Először jelent meg vinyl formátumban a Beatrice 1979-ben készült felvétele, amelynek dalai az együttes első (ki nem adott) stúdiólemezét alkothatták volna. A mostani változatban Topis Rok '79 című anyag a Moiras Records gondozásában látott napvilágot. A Beatrice 1979 egyik nyarának éjszakáján a Magyar Rádió 6-os stúdiójában rögzítette a tízszámos demófelvételt. Az egypártrendszer kultúrpolitikája által fekete báránynak tekintett együttes első aktív korszakában lemezt nem készíthetett, koncertezési lehetőségeit korlátozták, az 1979-es demófelvétel is csaknem másfél évtizedig kiadatlan maradt. Az 1979-es demófelvételt 1992-ben Betiltott dalok (A megkerült hangszalag) címmel CD-n és audiókazettán megjelentette az EMI Quint, az eredeti, sztereó változat azonban egészen napjainkig kiadatlan maradt. Ezt a hiányt pótolja a mostani vinyl LP, amelyre a dalok technikailag felújított változatban kerültek, és az eredeti sorrendben. (MTI)

Az úgy volt a P. Mobillal, hogy amikor megjelent az a kislemez a Kétforintos dallal és a Menj tovább! -bal, azonnal  lecsaptam rá. Tizenegy éves voltam. Fogalmam sincsen, honnan hallottam, miben olvastam róluk, de a kislemez állon vágott – és a hatás ma is tart.

Amikor egy év múlva kijött a második kislemez, a Forma1-gyel és az Utolsó cigarettával, már rutinosan vettem meg, a tetszési index nem változott. 80'-ban Miskolc és a Csizma az asztalon volt a harmadik kislemezük. A három kislemez együtt már majdnem egy nagy. 

A fiatalabbak kedvééert: a kislemez, vagyis SP: bakelitből készült hanghordozó, '45-ös fordulatszámmal forgott az egykori lemezjátszókon. A kislemez két oldalán a legtöbb esetben egy-egy dal kapott helyet, amelynek a hossza kb. öt percben maximalizálódott. 

A három kislemez után a '81-ben megjelent nagylemez, a Mobilizmo annyira nem tetszett. Nem úgy nem tetszett, hanem annyira nem tetszett, mint a három kislemez. Valahogy nekem nem voltak döngölősek a nótái. Előzmény nélkül nagyon tetszett volna az LP. Ráadásul, bár nagyon szerettem Tunyó (Tunyogi Péter) hangját is, de Vikidál az „a” Vikidál volt...

A P. Mobil dalokkal zeneileg soha nem volt semmi bajom. Klassz hard rock a javából. A szövegekkel nem tudtam igazából mit kezdeni. Egyfelől volt bennük spiritusz, de valahogy hiányzott belőle az a csettintésre késztető plusz. Miközben a zenekar tartóoszlopa, motorja, agytrösztje, mindene (csak zenésze nem; bár kongázni állítólag tud), Schuster Lóránt a színpadon meg nagyon ott volt. Aki keresett, persze talált áthallást a szövegekben, de nem annyi, mint például a coclista rendszer másik két, fekete bárány-zenekarának, a HBB-nek és a Beatrice-nek a szövegeiben (ld. keretes írásunk). 

Másfelől néha valahogy túl egyszerűnek tűntek ezek a szövegek. Akkor is, ha egyáltalán nem voltak közhelyesek és semmitmondók. 

Azonban mit tudtam még akkor, hogy miről szól a műfaj egyik legnagyobbja, a Smoke on the Water... Úgy semmiről: kigyulladt egy kaszinó a Genfi-tó partján, ezért füst szállt a víz felett. 

S ha már szövegeknél tartunk, akkor lássuk csak a kétoldalas könyv B-oldalát!

Várj csak! Hogy tudd, miről van szó. Megjelent egy könyv, ami két könyv. Forgató könyv. Nem azért, mert filmet lehet belőle csinálni. Nem lehet. Forgatni kell, mert két oldalról kezdődik. Ezért nincs se hátlapja, se fülszövege, mert a hátulja az a másik könyv eleje. Ezt találtam a könyvtárban.

Az első (második?) egy hosszú interjú a P. Mobil atyjával, Schuster Lóránttal. A második (első?) harmincnyolc Móóóbil-nóta története. Én ezzel kezdem. 

Andrássy Bálint: A dal ugyanaz marad

Eredetileg az egyes fejezetek egy weboldalon jelentek meg, amely azóta sajnos lehúzta a rolót. Az egyes fejezetek egy-egy P. Mobil nótáról szólnak. Ha jól számolom, harmincnyolcról. 

Betekintést kapunk a dalok születésébe, az első elhangzás körülményeibe, ha felidézhető, megtudjuk, mely felállás játszotta, hol, mikor, hányszor rögzítették lemezre, milyen kötelező szertartások fűződnek hozzá, ha egyáltalán, kik voltak a szerzőik. Ilyesféle adatokat kapunk. Meg persze arról is vastagon van szó, folyik a találgatás, hogy a fellelhető bootleg felvételeken egyáltalán ki zenélte el a nótát? Mert ugye ez nem mindig teljesen egyértelmű, sőt. 

Az írások nagyon érdekesek. Tényleg. A fejezetek sorrendjének a tematikáját fel nem foghatom, mert nem találtam ilyet. Simán lehet, hogy figyelmetlen vagyok, de nekem olyan kis ahogy jön, úgy puffannak tűnik az egymásutániság. Ami nem baj, csak nem mindig jó. Egy kronológiát követő sorrend sokkal szerencsésebb lett volna. Vagy alfabetikus: akkor már érthető a kronológiai ugrálás. 

Ami viszont nekem nagyon hiányzott: a szövegek elemzése. Van szó a szövegek változásáról, változatairól, méghozzá igen részletesen. De nagyon kevés hangsúly van a jelentésükön. Illetve azon, fontosak-e, miért fontosak, mit jelentenek, jelentenek-e valamit? Ahogy nyilván annak is van oka, hogy miért pont ezeket a számokat válogatta be a harmincnyolcba? 

Az is tény, hogy a zenekar egész munkásságára tekintettel volt és a szemezgetés minden korszakukat érinti. 

Ezek ellenére Andrássy Bálint elképesztő munkát végzett amikor megírta a dalok történetét, kalap le, meghajlás! Már csak azért is, mert valóban tengernyi háttérinfót is meglelhet a szövegben az érdeklődő olvasó/rajongó. Bár az utóbbi valószínűleg úgyis tudja. De az elsőnek, ha érdeklődő típus, felettébb érdekes, én mondom neked. 

Különösen nagy hasznos böngésznivaló a részletes diszkográfia a könyv végén. Végre kezdtem átlátni a tengernyi koncertlemezt, és a megjelenések miértjét. Ebben egyébként a forgatókönyv másik fele, a Schuster-interjú is nagyon sokat segít. 

Hegedűs István: Mobilógia

Ahogy mondtam, interjú. Hosszú. Viszonylag összeszedett. De egy pillanatig sem unalmas. Miközben lekötött, amit Lóri a Móóóbilról mesélt, mindvégig azt próbáltam összerakni magamban, milyen ember is ez a Schuster Lóránt? (Ő maga azt mondja ebben az interjúban, hogy az általam eredetileg keresett Kaptafa című könyvben jobban kicsomagolta a személyiségét.)

Nem tudom, sikerült-e? Mármint Lórit megfejtenem. Összbenyomásom persze lett, és nagyjából lefedte, amit eddig is sejteni véltem. 

Lóránt szókimondó. Nem lacafacázik egy pillanatig sem. Akkor sem, ha a szakmáról van szó, de akkor sem, ha a zenekar volt tagjairól.

Tapasztalatom szerint a szókimondó emberek nem annyira kedvesek azoknak, akikről a szókimondó kimondja a szót. Pedig lehet, fáj a szókimondás, de gyógyíthatja a kapcsolatot, önismeretre késztethet. Mármint ha valóban szókimondás és nem csupán beszólogatás. 

Hogy Schuster melyik, igazából nem tudtam eldönteni. Leginkább is-is. De inkább szókimondónak tűnik. S nem csupán azért, hogy védjem az olvasmányélményemet.

Az viszont mindenképpen kiderül hogy számára a P. Mobil az élet. Nem egy adott formációja, hanem a zenekar mint olyan. Ennek érdekében simán kihajított bárkit a zenekarból. A maguk helyén klasszisokat is. Emiatt azonban több esetben a padlóról kellett felállítania a bandát. S rendre sikerrel tette. 

Mindvégig azon gondolkodtam, hogy miért volt évtizedekig átjáróház a P. Mobil? (2009 óta viszonylag stabil a formáció.) A könyv állítja: állítólag úgy száz ember fordult meg az együttesben. Nekem túlzónak tűnik a szám, de ki vagyok én, hogy megítéljem. Mindenesetre tény, a fluktuáció hatalmas. Ám emellett a tény is tény: a Mobilosok, a közönség kitartott a Mobil mellett a tengernyi tagcsere, újjáalakulás ellenére. 

Szóval Schuster személyisége... Miközben róla gondolkodom, abban egészen biztos vagyok, hogy maga Schuster egy mozdulattal félretolná a töprengésemet, és maga helyett a Móóóbilra mutatna, hogy kapjak már helyértékre, és a lényeggel foglalkozzak. Én meg vitatkozom vele, hogy mi a lényeg? Mert persze a Móóóbil. De mitől Móóóóbil, a Móóóbil, ha nem tőle?

Ugyanis a P. Mobil-család igen kiterjedt. Belőle ágazott el a Dinamit, a P. Box,  (volt, amikor kettő volt belőle), a Metal Company, a Bill és a Box Company, a Mobilmánia, a Tunyogi Rock Band, The Rock Band. Valami biztosan kimaradt... S ezek az együttesek vitték magukkal a P. Mobil szüntelen átalakulásának a képességét, átkát. És az örökségét. Szellemiségét. Háromnegyed órája olvasok az utódzenekarokról, többet tudok, zúg a fejem, annyi az információ. A komplett bagázs békétlen egy kompánia!

S közben zeneileg ugyanazt csinálják. (S ezért a mondatért Schuster keresztbe nyelne le.) A TRB-t szerettem, hallgattam. A többi P. Mobil utódzenekart annyira nem. Most megtettem ezzel-azzal. Ugyanaz különféle köntösben. Minőségi rock and roll, hard rock. S ezért minden érintett keresztbe nyelne le. 

Akkor is, ha azt mondom, bármelyik zenekarnak vannak olyan dalai, amelyek simán beleférnének a Móóóbil repertoárba. Sőt, ha egy hozzá nem értőnek készítenék egy P. Mobil válogatást, és bele-belecsöppentenék egy-egy dalt az utódzenekarok dolgaiból, fel sem tűnne, hogy nem Móóóbil nóta. Mondom úgy, hogy éppen TRB zenél a hajnali fülemben. Ez szentségtörés? 

Vissza az interjúhoz. Van koncepciója és íve. Schuster jól mesél, nem beszél félre. A kérdező Hegedűs István pedig felkészült, tájékozott. Ezáltal ketten képesek felidézni a P. Mobil egész történetét, a kezdetektől a könyv kiadásáig. Az általánostól a bosszantó, dühítő, szívmelengető, értetlenkedést kiváltó, lelkesítő, stb. részletekig. 

A P. Mobil története a magyar rock története, nem csupán egy zenekaré. Sőt, bizonyos értelemben korrajz is. 

Magánkiadás, 2016, 460 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789631266016