A Red, Red Wine-tól a Wonderful Life-ig: VeszprémFest

Bár az időjárás megpróbált minket kizökkenteni a fesztiválos üzemmódból, óriási szerencse, hogy Veszprémben mindig van „B” terv koncerthelyszín tekintetében. Így esett – szó szerint –, hogy a tervezett 4 napos programkínálatból kettő gond nélkül lezajlott a festői szépségű História kertben, míg nekünk sajnos be kellett húzódnunk a szép nagy veszprémi arénába a szokatlan hideg és a kiszámíthatatlan időpontokban nyakunkba zúduló égi áldás kivédése érdekében. Egy picit szomorú voltam, hogy gyakorlatilag hoztuk magunkkal a rossz időt Pestről, de végül csak el tudtuk tölteni hasznosan a két koncert közti időszakot is.

Péntek este régi nagy kedvencem, a reggae angliai nagyágyúi mozgatták át a VeszprémFest mindig hálás közönségét, ahol a fiatalabb, és idősebb korosztály is bátran táncra perdült az egyet jobbra-egyet balra nem túl bonyolult koreográfiát alkalmazva. A UB40 – bármily hihetetlen – nem a napsütötte Jamaica adománya a zeneiparnak, minden egyes tag angliai származású, és 1978-as megalapítása óta szinte folyamatosan létezik. Igaz, a mostani felállásban már csak három eredeti tag maradt, de az énekes Ali Campbell visszatérésével és Astro közreműködésével vált újra értékessé a csapat.

A mostani koncert is tulajdonképpen róluk szólt, de azért mindenképpen meg kell említenem a zseniális zenésztársakat és a végtelenül szimpatikus vokalistát is, hisz mind hozzátették a maguk tudományát a sikeres végkifejletthez. A reggae eleve egy csoportos élményterápiának mondható, de van abban valami csodálatos és egyben mosolyra fakasztó, mikor egy komplett aréna dülöngél ütemesen a sokadik sör és egyéb „frissítők” elfogyasztása után a „Red, Red Wine” című klasszik slágert üvöltve. Az idén hatvanat betöltő Alin látszott, hogy a végére kissé elfáradt, viszont jellegzetes „vonyító” hangjára szerencsére nem hatott az idő múlása. A produkcióra egyetlen rossz szót sem tudnék mondani, pontosan azt kaptam, amit vártam, viszont a hangosítást sajnos nem sikerült tökéletesre csiszolni, ami valószínűleg a hirtelen döntött költözésnek volt köszönhető.

Ezzel ellentétben a szombat esti mindenkit leültetős koncerten már minden pöpec volt. Nagyon más stílus, nagyon más hangulat, de nekem átjött az előadás. Ismerem annyira Katie Melua munkásságát, hogy tudjam, az ő koncertjei nem az energiától duzzadó, hajad is eldobod fajta, inkább melankólikus, kicsit elgondolkodtató és a mindennapi pörgést másfél órára tökéletesen lelassító műfajba tartoznak. Maga a hölgy sem az a hiperaktív fajta (legalábbis a fellépéseit tekintve, mert magánemberként szereti az adrenalin löketet okozó tevékenységek kipróbálást), a színpadon is lassan járkál – már ha egyáltalán elmozdul –, a történeteit is a lehető leghalkabban és legnyugodtabban adja elő, mint ahogy a dalait is. Bár a mikrofon miatt úgy tűnhet, hogy nagyon is kiereszti a hangját, én komoly fogadást kötnék arra bárkivel, hogy a keverőpultban az ő fellépéseinél a maximumra csavarják a hangerő gombot.

Természetesen itt sem maradhattak el a legismertebb slágerek, de ami számomra meglepő volt, hogy a repertoár mondhatni fele nem saját szerzemény volt, csupán újra értelmezés. Ráadásul elég csapongó, hisz volt Louis Armstrong, The Cure, grúz népdal, valamint a 80-as évek egy számos előadóinak egyik legnagyobb durranása Black és a "Wonderful Life". Tulajdonképpen ezekkel sem volt baj, hisz egész szépen átformálta őket a saját ízlésvilágának megfelelően, de ahhoz képest, hogy nem ma kezdte, és így egészen biztosan ki tudná tölteni az idejét a saját darabokkal is, nekem kicsit soknak tűnt a feldolgozások aránya. Persze ez semmit nem von le a koncert értékéből, ami ugyanolyan színvonalas volt, mint a UB40 esetében. De hát egy prémium kategóriás fesztiváltól nem is várunk mást…;)