Jó is volt, ahogy vártam, de némi pluszt is kaptam: minden utcasarkon zenélt valaki, nem okvetlenül meghirdetve, csak úgy fogta a hangszerét vagy olykor csak a torkát (meg néhány esetben a haverjait), és kiállt az első szabad helyre megosztani a művészetét az arra járókkal.
Tetszett.
Úgyhogy el is határoztam, hogy máskor is jövök.
Ez a máskor most volt, július végén, nem sokkal a Veszprémfeszt (tudom, hivatalosan nem így írják, de nem áll rá a kezem) után.
Most nem néztem ki semmilyen előadót, csak úgy habókra mentünk le, majd csak lesz valami alapon. Természetesen lett is, hiszen így is elég érdekes zenékbe lehetett botlani, hogy az ember csak vaktában bóklászott – a műsorfüzetek beszerzése ugyanis még a színpadok környékén sem ment zökkenőmentesen, és aki nem ismeri Veszprémet (például jómagam), annak némi nehézségbe ütközött megtalálni a keresett színpadot, bár a második napra már fejből tudtuk, mi hol van.
Szóval a zenék. Mindjárt az elején láttunk-hallottunk egy konzervalapra (kazetta? CD?) különféle fúvós hangszereken (pánsípok, furulya stb.) zenélő fiatalembert, akiről nem is tudtuk hirtelenjében eldönteni, nem csak ügyesen rápantomimezik-e a zenére, vagy tényleg ő játszik, de aztán úgy döntöttünk, hogy tényleg ő.
A Kossuth utcán tovább ballagva különféle kisszínpadokra bukkanhattunk, egy szál gitáros, érdekes angol kiejtésű és magyaros nevű dán énekes lánytól (Sara Katona) pörgős olasz bulizenekarig (Caffé dei Treni Persi) a műfajok kavalkádjából lehetett választani, de nagyon kitett magáért az egyik nagyobb színpadon (Expresszó) zenélő olasz La Tresca és az őket követő, ezertagú (na jó, csak 11 vagy 12, ha jól számoltam), helyi illetőségű, remek hangú énekesnővel felálló és szinte csak feldolgozásokat játszó Funk Infection is. A hely nagy előnye volt, hogy egy közeli teraszról mind hallani, mind látni kiválóan lehetett a színpadot (és ezen a teraszon mérték a legjobb kézműves sört is egyben).
Sajnos, a két évvel ezelőtti helyszínek egy része – például a Vár udvarának két helyszíne is – most üresen kongott, pedig mindkettő remek látvánnyal is szolgált volna a zene mellé.
A hivatalos programok elmúltával, úgy este 11 után ugyan a közönség jelentős része elvonult, de aki nem, az sem járt rosszul, ugyanis a különböző utcákon és tereken átvették a terepet az önszerveződő amatőr csapatok és szólóban játszó zenészek, és komolyzenétől jazzen át nem egészen autentikus hangszereken (gitár, derbuka, hegedű, furulya) előadott magyar népzenéig terjedő skálán szórakoztatták magukat és az esetleg arra tévedőket, és a még mindig népes Kossuth Lajos utcán tűzzsonglőrcsapattól kolbászlufiból bármilyen állatot megtekerő és a hangot mindenkivel remekül megtaláló bohócig – már nézni is izgalmas volt – a zenén kívül is akadt pár látnivaló.
Másnap – szombaton – megtapasztaltuk a fesztivál egyik hátrányát is: délután 4-ig nem volt semmilyen hivatalos program, Veszprém pedig túl kicsinek tűnt ahhoz, hogy 2–3 óra alatt ne lehessen bejárni, legalábbis az érdekesebb belvárosi részt és a várat, ahol ekkortájt 2 méteres pasztellszínű műanyag hangszerekkel (gitár, hegedű stb.) mászkáltak és pózoltak emberek, de nem voltak hajlandóak elárulni, mi ennek a mutatványnak a célja, gondolom, az esti műsorhoz volt előkészület, de aztán este nem volt már hozzájuk szerencsénk.
Ebben a holtidőben megint csak az amatőrök dobták fel a hangulatot, akik már kora délután megjelentek ismét, kezdve a 11 éves kisfia dobolása mellett különféle fúvós hangszerekkel zenélő ősmagyarkodó apukától a pergődob mellé 15 literes festékesvödröt tamként használó dobosig vagy a 3 akusztikus gitárral, akusztikus basszusgitárral és minimál dobszerkóval egy lépcsőre leülve zenélő zenekarig – sok helyen lehetett érdekes zenei egyveleg részese a sétáló, amikor 2–3 ilyen fellépőt is hallhatott egyszerre, ha mindtől elég távol és egyben mindhez elég közel állt meg –, bár a bágyasztó napsütés ekkor még keveseket csábított csak ki az utcára. A nekem leginkább tetsző műsort ebben az időszakban a Dej’szen zenekar adta egy átjáróban, délszláv zenéjüket elég sokan megálltak hallgatni (látszik, hogy számukra öröm a zene, hiszen pár órával később színpadon is felléptek, igaz, kicsit más felállásban és hangszerkiosztással, mint az utcazenéléskor).
Aztán ahogy múlt és hűlt az idő, életre keltek a színpadok is, előbb a kisebbek, majd este 7-től már a nagyok is, utóbbiak egyikén a Hollywoodoo zenekart hallgattuk még meg, akik a tőlük megszokott színvonalon hozták a keményebb rockot, bár az énekes Trócsányi Gergőt én bizony nem ismertem volna meg, hiszen kb. felére fogyott egykori és általam utoljára látott önmagának, igaz, volt miből (kb. 130 kg) leadnia. Hálistennek a hangja maradt a régi.
Mivel másnap viszont várt a munka, sajnos, az ő koncertjük után búcsút is intettünk a királynék városának, hogy a javítások miatt ökörhugyozásra hajazó vonalvezetésű – és a helyenkénti szembejövő forgalomra jó magyar útjelzői szokás szerint semmivel nem figyelmeztető – 8-as utat kapjuk a kerekek alá.
A tanulság viszont az, hogy az Utcazenére akkor is érdemes Veszprémbe menni, ha nincs konkrét koncert, amit az ember meg szeretne nézni – egy kis nyitottsággal biztos, hogy némi járkálás után talál valami őt érdeklőt.
Fotó: Hursán Magdolna
Szólj hozzá!