Laurie-t egyébként régóta foglalkoztatja a nyelv, maga is beszél néhányon (franciául, olaszul és németül, meg egy kicsit spanyolul és japánul, de az 1990-es Empty Places turnéja során Budapesten magyarul is elmondott egy nagyjából 4 perces történetet fejből, érthető magyar kiejtéssel, csak nagy ritkán pillantva be a papírjába), már a Mister Heartbreak lemezén is szerepelt nyelvvel foglalkozó dal (Langue d’Amour (A szerelem nyelve) címmel), és a rá következő Home of the Brave lemezen hallható az a mondat, hogy „language is a virus from the outer space” (a nyelv a világűrből származó vírus).
Míg a Homeland turnén rengeteg aktuálpolitikai témával foglalkozott – az volt ugye a sokak, főleg a demokraták által nem nagyon kedvelt republikánus ifjabb (duplavé) Bush második elnökségének utolsó szakasza –, kapott is kritikát rendesen a közismerten demokrata Laurie-tól az előadás folyamán az akkor amerikai kormány és politikája, de alapvetően a zenéről szólt az előadás.
Nos, aki most is ilyesmire, vagy pláne olyan „slágerekre” számított, mint a Smoke Rings, a From the Air, a Big Science, a Strange Angels, a Gravity’s Angel, a Coolsville, a Muddy River vagy a Poison, annak bizony csalódást okozhatott az október 6-ai koncert – hallottam is ilyen véleményeket a koncert végén elkapott beszélgetésfoszlányokban.
A mostani műsor ugyanis valami olyasmi volt, mint ami a The Ugly One with The Jewels lemezen hallható (többek közt annak címadó története is elhangzott) – Laurie történeteket mesélt minimális zenei aláfestéssel saját életéből, olykor talán némi fantáziát is beleszőve és kissé kiszínezve, felturbózva az eredeti eseményeket (persze ezt nem tudhatjuk, mert nem voltunk ott, amikor az adott esetek történtek).
A koncert elején bejött egyszerű fekete nadrágban és fekete felsőben a mintegy 200 mécsessel megvilágított színpadra, előkapta az elektromos hegedűt, és a rá jellemző lehetetlen, kifacsarodott pózban nekiállt játszani, majd pár perc után leült a szintetizátor mellé, és elkezdett történeteket mesélni. A minimálvilágítás maradt is a koncert végéig, legföljebb a fényárnyalatok változtak olykor.
Az utolsó lemezén hallható történettel (The Beginning of Memory – Az emlékezet születése) nyitott, hogy milyen volt, amikor még nem volt szárazföld, és a madarak nem tudtak leszállni, aztán beszélt arról, hogy miket tapasztalt meg, amikor egy pennsylvaniai amish családnál élt és dolgozott, bár utóbbiból nem sokra volt lehetőség, mert folyton esett az eső, majd arról, hogy Jézust általában három formában ábrázolják: vagy anyja karjában van, mint gyerek, vagy a kereszten, illetve szintén anyja karjában, holtan, nem úgy, hogy éppen tanít vagy csodákat tesz, és hogy mekkora szerencse, hogy Jézus az Újtestamentum idején élt, mert akkor keresztre feszítették az embereket, míg az Ótestamentum idején megkövezték őket, és mennyivel nehezebb lett volna kereszt alaprajzú templomok helyett az eldobott kövek helyének megfelelő alaprajzú templomokat építeni, arról, hogy hogyan tanított művészettörténetet Olaszországban, hogyan indult el a Északi-sarkra (ahová végül nem jutott el, de a közelébe igen) autókat, kamionokat, majd repülőgépeket stoppolva, valamint hogy hogyan állt be a McDonald’sba dolgozni. Ahogy már megszokhattuk tőle, időnként mély robothangon szólalt meg – vagy legalábbis ahogy a robotok hangját 30 éve elképzelték, mert ha ma bárki ilyen hangú hangemulátorral állna elő, a főnöke valószínűleg vasvillával kergetné a vállalat kerítéséig –, ami az érthetőségnek nem vált igazán a hasznára, majd a következő sztorira visszaváltott saját hangszínére.
Természetesen minden történetnek volt valami csattanója vagy tanulsága, de ehhez a másfél órás műsort végig le kellene írnom, erre viszont most nem vállalkoznék, már csak azért sem, mert mindenre azért nem is emlékszem fejből.
Mivel vele mindig történik valami, van miről mesélnie. Most ugyan nem adta elő, amit 1990-ben igen, hogy hogyan esett bele a New York-i csatornarendszerbe egy rosszul felrakott csatornafedélen át, ahogy azt sem, miért és mennyivel keresnek kevesebbet a nők Amerikában, és hogy – ha tekintetbe vesszük, mennyivel kerestek kevesebbet 50 éve – számításai szerint 3888-ra keresnek majd ugyanannyit, mint a férfiak, és nem beszélt arról sem, hogy ha a spermiumok sebességét arányosan egy bálna méretére vetítenénk ki, a bálnának háromszoros hangsebességgel (3 M) kellene úsznia –, ellenben volt történet arról, hogy hogyan tört el a gerince gyerekként, amikor leugrott a trambulinról, de nem a medencében, hanem annak partján csapódott be, hogy azt jósolták, nem fog tudni járni, és hogy milyen tragikus állapotok voltak a kórházban, mennyire lélektelenül végezték munkájukat az ápolónők, arról, hogy mennyire meglepődött a kutyája, amikor a keselyűket látva rájött, hogy a lakástól eltérően a szabadban felülről is jöhet veszély, egy Utah államban tett vadvízi túráról, amely eredetileg úgy indult, hogy két hétig nem szólalnak meg, de aztán csatlakozott pár helyi erő hozzájuk, és minden lett, csak hallgatás nem, viszont végig vegzálták az eredeti csapatot, hogy nem vigyáznak eléggé a természetre, mérgezik a Földanyát és hasonlók, de mégis hozzájuk alkalmazkodott a végén mindenki, mert az övék volt az összes kenu. Mesélt az öreg kanadai krí indiánról is, akit megkerestek a gyűjtők, de már elfelejtette az ősi dal szövegét, és csak az héj-héj, héj-a-héj-héj részre emlékezett, és bár többször nekifutott, csak ilyen részleteket tudott elénekelni a dalból (ez a történet szerepel a Nerve Bible című könyvében is, azaz már nem egészen friss). És persze biztos van történet, amelyet kifelejtettem.
Mesélt, mesélt, nagyjából másfél óra hosszat, mintegy 20 rövid történetet adva elő.
És közben volt aláfestésként hegedű és szintetizátor, esetenként mindkettő, de főleg szintetizátor, időnként effektprocesszorrá átlényegülve, helikopterhangokat és sok egyéb zajt generálva, illetve a szinti néha csak a dob- és basszusalapot adta a hegedű alá, amely szintén egészen furcsa hangokat adott ki a rá kapcsolt elektronikának köszönhetően – mellyel Laurie már 40 évvel ezelőtt is nagyon szívesen és invenciózusan élt –, olykor egészen nagybőgős mélységig tolva el az alsó húrok hangszíneit. De hát Laurie Andersonnál a hegedű már jó ideje nem pusztán hangszer, sokkal több annál, valamiféle performansz-segédeszköz.
Többnyire komor zenei aláfestés volt ez, hol lélekbe markolóan súlyos, mély, lassú, komor hangok szaggatott örvénye, az erre a hangulatra remekül rájátszó, főleg hideg fényekkel operáló minimálvilágítással (az elején említett mécsesek végig maradtak a színpadon, volt, hogy azok szolgáltatták az egyedüli fényforrást), hol szinte már idegesítően vibráló, csilingelő, időnként disszonanciába hajló részekkel (ezeken mindig is elgondolkodom, hogy direkt hamis, vagy csak így sikerül), hogy aztán a következő történet kezdetére ismét valami nyugalmasabb részben oldódjon fel.
Az angolul netán nem tudók kedvéért magyarul is ki volt vetítve a teljes szöveg egy fényújságszerű tablón, és bár ritkán néztem rá, de így is akadtak gondjaim. Például hogy a jewel szó fordítása erősen félresikerült, jelent ugyan ékszert is, de inkább ékkövet, sőt, kincset, Amerikában pedig konkrétan gyémántot. Hülyén is hangzik, hogy valaki ékszert rejt a szemébe. A kincset vagy gyémántot már valamivel jobban elképzelhető (a sztori szerint az indiánok a kontaktlencsét gondolták gyémántnak, amire úgy vigyáz, hogy el ne lopják, hogy a szemébe rejti).
A másik probléma az volt, hogy a kivetítés nem volt mindig szinkronban az elhangzott szöveggel, időnként sietett, időnként késett hozzá képest, időnként, amikor ezt észrevette a kezelő, akkor meg ugrált oda-vissza, de ezt betudhatjuk annak, hogy ez a rész valószínűleg próba nélkül ment.
Persze ezek apró hibák, és az angolul tudókat azért nem zavarták, mert nem ezt nézték, az angolul nem tudókat meg azért, mert úgysem vették észre.
Visszatapsolás után Laurie nagyjából úgy járt el, mint az okos lány, aki vitt is ajándékot, meg nem is: visszajött ugyan, de csak kb. másfél percet játszott hegedűn, aztán távozott.
Fotó: www.independent.com
Szólj hozzá!