A Kaleo elsöpörte rosszkedvünk készülő telét

Még mielőtt belemennék a „fanyalgós sztorizásba”, mindenképpen tisztáznám, hogy alapvetően nagyon szeretem a Barba Negrát. Sőt! Ki merem jelenteni, hogy nagy kedvencem a budapesti koncerthelyszínek közt. Igaz, az első változat, a kalózos díszletes nekem örök kedvencem marad, de a híd lábánál üzemelő változattal sem volt különösebb bajom. Azt is tudomásul kell vennem, hogy vannak felsőbb érdekek, így a kényszerű költözködés miatt sem lehet hibáztatni a Barba vezetőségét. Csak halvány sejtésem van arról, hogy nem egyszerű dolog egy ekkora rendezvényhelyszínt a minden igénynek megfelelő területre költöztetni. Ugyanakkor egyszerű koncertlátogatóként természetes, hogy a saját igényeim szerint értékelem a változásokat, ami ebben az esetben nem lett túl lelkes.

Kezdjük azzal, hogy irány Csepel. Nekem, aki a város másik végén éldegél, eleve elég hosszú időt vesz igénybe az említett kerületbe átjutni tömegközlekedéssel. Persze, aki a környéken él biztosan örül annak, hogy nem kell messzire mennie egy koncertért, de azt gondolom, a többségnek ez gondot okoz. Tegyük hozzá még azt is, hogy a konkrét cím valójában egy raktárkörzet területén van, ami így magyarázat arra is, miért olyan nehézkes a megközelítése, ha nem autóval indulsz útnak. Az egyetlen busz, ami a városközpont felől arra közlekedik, kicsi, elsőajtós-felszállós, félóránként közlekedik – és azt is csak este hatig. Kettes verziónak marad a HÉV, amitől viszont jó pár métert kell gyalogolni a célállomáshoz. Nos, tegnap este én a buszt választottam, ami eleve 10 perc késéssel indult, és az, hogy félóránként közlekedik, nem a Barbna negra hibája. Mint mondottam, eredetileg első ajtós felszállásra tervezték – meg valószínűleg arra a max 5 emberre, aki eddig naponta igénybe vette –, de szegény sofőr, amint a megállóba érve észlelte a tömeget, inkább kinyitotta az összes ajtót, és az orra alatt még el is dörmögte, hogy ne mutogassuk a bérletet, mert úgyse látja. Miután sikeresen felpréselődött mindenki, elindultunk a Barba felé abban a hiszemben, hogy a menetrendi szerinti 7-8 perces időt tartani tudjuk, és még elérjük az előzenekart is. Na, aki ezt kikalkulálta, nem számolt az útközbeni sorompókkal, a végtelenül hosszú tehervonatokkal, és persze azzal a ténnyel sem, hogy a koncertre autóval érkezők is próbálnak bekanyarodni a Szállító utcába egy olyan forgalmas úton, ahol nincs lámpás irányítás. Tudnám még regélni, hogy mit művelt a „segítségként” érkező rendőr, vagy hogy milyen helyen tesz le végül a busz, de inkább haladjunk tovább.

Már ha tudsz, ugye, merthogy a beléptetésnél is az Arénát meghazudtoló sorral találta szembe magát a már amúgy is elkésett vendég. Kissé kevésnek találtam ennyi emberhez a két darab biztist, aki leolvasta a vonalkódot, és az egy darab motozós kollégát, úgyhogy ezen mindenképpen javítani kellene a későbbiekben. Maga a hely tulajdonképpen egy hangár méretű raktár, ahol egyelőre (?) nem futotta díszítésre, és különösebb berendezkedésre sem. Tök jó, hogy belépve jobbról és balról is egy-egy pult fogad, de hogy szükséges-e megfejelni a színpadi látványt is eltakaró harmadik pulttal a terem belsejét, arról lehetne vitatkozni.

Mivel az előzményeknek köszönhetően már csak az előzenekar utolsó dalára sikerült beesnem, a mosdóig el se mentem, nehogy aztán ott ragadjak valahol hátul a heringesben. Ruhatárral nem találkoztam, nem tudom, volt-e, mindenesetre a legtöbben a színpad előtti kordont használták a kabátok tárolására, ami egy idő után úgy nézett ki, mintha valami turkáló is üzemelne. A hangosítás kiváló volt, a hangár jelleg miatt azonban a közönségben zajló folyamatos diskurzus is becsatlakozott alapzajként, ami egy idő után kifejezetten zavaró volt. Komoly problémát jelent továbbá a szellőztetés, vagy inkább annak hiánya. Durván a második-harmadik sor szélén állva, a tömeges jelenetet sikeresen elkerülve, olyan meleg és levegődeficit volt körülöttünk, hogy többen szédelegni kezdtek. Volt egy pont, amikor már magam is úgy éreztem, hogy bajban vagyok a talpon maradással, de szerencsére túléltem. Viszont a végén a tömeggel együtt kifelé bandukolva hallottam hasonló sztorikat, így megnyugodtam, hogy nem csak velem van baj... Első nekifutásra ennyit a tapasztalatokról. Illetve külön szeretném még felhívni a jövőben arrafelé autókázók figyelmét, hogy az esti koncert végeztével a tömeg saját utat tapos magának a két-két sávos full egyenes úton keresztben (nem a zebrán), hogy elérje az épp beérkező HÉV-et, szóval erősen ajánlott lassan és körültekintően közlekedni.

És akkor hogy ne legyen annyira negatív kicsengése ennek a kis irománynak (egy jól értesült kommentelőtől úgy tudjuk, a területen további fejlesztések várhatók, így feltehetően ez nem a végleges állapot – aszerk.), ezúton köszönöm mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy Izlandról megérkezzen hozzánk a csodálatos banda, mely a Kaleo nevet kapta megszületésekor.

Az idén kereken 10. évét ünneplő csapat eddig 3 albummal büszkélkedhet – legutóbbi 2021-ben került közkézre –, de igazán híressé a 2015-ben piacra dobott "Way Down We Go" című ballada tette őket, és azóta egyre több rajongót szereznek maguknak világszerte. A titkuk valószínűleg az énekes-gitáros Jökull Júlíusson minden körülmények közt felismerhető rekedtes hangjában rejlik, de persze a gyönyörűen összerakott slágeres dalaik is hozzátesznek a sikerükhöz.

A banda igazából nem csinált semmi extrát a színpadon, nem hoztak magukkal menő díszleteket, sem táncosokat, de még konfetti sem repült a buli közben, ennek ellenére olyan hangulatot varázsoltak a Barbába, amit bármely zenekar megirigyelne. Még egy ajándék dobszóló is belefért a tegnap esti menübe, ami, elnézve a turné korábbi állomásainak dallistáját, kiváltságossá tett minket. Persze volt némi tapsoltatás meg énekeltetés, de igazából ezt a közönség felszólítás nélkül is kiválóan abszolválta, amiért kaptunk is dicséretet a zenekartól.

Mindig nehéz egy olyan koncertről komolyabb beszámolót írni, ahol nem történnek extra látványos dolgok, és ez esetben is „csak” annyit lehet legépelni, hogy egy irgalmatlanul jó bulinak voltunk szem- és fültanúi. Aki ott volt, az érezte az energiát, a tüzet, a szabadságot, aki nem, annak maximum maradnak a videók... Bár egy élő koncert sajátos varázsát sosem fogja pótolni egyetlen videó sem.