A beszólogatós, a mosolygós meg az ünnepelt – Therapy? koncerten jártunk

Van abban valami megnyugtató, amikor a hajó gyomrában egy nem különösebben vidám, ám annál hidegebb nap végén az ember lánya kellemesen elringatózik az érdeklődési körüket tekintve teljesen azonos társaival egyetemben, egy könnyednek egyáltalán nem mondható koncerten. Kábé így lehetne röviden megfogni a szerda esti Therapy? buli lényegét, ami azért egy picivel több szót is érdemel.

Az ír rock-metál-punkrock-grunge keverékének egyik legjelentősebb zenekara a Therapy? 1989-es megalakulása óta fütyül arra, hogy mit illik leírni/kimondani, és mit nem. Bárkivel, bármikor, bárhol szembeszállnak, és ezt mostani koncertjükön is bebizonyították. A "vérmes hármas" tagjai nagyon különböző egyéniségek, de a zene szeretete, és az életről alkotott véleményük mégis összetartja őket már hosszú évek óta.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Koncert.hu (@koncert.hu) által megosztott bejegyzés, Jan 30., 2019, időpont: 2:22 (PST időzóna szerint)

Bár egyikük se fiatal már, és valószínűleg az évek alatt sokat finomodott a stílusuk, a véleménynyilvánítás szabadságából nem engednek. Ha úgy tartja kedvük, simán beszólnak koncert közben az aktuális amerikai elnöknek (meg úgy az adott országénak is), viszont mindemellett rendkívül emberi, és szerethető formájukat sem félnek megmutatni.

Az életkor csak egy szám, szokták mondani, és erre az egyik legjobb példa az idén már 54. életévét töltő frontember, Andy Cairns, akin alig látszanak meg a kemény metállal töltött évek. Legújabb, seprűre hajazó frizurájával, és jellegzetes, kisgyerekeket és nagylányokat rémisztő nézésével, szokásos fekete rucijával egy percig nem néz ki 40-nél többnek. Ezt az alábbi friss interjúban is leellenőrizhetitek:

Akárcsak a végtelenül cuki és örökké mosolygós basszeros Robert McKeegan, aki imád szavak nélkül kommunikálni a közönséggel (vagy csak simán lufizni egyet), és bár idén már ő is a 48 felé közeledik, nem úgy tűnik, mintha kiégett volna az étvizedek alatt.

A dobok mögött megbúvó Neil Cooper 2002 óta szerves része a csapatnak, de azóta töretlenül püföl a háttérben, és ezt megköszönvén, Andy a közönséget felhergelve ünnepeltette társát, néhány kevésbé szofisztikált kifejezést skandáltatva.

Az egész buli egyfajta örömzenélésen alapult, ami szerencsésen találkozott a megjelent közönség ízlésével. Kevés dumával, annál tempósabb dalokkal, és irgalmatlanul jó hangzással vegyített, a tombolástól megingott hajóbelsővel megkoronázott, hamisítatlan rockzenei koncertben volt részük. Vagy metál... Vagy punkrock... Vagy valami ilyesmi...;)