Ehhez képest kaptunk egy filmet, amelynek a 62 percéből nagyjából 45 percen keresztül nagyon sok mindent tudhattunk meg Barán Attiláról, a Music Nation Budapest zenei projekt vezetőjéről, és meglehetősen keveset Póka Egonról és Szappanos Györgyről. A film többi részében széljegyzetként megszólal még néhány másik zenész is, és közösen eljátszanak két dalt (de aztán nem mentek el mind skandináv lottót játszani, vagy ha mégis, az nem látszik a filmen).
A film apropója az volt, hogy 2021-ben a hazai rockrajongók közül a mély hangok szekcióját kedvelőket több csapás is érte, a két ikonikus basszusgitáros is az örök koncertszínpadokra költözött – és jelenlegi ismereteink szerint egyik sem az akkor még pusztító Covid 19 miatt.
Mivel mindkettőjüket személyesen ismertem, és még jó viszonyban is voltam velük – nem jártunk össze, de ha találkoztunk, jókat beszélgettünk –, én is szomorúan olvastam 2021. június elején az internetes lapokban, hogy 55 évesen elhunyt Szappanos György, a többség számára csak Szapi, majd alig negyedévvel később, szeptember közepén, hogy elvesztette a szakma Póka Egont is.
Egonnal, akit másik keresztneve, a Benedek alapján inkább Bendzsi néven ismertek a közeli ismerősei, valamikor 1980 táján beszéltem először, kiskamaszként, egy miskolci HBB-koncert után (sosem voltam bluesrajongó, de a HBB akkoriban – nevével ellentétben – alig-alig játszott bluest, inkább rockot, azt meg már akkor is szerettem). Aztán meg hébe-hóba, többnyire valami zenés rendezvény keretében futottunk össze, ahol ő általában a színpadon is megfordult, vagy zenével kapcsolatos sajtóeseményeken. Meg egyszer játszottuk együtt a Hey, Joe-t, kis szépséghiba, hogy ő a színpadon, én meg a tömegben a néhány száz gitáros között az akkor még létező Hangfoglalás nevű hangszerkiállításon és -bemutatón.
Szapival több mint egy évtizeddel később, szintén Miskolcon ismerkedtem meg az akkor még ott, az egyetem területén tartott első Gitármánia-táborok egyikében. Közel egykorúak lévén hamar megtaláltuk a közös hangot, aztán később vele is legtöbbször a koncertjei után tereferéltünk. A róla szóló cikkekben a zenekarainak listájából általában fájóan hiányzik (nekem) a Molotov Funk neve, amely nagy kedvencem volt, amíg létezett, talán 1992-től vagy 1993-tól néhány éven át. Neki ez volt az első komolyabb „saját” zenekara (és Szapin kívül is elég neves zenészek fordultak meg benne).
Mivel mindkét zenész eléggé ismert név, sokkal többet nem is írnék róluk, akinek mégis kielégít(het)etlen információéhsége van, a száraz adatok jelentős részét megtalálja a Póka Egon, illetve a Szappanos György névre rákeresve az interneten (ámbár… Póka Egonra a Google első találatként azt adja ki – lásd: mellékelt kép –, hogy movie actor, azaz filmszínész… Persze, játszott a Kopaszkutyában, de nem hiszem, hogy bármikor is filmszínészként gondolt volna saját magára).
Az is kiderült a sajtóanyagból, hogy a filmet nem arra szánták, hogy adatokkal dokumentálják a két zenész életútját – nos, ezt a célkitűzést hibátlanul sikerült megvalósítani. Annyira, hogy a két ember, akiről megemlékeznek, csak 1–1 fénykép erejéig szerepel a műben. Lehet, hogy ez azért már a másik véglet.
Ha valami rendezőelvet keresnék, mondhatnám, hogy a film a két előadó egy-egy dalának (vagy legalábbis egy-egy olyan dalnak, amelyet sokat játszottak) a felvétele köré épül. Ez a két dal a HBB Tábortűz mellett című lemezéről A látogató, valamint Mohai Tamás szerzeménye, a Mára nincs több kérdés, amely eredetileg még a Faxni műsorán szerepelt anno decibel, de Szapinak annyira megtetszett, hogy a Háború együttes műsorába is bekerült.
Szóval mondhatnám, de akkor átvernék mindenkit. Igazából ugyanis nem erről szól, a dalok felvétele és annak körülményei szinte csak említésszinten szerepelnek a filmben, és azt sem tudhatjuk meg, hogy a dalokban részt vevő zenészek milyen alapon lettek kiválogatva az adott dalhoz (attól eltekintve, hogy egytől egyig kiváló muzsikusok). Ami engem illet, nos, nekem nem nagyon sikerült megtalálnom a koncepciót a film mögött (persze nem vagyok filmszakértő, lehet, hogy simán csak ennyire nem értek hozzá). Az ellenben kétségtelen, hogy a két dal feldolgozása és előadása kiválóan sikerült.
A film fővonala az, hogy Garami Gábor rádiós riporter és a film producere, Barán Attila beszélget két basszusgitár társaságában, amelyek egyike Póka szeretett, elnyűhetetlen, sokat megélt, 50 év minden színpadon kívüli zenekari kalandjának, valamint számtalan koncertnek és próbának a nyomát magán viselő, ütött-kopott Fender Precisionjére (még mindig nem hiszem el, hogy a kb. 2 mm vastag lakkréteg így el tud kopni a használattól, legyen az bár napi több órás, pusztán az emberi kéz bőrének és a ruhaujjnak a csiszoló hatásától, 50 év ide vagy oda), másika Szapi egyedi, kifejezetten neki készült 5 húros basszusgitárjára hajaz (ha jól tudom, Medgyesi Tibor mester keze munkája), persze mindkettő balkezes kivitelben, lévén a balkezes Barán Attila hangszerei.
De még ez sem egészen igaz (a két basszusgitár meg a róluk írtak, az igen), inkább csak Barán Attila sztorizik két közeli barátjáról és a közös élményeikről, ezt kocsmában egy asztalnál ülve remek lenne hallgatni, de filmen… Nem tudom. Ennek fényében a „62 perces dokumentumfilmen keresztül is méltó módon emlékezhetünk a két zenészre” részt szerintem nem igazán sikerült abszolválni. Ez így még csak nem is dokumentumfilm, hanem egy film beszélő fejekkel.
Barán mellett szóhoz jutnak pár perc erejéig a két basszusgitáros egykori zenésztársai közül is néhányan, meg a film Póka Egonról szóló első felében a Kőbányai Zenei Stúdió néhány egykori növendéke, nem tudni, milyen alapon kiválogatva. (Természetesen Pókának vitathatatlan és múlhatatlan érdemei vannak abban, hogy az iskolát megalapította, majd kibrusztolta, közel sem Demeter Szilárd-i kormányzati támogatás és hátszél mellett, sőt néha inkább ellenszélben, hogy államilag elismert képzést nyújtó iskolává – mind a mai napig az országban az egyetlen ilyen könnyűzenei intézménnyé – emelje, és haláláig igazgatta is.) Viszont pl. a mindkét basszusgitárossal meglehetősen hosszú időn át együtt zenélő Tátrai Tibor (Hobo Blues Band, illetve Boom Boom, Tátrai Band) meg sem jelenik a filmben, ahogyan Földes László Hobó sem, pedig kétségkívül mindkettő meghatározó személyisége volt Bendzsi életének, Tibusz pedig Szapi életében is jelentős szerepet játszott. A névsor hosszan folytatható (lenne, de minek?).
Persze egy zenészek sztorizgatnak zenészekről (illetve leginkább egy zenész sztorizgat két barátjáról) jellegű filmnek elmegy ez az alkotás, bár mint írtam, dokumentumfilmnek nem nevezném.
Most már csak azon gondolkodom, hogy kiről is szól.
***FRISSÍTÉS***
A film május 28-tól már elérhető a YouTube-on.
Mert Póka Egon Benedekről és Szappanos Györgyről csak eléggé érintőlegesen.
Megpihennek szárnyaid, dokumentumfilm, Póka Egon, Szappanos György, Barán Attila
Szólj hozzá!