12 millió néző, 19 millió eladott album, 200 tonna díszlet és kellék, nemzetközi szinten jegyzett alkotói gárda – valamint egy klasszikus történet világsikerű átdolgozása.
Az előadásról fotókat itt találtok.
Az elmúlt hónapokban találkoztam már ezekkel a hívogató címszavakkal óriásplakátokon, Morris-oszlopokon és közösségimédia-hirdetésekben is, ám egyik sem ütötte át annyira a tudatom határát, mint az alig félperces rádiós promóció. A marketingtudomány – ironikus módon – ezt Theater of the Mind jelenségnek nevezi. A hatásmechanizmus lényege, hogy az elménk automatikusan társít a hangokhoz egy, a saját érzelmeinkből és tapasztalatainkból merítő képet, majd együtt raktározza el őket a hosszú távú memóriánkban. A reklámspot alatt felcsendülő Le temps des Cathédrales (A katedrálisok kora) refrénje észrevétlenül fészkelte be magát a fejembe, fel-felvillantva a tudatom peremén a 2019-es híradásokban szereplő, lángoló Notre-Dame-ot és egy óriási, kongó harangot.
Ennyit és nem többet.
Sokakkal ellentétben nincsen ellenállhatatlan rajongásom a francia kultúra iránt; nem beszélem a nyelvet – így egyáltalán nem értettem a zene szövegét –, és Victor Hugo regényét is csak egyetlen egyszer olvastam (Antal László fordításában) – mégis itt volt ez a dallam, amely hétről hétre egyre gyakrabban jutott eszembe.
Sokáig nem akartam engedni a kísértésnek – sem a dal lefordítását, sem a darab megtekintésének megfontolását illetően –, mert bevallom, beleestem abba a gyakori hibába, hogy először könyv formájában ismertem meg a történetet. Azután már szinte semmilyen adaptáció nem tudott igazán meggyőzni, pedig a műből mintegy húsz filmes verzió készült. Messze a legnegatívabb élményt számomra a közismert Disney-féle animált, Broadway-stílusú változat nyújtotta – amely egyébként a Madách Színház (itt a Másik Hugo-adaptáció, a Nyomorultak/Les Misérables volt műsoron) Budapesti Operettszínház és a Szegedi Szabadtéri Játékok repertoárjában is szerepel –, mert számomra teljesen összeegyeztethetetlen volt az eredeti, sötétebb, komorabb változattal.
A középkor alkonyában pulzáló Párizs társadalmában mélyül el a klasszikus jellemkontrasztokra épülő, 1831-es mű, amely a francia romantikus epika atyjának tollából született. A történet a gyönyörű, ugyanakkor velejéig romlott sors kettősségét vizsgálja – valamiét, ami egyszerre titokzatos, várakozással övezett, és mégis könyörtelenül megmásíthatatlan. A Notre Dame de Paris nem egy vidám mese. Nem él a morális igazságszolgáltatás eszközével, nem kínál boldog befejezést vagy feloldozást. Éppen ezért érthető, milyen komplex érzelmi hullámokat és belső erkölcsi dilemmákat indít el, és mennyire nehéz megtalálni az azonosulás pontjait bármely átiratban.
Miért értekezünk erről ilyen hosszan egy zenei híroldalon?
Nos, mert a dilemma feloldását éppen a zene hozta el. Igen, végül győzött a kíváncsiság, és miközben a fél országot megbénította a hó, január 8-án ott ültem a Papp László Budapest Sportaréna nézőterén.
Mi győzött meg?
Nem volt szükség érthető szavakra ahhoz, hogy ezer és ezer gondolat ébredjen bennem. A Le temps des Cathédrales a bensőmig hatolt, és én még többet szerettem volna belőle. A zenei befogadói élmény nem okvetlenül konvencionális, ahogyan irodalomórákon sem szeretett őszintén soha senki egyetlen, egyezményes értelmezést elfogadni szerzők, költők, írók sorai kapcsán. Pont az a legszebb a kultúrában, hogy egy másik egyén szubjektív értékítéletet, emocionális reakciót válthat ki belőlünk.
A másik indok, amiért felületünkön helyet érdemelt a produkció, az a műfaja. A Notre Dame de Paris valójában a színpadi műnemek – azon belül pedig a musicalek – egy módfelett izgalmas, a hazai teátrumokban manapság kevésbé játszott variánsa. Pontos meghatározása spectacle musical (francia), illetve sung-through musical (angol). Egy olyan narratív – azaz történetet közvetítő – alkotás, amelyben a librettó, vagyis a szövegkönyv teljes egészében megzenésített; prózai dialógust, monológot alig vagy egyáltalán nem tartalmaz. Az operához hasonlóan áriák, ariózók és recitativók, továbbá duettek, triók, kvartettek és kórusművek kombinációján keresztül bontakozik ki, a cselekmény megértését pedig felerősített nonverbális eszköztár – díszlet, fények, jelmezek, mozgás, térformák és maga a színészi játék – segíti. Magyarországon a Jézus Krisztus Szupersztár, valamint az István, a király rockoperák állnak hozzá a legközelebb, bár hangzásvilágban eltérnek tőle.
51 eredeti francia dalon keresztül, hét művész és az ensemble előadásában ismerhettük meg Quasimodo tragédiáját. A bő kétórás játékidőt figyelembe véve – félretéve egy pillanatra az alapvető stílusbeli különbözőségeket – ez kétségkívül lenyűgöző, már csak ha arra gondolunk, hogy egy „átlagos” koncerten az említett mennyiségnek jó esetben is csak körülbelül a fele hangzik el.
A művészet egyik csúcspontjának tartom a musicalszínészek munkáját: estéről estére a kulisszák mögött hagyják a saját énjüket, és valaki mássá válnak – átvéve a megformált karakter értékítéletét és érzésvilágát –, ellentétben a zenei előadókkal, akik – akár saját számokat, akár feldolgozásokat játszanak – zömében megőrizhetik önazonosságukat a nézők előtt. A játszott szerepekben az elvárások jóval magasabbak: amíg a kedvenc énekesemnek vagy bandámnak elnézem, ha hibázik, addig egy formált karakternek hibátlannak kell lennie. Elég egy apró botlás, és a varázs szétfoszlik. Meg kell vezetni a nagyérdeműt… újra és újra. Számos színházi élményen, koncerten, fesztiválon vagyok túl, ám olyat még nem sokat láttam, hallottam, amit a Notre Dame de Paris két felvonása nyújtott. A teátrális, nagyívű dalok hömpölygő, csillogó folyamként vitték előre az eseményeket, miközben a szereplők elképesztő énektudással, természetes magabiztossággal és elemi erővel töltötték be a teret.
Azt nehéz megítélni, mennyire volt befogadható az élmény azok számára, akik nem ismerték legalább lényegi pontjaiban a történetet, mivel az egész végig franciául zajlott. A kétoldalt elhelyezett kivetítők nem sokat segítettek: alig akadt olyan pont az Arénában, ahonnan a LED-elemek és a színpadkép is kényelmesen láthatók lettek volna; ráadásul a szöveg gyakran késett, összecsúszott vagy egyszerűen nem jelent meg, így a vizuális támogatás helyett inkább zavaró tényezőként funkcionált.
Az előzetesen égig magasztalt díszlet – amely az archív felvételek alapján az elmúlt huszonnyolc évben alig változott – kifejezetten csalódást keltett. A fő elem, a katedrális monumentális fala, amelynek hol az ablakaiban tűntek fel a karakterek, hol az oldaláról függtek alá az artisták, esztétikailag hagyott kivetnivalót maga után, noha jól illeszkedett a játéktérbe. Érzékelhető, hogy a fő vezérfonal a monumentalitás volt, ám talán eljött az ideje, hogy Christian Ratz – aki mások mellett készített már díszletet a Szentivánéji álomhoz, a Dido és Aeneas-hoz, valamint a Pápai koronázáshoz is – ismét hozzányúljon a sokat megélt épülethez.
Ugyancsak problémát jelentett, hogy a turnéverzió rendezésekor nem vették figyelembe: a helyszíneken a széksorok nem mindig lépcsőzetesen, hanem a küzdőtéren egy vonalban helyezkednek el. A fő események a színpad közepén és előterében zajlottak, ám nem volt ritka az sem, hogy a színészek ültek vagy guggoltak, ennélfogva ügyesen kellett lavírozni a fejek között, ha mindent látni akartunk.
Visszatérve a pozitívumokra: kiemelhető, hogy a jelmezek színvilágukkal és szabásukkal jól elkülönítették a kulcsfigurákat; az akrobatikus jelenetek és a pörgős, térölelő koreográfia pedig sokat lazított a dráma feszültségén. Ez utóbbi Martino Muller nagyszerű munkáját dicséri. Említést érdemel továbbá Alain Lorte fénydizájnja, azon belül kiváltképpen a le-le gördülő, vékony elválasztófüggönnyel elért árnyékhatások. A lepel mögött megjelenő társulat mozdulatai a szereplők tudati és érzelmi állapotainak vizuális kivetüléseiként működtek, szimbolizálva például Phoebus szerelmi vívódását vagy a gyilkosság feszített pillanatait.
Művészek nélkül nem gördülhet fel a függöny; következzék hát a seregszemle.
Esmeraldát a korábbi The Voice Italia győztese, Elhaida Dani alakította, aki 2015-ben hazáját, Albániát képviselte a bécsi Eurovíziós Dalfesztiválon I’m Alive című dalával.
Párizs bűnözőinek és számkivetettjeinek királyát, Clopint Johan Legiel formálta meg. A Jay művésznéven ismert soul-, R&B-, gospel- és jazz-előadó bandájával, a Vigon Bamy Jay együttessel 2013-ban a francia slágerlisták 7. helyéig jutottak a Les Soul Men-nel, a Feeling-gel pedig arany minősítést szereztek.
Fleur-de-Lys szerepében Alyzée Lalande varázsolt el bennünket, míg a gonosz Frollóként az eredeti szereposztás egyik sztárja, a kanadai Daniel Lavoie lépett elénk.
A hányatott sorsú harangozót, Quasimodót Angelo Del Vecchio keltette életre, akinek 2007-ben karrierje kezdetét jelentette a Notre Dame de Paris. Azóta turnézott a produkcióval többek között Kínában, Oroszországban, Törökországban és Olaszország legnagyobb színházaiban, köztük a Római Birodalom korában épült Veronai Arénában. Évtizedes kapcsolata a szereppel minden mozdulatában érződött: a figura mély, kidolgozott és hiteles lett.
A leghangosabb tapsot Gian Marco Schiaretti érdemelte ki tőlem. A költő Gringoire-ként már a nyitánynál elvarázsolt. A pármai születésű fiatalembernek nemcsak a karizmája vett le azonnal a lábamról, hanem az is, hogy az ő hangján hallottam először élőben a már sokat emlegetett Le temps des Cathédrales-t. Az a pillanat örökre bevésődött.
Ő pedig így mondott köszönetet a budapesti közönségnek:
Nem ez az egyetlen dal azonban, amelyet azóta újra hallgattam. Azoknak, akik szeretnének sétálni egyet XI. Lajos korabeli Párizsban, betérnének a Csodák Udvarába, táncolnának egyet a Cité-szigeten, vagy csak megízlelnék a francia romantikát, az alábbi short listet jó szívvel ajánlom kezdetnek:
-
Les sans-papiers – Clopin és a csavargók világa, erős társadalmi töltettel,
-
La cour des miracles – a „csodák udvara”, az egyik legdinamikusabb együttes szám,
-
Déchiré – belső vívódás, érzelmi csúcspont,
-
Belle – a legismertebb dal, három férfi nézőpontja Esmeraldáról,
-
Le Val d’Amour – vágy és tragikum, Esmeralda sorsának kulcsa,
-
Florence – itt hangzanak el szó szerint Victor Hugo regényének kulcsmondat-sorai,
-
Libérés – a felszabadítás reménye,
-
Lune – lírai, intim pillanat,
-
Le temps des Cathédrales – nyitó- és vezérmotívum, az egész mű esszenciája.
Nem maradt más hátra, mint megmagyaráznom a bevezetésben tett tételmondatot, miszerint a Notre Dame de Paris nem való mindenkinek.
Nem, nem az üresen maradt székekből indultam ki – mivel azok nem képezik a sikeresség vagy sikertelenség fokmérőjét, lévén aki ott volt, hosszú álló ovációval jutalmazta a látottakat –, hanem egészen egyszerűen abból, hogy a célközönség behatárolása esetünkben nem lokáció, kor, de még csak nem is feltétlenül műfaji preferencia kérdése.
Lélekben kell ahhoz megérni, hogy minden rétegét érezni és érteni lehessen.
Szólj hozzá!