, az, hogy jó sörök vannak, s az, hogy meleg étel is van, jó előjelnek tűnt, ha belefáradnék a muzsikába. Igazi érdeklődés a fellépő zenekarok közül bennem a Mandrake Moon és a Tompox iránt volt. Őket már hallottam. A M.A.Y.A-ra Garda Zsuzsa (Keep Floyding, Garda-Benkő Duó) miatt voltam kíváncsi. Aztán kiderült számomra, hogy a zenekar az egykori, a nagy közönség előtt ismeretlen, ám legendás You and I tagjaiból áll.

De már három egyórás koncert is három óra. S lesz ezenkívül még négy! Egek, fogjuk mi ezt bírni? Saxon személyes meghívása aztán nagyot lökött az amúgy sem tartózkodó akarásomon. És máris jelentem: bírtuk. Társam ugyan a hatodik fellépőre, az Androidra elfáradt, de jómagam mindvégig simán tudtam figyelni. A koncertek két külön teremben zajlottak, váltórendszerben:amíg az egyik teremben ment a műsor, addig a másikban folyt a színpadi beállítás. Két koncert között tíz perc szünete volt a hallgatóságnak.

Marcello's Mystical Mind

Az első együttes, amiről semmit sem tudtam. A nevük tetszett. Meg az is, hogy a Porcupine Tree-hez hasonlították őket. Ami nem kis elvárást támasztott velük szemben. A koncertjükről sajnos majdnem teljes mértékben lekéstünk, másfél számot hallgattunk csak meg, de az több volt, mint meggyőző. A Porcupine Tree-s hasonlattal nem vitatkozom. Ami elsőre, különösebb odafigyelés nélkül is feltűnt, az az énekes, Török Viktor frenetikus hangja. Még sörért álltunk sorba, amikor az előttem álló úriember hozzám fordult.

Nagyon jó hangja van ennek az énekes srácnak! Nem tudod, hogy hívják őket? 

Kicsit gondolkodnom kellett, de tudtam. Mentségem legyen, Török Viktor is azt nyilatkozta, hogy nehéz megjegyezni a nevüket, de ha megvan, utána a kereső egyből őket adja ki. :-) Bár késve érkeztünk meg, annyira akartam inni egy sört és elszívni egy szivart, így éppen csak bepillantottunk a koncertre és már mentem is kifelé. Dave is ekkor jött ki egy cigire. Köszöntünk egymásnak, és egyből ezt kérdezte: 

– Skipelitek a Marcellos'-t?

Másfél szám maradt még a programból, mire bementünk. Ha nem is életem baklövése lett az a sör (ez volt, amelyik nem volt jó) és az a szivar, de utólag nagyon megbántam. Mert az MMM energiája, a zene finomságai, Török Viktor hangja mind arról szól, hogy ezt még, többször, odafigyelve is, ha lehet, fülesen át meg kell hallgatnom, néznem. S hogy valami nagyon jóról maradtam le. A Porcupine-hasonlatot nem tudtam eldönteni. Ha nagyon akarom, van benne valami. De egyébként mindegy is. Az MMM jó, ahogy van.

Broken Springs

Miskolci zenekar. Ebben a formában vadonatújak. Más formában nem pályakezdők. A Broken Springs 2021 szeptembere óta létezik. Vagyis friss a formáció, bár a tagok messze nem ismeretlenek egymás számára. Leginkább az maradt meg bennem a zenéjükből, hogy intelligens, lassú zene. Az énekesnőjüket Deák Juditnak hívják. 

Álltunk a fal mellett, és néztük, hallgattuk a produkciót. Az első számban az énekesnő hangja alig hallatszott. Ez technikai hiba volt. Spongyát rá! Hallgattuk tovább a muzsikát, néztük a hozzá tartozó vetítést. Azt hittem, velem van a baj (ami persze nem kizárt), ránéztem a feleségemre, ő értette a pillantásomat, és némi bizonytalansággal elhúzta a száját. Tudtam ez mit jelent, hajlottam is rá. Az előző, rosszul sikerült sör íze még a számban volt. Mi volt a baj? Nehéz megfogalmaznom. A zene nem volt rossz. Igaz, túl izgalmas sem. Nem mozdított bennem semmit. S ebből vett még le, hogy az énekes hölgy hangja nekem nem illett a zenéhez. A nyolcvanas évek alternatív zenekarai jutottak róla eszembe. Ami nem lenne baj. Csak nekem ez a muzsika, ami miatt teltházasra töltöttük a Legendát, más muzsika. Az előadás, a technikai esetlenségek más kategória, mint az előadott darabok minősége. Az előbbiek még erősíteni is képesek az utóbbit, ha az egyébként önmagában teljesen rendben van. 

Ami még feltűnt, ez több fellépőre is teljesen igaz, az előadók nem voltak jelen a színpadon. Mármint fizikailag ott voltak, persze, de szinte észrevétlenül. Erre lehetne válasz a színpad mérete, de igazából nem az. Azért nem, mert az MMM és főleg az énekese ugyancsak ott volt a maga kb. egy négyzetméterén. A Tompox bájos fuvolista hölgye ugyanekkora, tán még kisebb téren táncolta végig, és mosolyogta ragyogóvá a koncertjüket. Saxon Dave a billentyűk mögötti „ülőtáncával” élt a Mandrake Moon zenéjével (mondjuk náluk éles kontraszt volt a tesó-Szász, aki permanensen hátat fordított a közönségnek. A zene miatt megbocsátjuk. :-D ) A Druida vak (és az ebből a szempontból nagyon lényeges!) vezetője, Ricsosz olyan határozottan volt jelen, hogy nem lehetett nem rá figyelni. Az Android csuda jópofa, harsány basszerosa is megmutatta, hogy a jelenlét nem feltétlenül fizikai tér kérdése. Ahogyan Garda Zsuzsa is belakta, áttáncolta a maga terét a M.A.Y.A. koncertje alatt. A Broken Springs ilyen értelemben egyáltalán nem volt jelen. Még a frontra került énekesnőjük sem, aki inkább megilletődöttek tűnt, mintsem önfeledtnek, hogy előadhatja az elmúlt hónapok új dalait.

A Broken Springsnek egyelőre egy dala van a Youtube-on. Ahogy Dave fogalmazott, ez a legpopulárisabb daluk, a többi sokkal összetettebb. Elfogadom. De összhatásában mégis teljesen hidegen hagyott a muzsika. Ittunk még egy sört a következő fellépő előtt. Ez már finom volt. 

Druida

A Druida egy saját bevallásuk szerint is besorolhatatlan zenekar. A lent linkelt interjúban az együttes vezetője, Szepesi Richárd elmondta, hogy az együttes első látásra észlelhető különlegességén túl, tudniillik, hogy két nem látó tagjuk is van, sokkal lényegesebb, hogy a zenéjükben jobbára túl kevés vagy túl sok valami ahhoz, hogy egy-egy adott stílusnak megfeleljenek. Így alapvetően a progrok-fesztiválról is kilógtak valamelyest. Ha mindenképpen aggatnom kellene rá valami címkét, még a spirituális folk-rock lenne a legtalálóbb, de jellemző, hogy még ez is félrevezető. A multihangszeres zenekarvezető kiváló énekes is, jórészt ő a dalok szerzője is.

Amit most írok nem kifigurázás. Ismét kijön belőle, az átlagember, aki koncertre is jár. A zenei élményt nem gyengítette, csak a figyelmet terelte el nagyon, hogy Ricsosznak (itt a koncerten hallottam, hogy így becézik őt) több alkalommal váltania kellett a hangszerét. A furulyája egy zsákban rejtőzött a mikrofonállványra akasztva. Ami zsákot, a zsák száját Ricsosz vagy megtalálta, vagy nem. A szólógitáros nem egy esetben sietett a segítségére, hogy Ricsosz le ne késsen a legközelebbi zenei mondanivalójáról. 
Nem tudom, hogy van ennek a szituációnak valami sztenderd megoldása, úgy általában, csak most nem állt rendelkezésre, de ha nincsen, akkor valamit kezdeni kellene vele. Azért, mert én, a közönség, simán elnézem, megértem, miért történik mindez. De összhatásában mégis az elmémbe furakszik egy szó, amit a tisztelet és a zenei élmény minősége követelte elismérés miatt ki nem mondanék hangosan. De már legalább kettőnkben megfogalmazódott: szerencsétlenkedés... Több esetben nem tudtam a zenére figyelni, mert drukkoltam Ricsosznak, hogy időben beletaláljon a zsákjába, vagy meg tudja lelni a zsák száját, hogy kiemelje onnan  gyorsan a hangszerét. Egy külön állvány, egy övre csatolható, bepattintós tok, vagy valami... 

A zene hol rockos, hol folkrockos volt, majdnem Kormoránosan nagyívű dallamokkal, de minden patetikusság nélkül. Hallgattam a Druidát, és egyszerre azon kaptam magamat, hogy ülve is jár a kezem-lábam. Függetlenül műfajoktól, fuvola-elhelyezésektől, mindentől. Mert jó ez a zene, azért. 

Mandrake Moon

Számomra a Mandrake Moon egyértelműen húzónév volt ezen a fesztiválon. Ha rájuk gondolok, egyértelműen az jut eszembe, hogy ők a magyar Emerson, Lake & Palmer. Csak éppen nem hárman vannak. S persze minden  hasonlítgatás félrevisz. De gondolj az ELP lendületére és virtuozitására, és azonnal lesz kapaszkodód a Mandrake Moonhoz.

Bár még csak kétszer voltam koncertjükön, perceken belül el tud juttatni abba az állapotba, amikor „csak a zene van”. Intellektuális sorozatorgazmus. Vagy mi. Megint azon kaptam magamat, mint az utóbbi koncertjükön is, hogy kiesik a külvilág, csak a színpad van, ahonnan a muzsika érkezik. S ahogy érkezik áthat bennem mindent.

Megható volt, hogy a Mandrake Moon a színpadra hívta a druidás Ricsoszt is egy szám erejéig. Ezúttal a nyakába akasztottak egy billentyűsort. S megint a furulya: volt egy pillanat, amikor nem tudta hová tenni, szüksége volt a kezeire, mert használnia kellett a kezeit, hát az álla alá szorította nagy hirtelen a furulyát...

Tompox

A mezőny nagyközönség előtt is legismertebb neve. Vagyis izé, nem így, hogy Tompox, hanem ha úgy mondom, hogy Pócs Tamás, a Solarisból és a Napoleon Boulevard-ból. Meg a VHK-ból és a Pókderbyből. Meg a Szintézisből. De a Tompox egyértelműen a Solarisra hajadzik. Ha másért nem, a permanens fuvola miatt. Kezdetben Solaris dalokat is játszottak. Olyannyira, hogy az együttesnek több névváltozata is volt, ami a Solarisra utal: Solaris Fusion, Solaris Tribute Band, Nostredamus.A zenehallgató ember sajnálja, hogy legendás együttesek széthullanak, darabokra esnek. Aztán meg hatalamas adag kárpótlás van abban, hogy a darabok mekkora értékeket képesek teremteni, önálló életre kelni. Adott esetben maguk is legendákká lehetnek.

A Tompox esetében tudtam, milyen zenére számíthatok, de a színpadon látva őket volt két hatalmas pozitívumuk. Az egyik, hogy sokkal élettelibb volt élőben a zene mint az albumaikon. A másik, hogy nagyon üdítő volt a fuvolás hölgy, Kovács Sára Dizna szép arcú mosolya és folyamatos jókedve. A kedvességét a zenekar tagjai is értékelték, mert hol ezzel, hol azzal mosolygott össze. A zene meg baromi jó, na, összetett, vidám, néhol jazzes is, néhol döngölős is, meg szép is. Az utolsó számban a szólók lehetősége gyönyörűen járt körbe a zenészek között, s ezzel a Tompox megnyerte az este első, zenén belüli közönségtapsát.

Android

Önmagában az a tény, hogy több alkalommal koncerteztek a Djabe-val, akikkel pedig Steve Hackett volt egy színpadon, roppant ígéretessé tette a zenekart. Valamint az a tény is beszédes, hogy negyven éve (!) vannak együtt. Sajnálatos: ehhez képest mindössze hat lemezt adtak ki, abból az egyik egy sajátjuk feldolgozása. S azért csudálatos, hogy negyven év alatt sikerült még a nevükkel se nagyon találkoznom. Sajnálhatom...

Amikor beültünk a koncertre már kicsit fáradt voltam. De a második-harmadik számuk elkapott... Ennek következtében ma gyakorlatilag egész nap őket hallgattam. (Amikor nem, akkor a Mandrake Moon cédéjét, amire tegnap lecsaptam a merch pultnál. De láss csodát, Androidot többet.) Megint az a fránya hasonlítgatás, de hogyan is lehetne máshogyan szavakkal elmondani a zenét? Képzeld magad elé az első két-három East lemezt, aztán tegyél hozzá egy kis, hm, Camelt, Meg klasszikus motívumokat, és népzenét. Azért abba gondolj bele, hogy a Toborzó című kompozíciójuk nem más, mint az A jó lovas katonának című népdal, amit aztán a Háry János című operettben Amade László Toborzó című versének részleteivel egészítettek ki. Meg van kutyulva rendesen, mi? S még ebből is remek darab született!

A zenekar jókedvű, jó humorú, basszerosát, Nikolin Zoltánt (aki énekesnek is príma volt, és aki, hogy a saját szavait idézzem, oldotta a zene komolyságát) társam az egyszemélyes szavazásán – elsöprő többséggel – a fesztivál Legnagyobb Fellépő Arcának szavazta meg. (Én másik két díjat, a Legszuggesztívabb Előadó és a Legkedvesebb Hangulatfelelős díját osztottam ki. Bölcs megfontolás és hatalmas egyetértesben az utóbbit a Tompoxos fuvolás hölgyének, az előbbit Saxon Dave-nek ítéltem.)

Az Android nekem a fesztivál felfedezettje, újszülöttnek minden negyvenéves zenekar új. De pont azt a fajta zenét művelik, amit nagyon kedvelek.

M.A.Y.A. (Music as You Are)

A legnagyobb elvárásom a M.A.Y.A-val szemben volt. Garda Zsuzsa frenetikus hangja miatt. A zenekart a YouTube-on már hallgattam, de nagyon kíváncsi voltam, miképpen szólnak élőben.

Ahogy a bevezetőben mondtam, Garda Zsuzsa hangjával pozitívan elfogult vagyok. Egy aquincumi Keep Floyding előadáson figyeltem fel rá: úgy vagy még jobban énekelte a The Great Gig I the Sky-t, mint ahogyan az az eredeti verziójában szól. Tudom, hogy ezzel nem keveset állítok. De állítom. Aztán hallottam őt Benkő Zsolt gitárjátékára énekelni az Ebihal büfében. Ami kamarakoncerttel ugyancsak komoly elvárásokat támasztott önmagával szemben. Ezért a hangja, különös tekintettel arra, hogy a You and I-hoz sem volt még szerencsém, egyből beszintezte a zenét is, amihez hozzáadja. Jelen esetben a M.A.Y.A-t. 

Garda Zsuzsa élt a színpadon. Ezzel komoly kontrasztot hozott az összképbe: az együttes férfitagjainak végletes visszafogottsága olyan élesen szembekerült a Zsuzsából sugárzó energiával, hogy felmerült a kérdés, vajon a zenészek élvezik-e, amit csinálnak...?

A M.A.Y.A. nagyon jó zene. Számomra nem annyira izgalmas mint mondjuk a Mandrake Moon, nem ragad magával annyira összetettségében mint az Android, de jó zene. Van benne némi sterilitás. (Ez nem szitokszó!) De sterilitás nekem például az iLand muzsikájában is van. Mit értek ez alatt? Amikor érzed, hogy a zenészek marhára figyelnek arra, hogy minden hangot úgy játszanak, ahogyan kell, és a hangok szigorú rendje egy nagyon rendben való zenét ad. Ami zene rockzene. S itt van az ellentmondás kulcsa. A rend és a rockzene viszonyában. De ettől még lehet jó egy ilyen rockzene is. Csak nagy eséllyel nem együttlélegzésre, hanem őszintén udvarias elismerésre késztet. Hallgattam a koncertet, és azon kaptam magam, hogy unatkozom. Nem akartam ilyet tenni. Tiltakoztam is ellene. Elsősorban a Zsuzsa iránti tiszteletem miatt.

Ráadásul azt is nyugtáznom kellett, hogy nagyon nem vagyok kibékülve azzal az énekkel, amit hallok. Mert a Keep Floyding-ban és a Garda-Benkőben nem ezt hallom. Itthon feltettem a nemrégiben megjelent albumukat, és nyugtáztam, hogy ok, ez stúdiófelvétel, de mégis visszajön, amit az Ebihalban hallottam: Zsuzsa hangjának elementáris ereje, s az erőben rejlő szépsége is. Ha kell lágy és gyöngéd, ha kell üvölt, ha kell, tud karcos is lenni... és így tovább. Nos a M.A.Y.A-ban nem ilyen. Nem tudom pontosan az okot. Zsuzsa fogta vissza magát, a kompozíciók nem hagyták érvényesülni a képességeit? Fogalmam sincsen.

Akkor repült ki a főnix az előadásból, amikor a tompoxos Mátyás Szabolcs beállt közéjük, és együtt lenyomták a döngölős Yes-számot, az Owner Of A Lonely Heart-ot. (Amely az egyedüli Yes-nóta volt, ami a slágerlistákra került). Nem a dal ismertsége, nem is a viszonylagos egyszerűsége, a popularitása volt az ok. Valami változott a színpadon atmoszférájában. S láss újra csodát (ma ilyen csodás nap van): bár messze nem ez a dal az, amelynek eredetijében még Jon Andersonnak is össze kell szednie magát, de amikor Zsuzsa itt énekelt, hirtelen mintha kiszabadult volna... Mert az addigi, keskeny nyomtávú musicalesség semmivé lett, és fákat döntögetett, ahogy énekelt. 

Mindösszesen

elmondhatom, hogy egyfelől felesleges volt aggódnom, a fesztivál hossza miatt. Meg az elkalandozó figyelmem miatt. Meg a kettő összjátéka miatt. Meg amiatt, hogy végig állni kell. Meg bármi miatt. Mert semmi sem volt igaz.

Felesleges nem volt, mert úgy látszik, jót tett viszont a drukkolás a rendezvénynek. Jócskán vannak zeneszerető emberek Magyarországon. Dávid is azt írta a Facebookra, hogy az érdeklődők száma jóval meghaladta azt, amit ő elképzelni tudott. Ebből persze adódtak kellemetlenségek is (a sörfőzde rendezvényt is vállalt be az estére, egyetlen hölgy szolgálta ki a húsz méteres sort, ezért aki inni akart, óhatatlanul lecsúszott erről-arról. De ahogyan Dave fogalmazott, nem tudhatták ők sem, mennyien lesznek, és a söröző egy héten egy-három napot van csak nyitva (mást mondott a bejárati ajtón levő tájékoztatás és mást mond a Facebook). A későbbiekhez ez az este jó viszonyítási alap lesz.

A szervezés egyébként igen jól sikerült, a hangosítással is csak a Broken Springs előadása alatt volt komolyabb, az én fülemnek is érzékelhető probléma. Ahogy Dávid leírta, példaértékű volt mindenki hozzáállása, a helyszín dolgozóié, a szervezőtársaké, a technikai személyzeté, az előadóké és a közönségé is. Mindenki köszönhet mindenkinek mindent. Elsősorban mi, a közönség:

köszönjük! Remekül sikerült, baráti hangulatú, összetett zenei és szociális élmény.
Öleljük át érte a világot, és várjuk repesve a folytatást!

 

 

 

Első Magyar Progresszív Rock Fesztivál, Mandrake Moon, Saxon Dave, Legenda Sörfőzde

 

 

Szólj hozzá!


Egy darabig csaknem minden évben jöttek, aztán kimaradt öt: Asking Alexandria júliusban újra Budapesten

Egy darabig csaknem minden évben jöttek, aztán...

Danny Worsnoppal az élen s új lemezzel tér vissza magyar rajongóihoz az Asking Alexandria. A metalcore csapat július 2-án hetedik albumát mutatja be...
 
Koncert naptár
Töltsd fel az oldalrakoncerted, helyszíned, zenekarod

Tökéletes hír Halloweenra: Budapestre jön Alice Cooper és Johnny Depp bandája

A Hollywood Vampires, „a világ legjobb bárzenekarának” nevezett amerikai szupercsapat 2023. július 18-án a Sportarénában ad koncertet. A formáció ikonikus sztárokból és rocklegendákból áll: Alice Cooper, Johnny Depp, Joe Perry és Tommy Henriksen.

A showcase nem tehetségkutató! A Music Hungary fesztivált rendez a feltörekvő előadóknak

Idén először – de hagyományteremtő szándékkal – a Music Hungary Szövetség feltörekvő előadókat bemutató, ingyenes showcase fesztivált szervez november 17. és 18. között Veszprémben, hogy bemutassa a hazai könnyűzenei színtér legfrissebb arcait.

A Budapesti Fesztiválzenekar megvalósítja az álmod

Amennyiben az a vágyad, hogy a a BFZ mutassa be – Fischer Iván vezényletével – a darabodat egy nagyszabású szabadtéri koncerten.

Ne törődj vele, hogy mit mondanak - Koncz Zsuzsa dalai még mindig aktuálisak

Egyre többször érezhetjük azt, hogy a régebben pályán lévő előadók régi dalai újra aktuálisak, vagy talán aktuálisabbak is, mint amikor megszülettek. Nincs ez másként Koncz Zsuzsával sem, aki a minap a Művészetek Palotájában adott telt házas koncertet, Szabadnak születtél címmel.
Új koncertek