Ez a lemez már inkább egy reflektáltan gondolkodó, értelmiségi zenekar megnyilvánulása az adott rendszerben, az értelmiségi jelző minden mára elkoptatott közhelye nélkül. Tűéles metaforák és szimbólumok, rendszer- és társadalomkritika bújt meg a szerzemények mögött még úgy is, hogy a legbanálisabb dolgokról szólt a dal, és annak ellenére is, hogy a zenekar úgy gondolt a saját szövegeire, hogy a közönség talán többet is értett azokba bele, mint maguk a szerzők. A napjainkra vetült tragédiája az egész lemeznek az, hogy újra be kellett mutatni, még ha az apropó kimondatlan is maradt.
„Ebbe a szerelembe belehalt volna mindenki,
és bele is fognak még egy páran,
nincs biztonságban senki.
De nem ám, ha-ha-ha...”
A KFT szerencsés abból a szempontból, hogy régi dalaikat ma is különösebb manír és pózőrködés nélkül tudják játszani, ötvenen túl sem áll idétlenül nekik a maguk által kikevert műfaj. A groteszket könnyen fel lehet vállalni kortól függetlenül, dalaikat sosem a hajrázás, a terpesz vagy az őserő tette hitelessé, aminek az erőltetése ennyi idősen már majomkodásnak tűnhetne.
„Odanézz, az a sok buta madár de szép.
Mennyi kukacnak csavarták el a fejét.”
Nem feltétlenül nosztalgikus, önfeledt szórakozás jutott azoknak, akik annak idején már egyszer elhelyezték ezeket a dalokat akkori életük inerciarendszerében, de most mégsem érzik a múlt távolságát. Azonban lehet ezeket a dalokat vidáman, emelt fővel hallgatni, és ebben a zenekarnak sem lehetett kétsége, hiszen az együttzenélés örömén túl érezhetően lelkesítő módon találtak utat a közönség szívéhez és fejéhez egyformán.
„Véget érhet minden, ha én úgy gondolom.
Ti lesztek majd a vacsorám, ha itt az alkalom.
Addig költsd a pénzed, ameddig még lehet.
Rendezz el mindent, de már ne vegyél bérletet.”
Ennek a lemeznek a bemutatása igazából pozicionálási kérdés a KFT szempontjából, most, 2013-ban. Alkotói szempontból sem mindegy, hogy a KFT egy rámenős, slágergyáros vállalkozásként (Afrika, Elizabet, Balatoni nyár stb.), vagy pedig egy gondolkodó, többlettartalommal bíró, szofisztikált zenekarként foglalja el a helyét a fejekben. Mert az nem kérdés, hogy a magyar popzene történetében azon kevesek egyike ők, akik nem kitalált, favorizált és megbízhatónak titulált jófiúkként érkeztek, hanem a Józsefvárosi meg a Kassák klub mélyéről trappoltak be az ac(z)éléles lemezipari elvárások világába. Ebből a lemezükből eleve keveset nyomtak, kizárólag ennek a „tompításnak” köszönhető, hogy annak idején mindössze 30 ezret adtak el belőle, ami akkor kifejezetten kevésnek számított. Ekkora számtól valahol már megijednének.
„Mindenki a fülén ül, alszik, vagy mit tudom én.
Úgy látszik, hiába ordítok.
Biztos azt hiszik, hogy nálam ez egy szenvedély,
hogy én a lift rabja vagyok.”
Szerencsésnek mondhatja magát, aki itt volt ezen a koncerten, hiszen a hangoztatott tervek szerint ez egyedülálló produkció a zenekar jelenében, idén már Budapesten nem is játszanak. Remélhetőleg vidékre azért eljut ennek a lemezbemutatónak az anyaga élőben, hiszen akár Debrecenben, Hódmezővásárhelyen vagy Székesfehérváron is jól megszólalhat, rajongók és zenekedvelők mindenhol élnek, még ha az is a közvélekedés, hogy a KFT már túl van a zeniten. Meg aztán, ha valaki nem is tudja hova tenni ezeket a dalaikat, azért érdemes lehet meghallgatni, miről és kihez szóltak.
„Valami mocorog a sötétben. Valaki rólad beszél.
Mért nem gyullad fel a lámpa? Itt kevés a fény, kevés a fény.”
Annak idején nem nagyon merült fel a KFT-vel kapcsolatban, hogy végül is milyen kiváló zenészek alkotják. Például Márton Andráshoz órát lehet igazítani, mégis az ő dobolását sok lemezen nem élvezhetjük, mivel a dobgép mámora nem csak Phil Collins-t érte utol abban az időben. De ez a lemez „dobos” lemez, és a koncerten is tökéletesen lehozta mindazt, amit ifjonti hévvel annak idején kigondolt. A nyilatkozatok szerint ő az egyik motorja annak, hogy olykor megszólaljanak, ha aktualitását érzik.
„El se hinnéd, a munkám milyen szép.
Csak érted dolgozom, ne félj.”
Jó volt végre nem látni a lottósorsolásos és egyéb bevételi források után tekintő Besenyő Pista bácsit. Laár András a KFT frontembereként nem unalmas. Ha a legjobb dolgot fogja kutatni, ami vele valaha történt az életben, akkor a KFT-nek azok a dalai jussanak eszébe, melyekkel bárkinek meg fog gyűlni a baja egy Laár-emlékkoncerten. Ugyanis még mindig tud egyszerre bántóan émelyítő és nyavalygón fülsiketítő lenni, ami sok esetben önmagában is a dal kvintesszenciáját nyújtja, utánozhatatlanul. Neki is jól állt a jókedv, és a kérdés is, melyet nem válaszolt meg, hogy vajon mi lehet az oka egy 30 éves lemez bemutatójának.
„Jövő héten névnapja lesz a testvéremnek.
Mit vegyek most a névnapjára a testvéremnek?”
Lengyelfi védjegyévé vált az elektromos bőgő, amivel a KFT már annak idején is különleges hangzással bírt. A koncerten csak egy esetben tekintett el ettől, amikor egy iPhon-on tolta a basszus témát egy dal erejéig. Ez a truváj prímán szintetizálta a 30 éves lemez mondanivalóját és a jelent.
„Hé, neked csak ő lehet a királynőd, a mindened.
Ugye jó, hogyha nézheted, az se baj, ha nem szeret.”
És Bornai. Rosszkedvű, láthatóan. Nem a fellépés keseríti. Talán az aktualitás. Talán az, ami a Hajón túl várja. Veszített a verse is (Csempe) az egykori költői képek finomságából, túl primer, túl direkt. De hogy ebben a „lemezújrabemutatóban” neki is nem kis része volt, már jóval több, mint amit a legtöbben megteszünk. Az azért lelkesítheti, hogy volt itt pár száz ember, akiknek egy része talán ugyanígy ki fog állni, és jelez, mert gondolkodik. Gondolkodik egy több mint 30 éves zenekar koncertjén is akár. Mert az fontosabb, mint hogy táncra perdüljön, és együtt üvöltse a Tea meg a Péntek ráadást. Mert másról szólt most ez a KFT. Majdnem arról, mint 30 éve. De ez nem a zenekar hibája.
„Te mondod az igazat.
Én hazudok nagyokat.
Utána jókat nevetünk.”
Persze lehetséges, hogy a KFT ezt a lemezt csak egy sorozat részeként mutatta be újra, és semmi aktualitása nem volt, semmi kereszteződése nincs a jelennel, csak egy vidám, együtténeklős, maníroktól mentes összejövetelnek szánták. Annak is jó volt. És persze lehet, hogy jön majd a Bál az Operában, és szépen sorban a többi, de még jobb volna azt gondolni, hogy ennek a lemeznek a bemutatása másról szólt, mint a puszta nosztalgia. Mert az nekik még nem állna jól, nekünk ezek után pedig már nem esne jól.
„Indul a hinta és szépen leng,
mondd meg, hol vagyok, fent vagy lent?
Szólj hozzá!