A korabeli koncertlátogató fiatalság abban az időben elkerülni sem tudta őket, hiszen az igényesebb rockérában ott volt az East helye a többszereplős rockkoncertek fellépői között ugyanúgy, mint a saját fellépési lehetőséggel és hanglemezzel bíró együttesek sorában. Ma már, ugye, érdeklődőbb és nyitottabb ifjú közönség híján, mindez nehezebb volna. Talán éppen ezért is leginkább negyvenpluszos arcokat lehetett látni a keddi Életműkoncertjükön, ami nem számított meglepetésnek, de annyit mindenképpen előrevetített, hogy aki nagyot akar szólni, annak több okból sem szabad évtizedeket kihagyni a zenélésben. Mert azon kívül, hogy egy percet sem unatkozott a közönség és valódi élményt nyújtott a két korszakos felállással játszó East, a katarzis elmaradt, a kihagyás néhányukon látszódott, érződött, hallatszott. És ehhez mindezt elnéző mosollyal nosztalgiába merülő közönségre van szükség, nem pedig éles szemű és fülű, fiatal fikagépekre, ami rendben is van, csakhogy ez a hangversenymiliő, amit maguk választottak, nem nagyon tolerálja a botlásokat úgy sem, ha kizárólag harminc évvel ezelőtti rajongók ülnek a széksorokban.
Az előadás a két egykori East felállás különálló műsoraiból állt, s bár jól felépített volt a tematika, alaposan rávilágított az aktív zenészek és a kedvtelésből visszatérők közti különbségre. A közönségnek az a része lehetett elégedettebb ezen az estén, amelyik talán az egyébként legkommerszebb, mégis legsikeresebbnek mondható, ’56 című dallal szerette meg a zenekart annak idején. Nagyon jó elgondolás volt Madarász Gábort a gitárok mögé állítani, aki nem volt tagja az eredeti második alakulatnak, de hozzá tudott tenni ehhez a felálláshoz. A koncertnek erről a részéről elmondható, hogy magával ragadóbb perceket és megszólalást hozott, mint az ősfelállás produkciója. Takáts Tamás láthatóan lejött a bulvárról és egyéb kedélyjavítókról, visszatért a kajla, szórakoztató, srácos, egomán fickó, ami százszor jobban áll neki, mint a kiélt, füstös blueser szerepe. A hangja régen volt ennyire tiszta és energikus, és bizonyosak lehetünk abban, hogy ezek az East dalok a legjobb dolgok az életében, ami énekesként történt vele ez idáig. Ennek megfelelően az előadás legnagyszerűbb produkcióját nyújtotta, ezt a felállást mindenképpen ő vitte a hátán, el egészen messzire és magasra.
Az ősfelállás szépen felmondta a Hűség és a Játékok lemezek lenyűgöző anyagát, azonban ezek a részek csúcspontok nélkül, Király István dobos és Zareczky Miklós énekes inkább alig észrevehető küzdelmével, mint önfeledt örömzenélésével értek véget. Persze ez nem bántó hibákat jelent, hiszen abszolút lejött a színpadról a megszerzett képzettség és a tudás, de rajtuk volt leginkább érezhető a színpadtól való eltávolodás, a kihagyás. Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) rendkívül szuggesztív zenei világot teremtettek a régi dalok és szövegek, Varga János gitáros és Pálvölgyi Géza billentyűs pedig még most is a hazai élvonalhoz tartoznak hangszereiken.
Móczán Péterről külön érdemes szólni, hiszen a sajtóinterjúk szerint ő volt az, aki zenekarvezetőként talpra állította, kijárta, szervezte a visszatérést. Jól tette. Érdemes volt ennyi energiát belefektetni, nem hiszem, hogy bárki csalódottan állt volna fel az East előadása után, a tavalyi pécsit és az idei szegedit is beleértve. Azonban a produkcióval kapcsolatban maradt hiányérzete az embernek. Annak a zenekarnak, amelynek dalai korukat megelőzve hol pszichedelikus, hol rendkívül impresszív képeket festve kapja szárnyra a zenehallgatót, amelyik első lemezborítóit Szurcsik József grafikái tették a magyar popkultúra hasonlóan emblematikus kiadványaivá, mint a Mini első lemezét Gross Arnold rézkarca, egyszerűen kötelező volna 2013-ban olyan vizuális élményt is a koncertjei részévé tenni, ami éppen az ilyen zenei produkciókhoz lett kitalálva és világszerte alkalmazva. Nem tudni, hogy anyagi vagy művészi okokból kellett ezt nélkülözni, de nehéz más zenekar előadását elképzelni, ahol indokoltabb és csodálatosabb volna a vizuális körítés megkomponált vetítés, képek, hangulatok formájában, mint az East esetében. Ehelyett gyakorlatilag világítástechnika sem volt, azt a néhányszor felvillanó fejlámpát és reflektort ne nevezzük annak. Óriási ziccer maradt ki, ami talán sosem lesz pótolva, és így megbocsátva sem.
Mindezzel együtt az East ezen az estén is bebizonyította, hogy a komolyan vett zenélés nem modorosságot jelent, hogy az igazi hangszeres tudás nem bazári zsonglőrködésben nyilvánul meg, hogy a legszebb harmóniák nem fordulnak érzelgősségbe, hogy a legbeszédesebb szövegeknek nem kell direkt jelentéstartalom, hogy az együttzenélés öröme nem a meghívott sztárfellépők számán múlik, hogy a DAL többet jelent a kompozíciónál. Sajnos talán éppen ezért kerülték el őket az igazi, átütő sikerek ebben az országban, és sosem lettek topzenekar. Pedig ami mára maradt bennük, az is bőven veri a jelenlegi magyar mezőny túlnyomó részét.
Szólj hozzá!