Budapesthez mindenkinek van valamilyen viszonya. Annak is, aki itt született, annak is, aki ide költözött, és annak is, aki rendszeresen el akar menekülni belőle. Nehéz eldönteni, mi maga Budapest: a Duna, a körutak, a hidak, a gangos házak, a külvárosi utcák, a hajnali buszok, a nyári rakpart vagy azok az emberek, akikkel mindezeket összekötjük. Valószínűleg egyszerre valamennyi.
És persze a zene is, mert kevés főváros létezik a saját zenéi nélkül. A miénknek ráadásul különösen gazdag a sajátdalos emlékezete: generációk írták meg újra és újra ugyanazt a várost, mindig azt a Budapestet, amelyet éppen ők láttak maguk körül. Más volt a város Presser Gábor generációjának, más Lovasi Andrásénak, és megint más annak a nemzedéknek, amelynek Beton.Hofi, Krúbi, Pogány Induló, Sisi vagy az Analog Balaton zenéje már természetes közeg. Ettől azonban a korábbi Budapest nem tűnik el. A rétegek egymásra rakódnak, ahogy maga a város is folyton átépül, miközben valami makacsul felismerhető marad benne.
Erre a folytonosságra épít a Budapest Park új filmje is, amelyben 35, egymástól műfajban, életkorban és zenei háttérben meglehetősen távol álló hazai előadó szerepel.
Agócs Márton, Analog Balaton, ANUBII$, Áron András, Beton.Hofi, Bohemian Betyars, Co Lee, Дeva, Ekik, Felcser Máté, Fluor, Fodor Máriusz, Fran Palermo, Halott Pénz, Hundred Sins, Izil, Kemény Zsófi, KKevin, Kolibri, Krúbi, Lábas Viki, Lovasi András, Lovasi Eszter, Majka, Mehringer, Molnár Tamás, Pándi Balázs, Péterfy Bori, Pogány Induló, Presser Gábor, Sena, Sisi, Vajdai Vilmos, Vini és Vitáris Iván kerül egymás mellé – olyan névsor ez, amely már önmagában is valamiféle pillanatfelvétel arról, hányféle zenei világ fér el ma ugyanabban a városban.
A film pedig éppen ezt a távolságot kezdi lassan csökkenteni: valaki munkából indul el, más leszáll a villamosról, egy pár az első randijára tart, egy baráti társaság órák óta készülődik, másvalaki egyedül vág neki az estének. A város különböző pontjain még semmi közük egymáshoz. Aztán egyre többen kezdenek ugyanabba az irányba haladni, míg végül a hatalmas Budapest néhány órára Park-méretűvé zsugorodik.
Tulajdonképpen minden koncert előtt megtörténik ugyanez, hiszen a koncertélmény nem az első akkorddal kezdődik, hanem jóval korábban: amikor az egymás számára ismeretlen emberek elindulnak otthonról. Te is szoktad nézegetni az utastársaidat a villamoson, amikor koncertre mész, hogy vajon ők is oda...?
A Miki357 rendezte film ezt az oda-vissza mozgást Budapest képeivel meséli el. A város természetes fényeitől jutunk el a koncertvilág LED-falaiig és pásztázó fényeiig, majd tovább a hajnal jóval csendesebb Budapestjéig. A késő délutáni napfény, az utcalámpák narancssárgája és a Park mesterséges fényei ugyanannak az éjszakának különböző állomásai. Ráadásul nem egy sterilre fényképezett, turistáknak tálalt Budapest jelenik meg: van hőség, izzadt póló, ragacsos pohár és elfolyt smink, a kamera pedig a bemozdulást, az elvesztett fókuszt, a túlexponált fényt vagy a véletlenül elkapott arcokat sem feltétlenül tekinti hibának. A 8 és 16 milliméteres felvételek szemcséssége tovább erősíti ezt a kissé nyers, ismerős nyári városélményt.
A képek alatt pedig megszólal egy dal, amely önmagában is összeköti Budapest különböző zenei korszakait. Cseh Tamás, Másik János és Bereményi Géza Budapest című szerzeményét Vitáris Iván énekli újra, Fodor Máriusz produceri közreműködésével. Nehéz lett volna ennél pontosabb zenei hidat találni: egy korábbi generáció Budapest-dala kap új hangot egy olyan filmben, amelyben már a mai magyar zenei élet több nemzedéke vonul végig.
A Budapest Park pedig ebben a történetben nem Budapest helyére lép, hanem annak néhány órára létrejövő kicsinyített másává válik. A város különböző pontjairól, különböző élethelyzetekből és különböző zenékkel érkező emberek egy helyre sodródnak, együtt töltenek egy estét, majd hajnalban visszaindulnak ugyanabba a városba, amelyből néhány órával korábban érkeztek – így Budapest újra kitágul. A következő koncertig :)
Budapest Park, film
Szólj hozzá!