A Szigeten délután (is) iszonyatos idő tud lenni, mindenki várja a megígért lehűlést, mint a messiást. A közlekedés különös stílust vett fel, mint a kommandósok, akik fedezékről fedezékre ugranak, úgy szaladunk párakaputól locsolóautóig, és roppant hálásak vagyunk, ha - a tekesekkel ellentétben - lepuffantanak. Vízipisztollyal.
Az első menüpont a Dizzee Rascal bulija. Nem sokat akadékoskodnak, kivételesen mindenkit beengednek fotózni, és azzal sem sokat törőnek, ha éppen elkezdődik a szám a gépen, és kicsit később lépnek be. Mi több, egy részüknek egyszerűen nincs vége, lehúzzák a potikat, azt' szevasz. Engem nem a "Géppuskanyelvű" nyűgöz le, azon kívül, hogy make some fucking noise, nem sokat értek, hanem az énekese, az X-faktor ejtőernyős Daniel Pearce (ő volt a kékpólós). Eszméletlen hangja van. Ha valaki nekem tegnap reggel azt mondja, ott fogok pumpálni és ugrálni egy Dizzee Rascal koncerten, kiröhögöm. Pedig de. Egy csomó emberrel egyetemben, akikről ugyanúgy szakadt a víz, mint rólam.
Két koncert között intermezzóként szélforgóparti bontakozik ki a a fő téren, igaz, most egy kicsit késtek az önkéntesek, elég sokan elrohantak vmi megoldást keresni a hőguta ellen, de még így is sokan hadonászunk a szélforgókkal, hallgatjuk a Punnany-dalt, amit szombatra nyilván utálni fogunk, és kitör a ki tudja lehetetlenebb helyre tűzni magán a szélfogókat-verseny.
Alig végzünk a külső-belső frissítéssel, megint a nagyszínpad előtt találjuk magunkat, jönnek a punkok, jönnek a punkok: Ska-P kezdi teljesen kitikkasztani a tömeget. Jó kis combos koncert, aki már az előzőt is végig tolta, annak sztem mára K.O. A spanyol armada egy hihetetlenül szabad, szabados és pörgős banda, számomra a Flogging Molly ikertestvére, csak ami ott ír, az itt ska, meg aztán emezek sokkal politikusabbak, és több elégedetlenség van mind a megjelenésükben (nézzétek meg a pólóját...- nincs pólófétisem, csak összejöttek ezek az utalások), mind a szövegekben, lsd. Cannabis - Legalización. Olyan tempót nyomnak, h a szórófejek alatt pihegve lehetetlen küldetésnek tűnik, hogy végig bírni fogják, de megcsinálják. Punks are not dead.
Már két koncertet lenyomtunk a Nagyszínpadnál, és még mindig nem anyázom. Talán az lehet az oka, hogy elindulás előtt tömtem magamba a vitaminokat, tán túllőttem, és ez szeretetroham formájában mutatkozik meg.
Ezek után a lábat az agy viszi tovább, nem saját maga, hátra a Világzeneire, ahol Rachid Taha áll a színpadon, cilindert visel és bagózik. Közben énekel is jellegzetes, rekedetes hangján. A francia zenész le sem tudja - minek is tenné - tagadni oráni származását, tökéletesen vegyíti az autentikus dallamokat a mindenkori modern hangzással, pályája 30 éve során volt néhány irányzat, az biztos. Számomra itt szabadul fel minden gátlás, ha még volt bennem, és a gépet lecsapva táncolok, amíg csak el nem sötétül előttem a színpad. Nem a rosszuléttől, hanem a koncert végétől. Hallgassatok Rachid Tahát, jó lesz nektek!
Vissza kettő, némi fröccsöntés után megint a központi küzdőtéren ácsorgunk, és csorog a nyálam is, annyira jó a pasi a kivetítőn (Simon Neil) - bezzeg, nem engedtek a közelébe, igen rövid volt a fotós lista, úgyhogy a jobb fotókat a nagyon nagyoknál keressétek. Nem tudom, hogy lehet egy zenekart ilyen hülyén elnevezni, azt sem tudom, mit jelent a Biffy Clyro, olyan, mint egy tehénnév, max. tehenészlány, de ha a Rolling Stonesnak meg a Red Hot Chilinek jók voltak, tán a Sziget programját állandóan kritizálóknak sem lesz kifogása ellenük. Nekem nem volt. Úgy rátapadtam a ledfalra, hogy már attól féltem, mire vége lesz a koncertnek, téglatest alakú lesz a szemgolyóm, és ehhez az eget rengető szerelembeeséshez kiváló zenei aláfestést szolgáltatott a zenekar. Nagy buli volt. Ezen a helyszínen szám szerint aznap a 3. Ennyit a szar programról.
Egyébként a terv az volt, hogy megnézem a kortárs cirkuszt is aznap, de kizárólag csütörtökön nem játsszák a műsorukat... Azért benéztünk, a programfüzet szerint cirkusziskolások mutatták be a produkciójukat - mi már csak a legvégére értünk oda, de valamit nagyon jól csinálhattak, mert a közönség állva tapsolt. Mi is. Időnk sem volt leülni, olyan gyorsan vége lett, de együtt-tapsolni a tömeggel (bizonyos kikényszerített eseteket kivéve) mindig jó, próbáljátok ki.
Már csak egy programpont abszolválása volt hátra, nagy reményekkel vártuk a Bad Religion A38-sátorbéli koncerjjét, és ha fél szemünket ( és fülünket) jótékonyan behúnyjuk az A38-tól eleddig idegen rossz hangzás miatt, akkor komoly misével zárult számomra az este, a sátorban még négy koncert jött ez után! Szóval, a kaliforniai hittérítők '79 óta nyomják, de a punkrock - ugye - konzervál, bár sztem a dobos srác közben szállt be a csapatba, mert úgy néz ki, mintha valamelyik fia lenne. Profi zene, profi előadók - a közönség meg hozta a profi őrjöngést, nem irigylem az A38-as biztonsági embereket. Viszont az egyetlen olyan frontembert láttam a nap során, aki nem volt úgy kidekorálva tetoválásokkal, mint egy dühös hirdetőoszlop. Biztos tiltja a vallása. A rossz vallása...:)
Összességében kiválóan telt a Sziget 2. napja, és ezen még az a tény sem ront, hogy térdig be van fáslizva a lábam, és úgy togyogok, mint az egyik kis utcaszínház galambjai.
Szólj hozzá!