A Take Cover turnécím amúgy egy kettős szójáték, amely egyszerre utal a Foo Fighters idei, Your Favorite Toy című albumának nyers, hangos és robbanékony punk-rock energiájára – figyelmeztetve a rajongókat, hogy keressenek „fedezéket” az elsöprő hangorkán elől –, valamint a koncertek azon fix programpontjára, ahol a zenekari tagok bemutatásakor különböző klasszikus feldolgozásdalokat (cover songs) szólaltatnak meg.
Nekem sosem volt zenekaros pólóm. Egyszerűen nem hordok feliratos cuccokat, max alvós pólóként. A Fishing on Orfűn – amelynek a beszámolójával még tartozom – azonban megakadt a szemem a merchpult egyik trikóján. A mellkasán egyetlen szó állt: FOO. Természetesen a fesztivál nevére (Fishing On Orfű) utalt, de úgy gondoltam, kivételesen beruházok rá, jól jön majd Berlinben... Hiszen ez nem olyan zenekaros póló, mint amilyet a Foo Fighters Take Cover turnéján árulnak a stadionokban. Egyfajta kísérletnek is szántam: vajon észreveszi-e bárki a poént? Észrevették! A koncert előtti délután egy hamisítatlan berlini sörkertben odafordult hozzám egy hölgy, és angolul megkérdezte: „Akkor ti is a Foo Fighters koncertjére jöttetek, ugye? Indokolatlanul boldoggá tett ez a kérdés. Hirtelen elkapott valami furcsa, eleddig ismeretlen falkaérzés – az a jóleső valami, hogy néhány órára egy több tízezres közösség része leszek, amelynek minden tagja pontosan tudja, mit jelent az a három betű. Ebben a fellelkesült állapotban indultam a koncertre, amit csak tovább fokozott az a gyönyör, amit a berlini közösségi közlekedés csodálatos, mindenre kiterjedő hálója okozott nap mint nap.
Még számos említésre méltó dolog történt, mire belecsaptak a húrokba. Például sört kellett szerezni. A pultnál véletlenszerűen adták a sárga és piros Foo Fighters-es repoharakat, addig variáltam (magyar lelemény...), amíg mindkettőből sikerült egyet-egyet szereznem. Aztán a párom két k(s)örrel később egyedül ment ki italért, és mind a kettőt elcserélte a harmadik, a fekete változatra!!! A válástól az mentette meg, hogy mégis csak az volt a legszebb... Nem is: a legszebb az volt, hogy nem kellett 1800 forintnyi összeget kiperkálni egy-egy pohárért, mint a Metallicán, a Puskásban.
Amúgy itt is volt sor, a mosdóknál még hosszabb, mint Budapesten, a küzdőtéri jegyeseknek viszont jó dolguk volt: a terep végére egy komplett vécénegyedet telepítettek, így ki sem kellett jönniük, bár amíg a népek lazábban álltak, a mi lelátós helyünkről a vizelő férfiak an-face (ejtsd: anfasz) látványa egy kicsit zavarba ejtett. De kellett is, mert pl. voltak permetező srácok, vagyis olyan árusok, akik körbejárkálva, a puttonyukból mérték a sört. A németek nem hibáznak. Ebben akkor is biztos voltam, amikor kissé meglepődve néztem, hogy az IDLES – szerdán a Budapest Parkban adnak koncertet, megyünk! – alatt még eléggé foghíjasak voltak a lelátó sorai. Kint megnyugodva konstatáltam, hogy egy stadionnyi ember még a fűben meg a sörpadokon fekve/ülve iszik és beszélget. Kezdésre aztán jól megtömték az Olimpiai Stadiont – teltház lett, úgy tűnik, mindenki bejött.
De csak azért, hogy nem sokkal utána kimenjen.
Mármint a küzdőtérről. A barátaink szintén Berlinben voltak koncerten – A Perfect Circle, nemrég itt jártak, ott voltunk –, tőlük jött az üzenet, hogy náluk esik, csúszik a kezdés. Még végig sem tudtam olvasni, már azt visszhangozták a hangszórók, hogy mindenki hagyja el a küzdőteret, mert jön a vihar... Ez az én formám – gondoltam, a gatyámat is kifizetem egy berlini koncertre plusz 4 nap turistáskodás, és az egészet hazavágja egy vihar... De a falkám bizakodó volt: amíg szakadt az eső, a már ismerős hullámzással szórakoztatta magát, és ebben az volt a gyönyörű, hogy a színpadon várakozó technikusok is beálltak, így nem szakadt meg a kör. Csak az eső. Aztán amikor nagyjából fél óra múlva kiderült, hogy ugyan esik, de a vihar meggondolta magát, mindenkit visszaengedtek a küzdőtérre, volt is nagy rohanás:
Alapvetően a hibát ott követtem el, hogy követtem a turnét. Így semmiféle meglepi nem volt a számomra, úgy a setlistet, mint a "mutatványokat" tekintve (endshow including), bár annak őszintén örültem, hogy a berlini színpadon nem bukkantak fel olyan maskarások, mint Liverpoolban a Mentos-os csóka meg a Rubik-kocka tekergető, beépített ember. Én ebből már kinőttem, s nem venném jó néven, ha az élő zenére kiszabott időt ilyen hülyeségekre pazarolnák el, márpedig az az idő eléggé keretezett, amit az is megmutat, hogy a viharos csúszás miatt két szám kimaradt a setlistből a többi helyhez képest – amúgy mindenhol nagyjából és egészében ugyanaz volt a műsor.
De kiszámíthatóság ide vagy oda: a Foo Fighters a mai napig az egyik legprofibb koncertező zenekart, és hiába tudod, mi után mi jön, akkor is beszippant Dave világa. Még az utazás előtt morogtam valakinek, hogy a turnéról készült képek 70-80 százalékán Grohl van – a következő nagyobb adagon Pat, Chris, Ilan és Nate osztozik, míg a személyes kedvencemről, Ramiról alig készül felvétel, ami az élőre is igaz volt –, holott ez egy zenekar... A koncerten azonban be kellett látnom, hogy jogos a kiemelt figyelem: ez az ember viszi a hátán az egészet, és nem is akárhogyan. Nem volt ez így mindig, élénken él bennem a budapesti arénás buli emléke, ahol Hawkins-szal együtt celebrálták a rockmisét. De sajnos Taylor már nem él, és lehet, hogy Dave Grohl úgy gitározik, mintha egy Muppet-figura rázná a loboncát és minden hullámzó mozdulatát ismeri az ember, ha sokat nézi, még mindig őt tartom a világ egyik legjobb frontemberének. A kék gitárja (Gibson DG-335) pedig egy álom. Jó volt élőben is látni :) Apropó: látni... Nagyon vártam azt a pillanatot, amikor a banda berohan a színpadra, még akkor is, ha alig látszik belőlük valami a messzeségből, de amint eldördült a rajtpisztoly, befújtak valami piros füstöt, ami persze a nagy párában rátelepedett a színpadra és csak nehezen oszlott el, úgyhogy a koncert várva várt intrója vörös ködbe veszett. Azért ájemredi lettem így is.
Hogy kicsit visszaugorjak az előbb bekezdésre: a Foo Fighters története valahogy nem a sikerre épült, hanem – kis túlzással – a romokra. Arra, hogyan lehet újra felállni. Kurt Cobain halála és a Nirvana feloszlása után Dave Grohl könnyen beleragadhatott volna „a Nirvana dobosa” kategóriába, ő azonban a gyászból, a dühből és a bizonyítási vágyból felépítette a világ egyik legnagyobb rockzenekarát (ha valaki olvasta a könyvét, ezen egy pillanatig nem csodálkozik). Évtizedekkel később újabb súlyos veszteség érte: Taylor Hawkins nemcsak a dobosa volt, hanem a legközelebbi barátja és alkotótársa is. Sokan egy ilyen csapás után lezárták volna a történetet, a Foo Fighters azonban továbbment. Aztán jött a magánéleti krízis, ami alatt/után úgy tűnt, a zenekar még a 30. évfordulóját sem ünnepli meg, de aztán az arcunkba lökték az új albumot, és bepakolták a turnétáskát. Berlinben sem egy sterilre csiszolt, a streamingplatformok igényeire szabott show-t láttunk, hanem egy majdnem háromórás izzadságot, energiát és őszinteséget – olyan rockkoncertet, amilyennek ezt a műfajt valaha elképzelték. Grohl a vége felé azt mondta, hogy ez volt az egyik legjobb koncert, amelyet valaha (mások fülhallása szerint Németországban) adtak – feltehetően mindenhol ezt mondja, de mi így is éreztük, dacára annak, hogy szerintem a B színpados blokk túl hosszú volt (három szám alatt is körbe tudják őket fotózni a kiemelt állósok) és a hangosítás is hagyott némi kívánnivalót maga után, de azt betudtuk az esőnek. Plusz nekem speciel herótom van a művészkedéstől, ami a kivetítést illeti, már a Metallicán is húztam a számat a hengereken, mert szerintem az, aki nem közvetlenül a színpad előtt áll, bazira nem kíváncsi a designerek legújabb agymenésére, mivel kábé olyan távolságra van a tényleges történéstől, hogy két jegyet kellene lyukasztania, ha békávéval menne odáig, szóval semmi mást nem szeretne, csak a lehető legtöbbet kapni abból az élményből, amit a közel állóknak is jár, éppen ezért, ha berácsozzák ledfalat, az tök jól néz ki, de a funkcióját tekintve nem annyira szerethető.
Hogy vajon Grohlnak miért kell végig üvöltenie, amikor van ám neki hangja – és én speciel imádom, amikor tényleg énekel, misztik. Mint ahogy az is, hogy lehet rágógumival a szájba dalolni – esküszöm, kipróbáltam, és örülök, hogy élek. Több helyen olvastam azt is, hogy a zenekari tagok bemutatását szolgáló blokk – vagyis az a rész, amikor a régebbi bandájuk egy-egy számát játszotta el a zenekar (a berácsozott ledfalon a korabeli fotókkal) – erőltetett volt, szerintem meg nem, egyrészt lazított a Grohl-fókuszon, másrészt igenis fontos tudni a többiekről honan jöttek, nem csak a Nirvana van a világon. Bár az az érzésem, hogy amikor a frontember helyet és hangszert cserélt Ilan Rubinnal, akkor a népek nem azt nézték, hogyan gitározik a dobos, hanem azt, hogy hogyan dobol Grohl...
Szóval bármit dobsz: Dave... :)
A közönségre keresem a megfelelő jelzőt, de egyik sem fedi pontosan, amit ott átéltünk. Az első pillanattól fogva állt és énekelt ez a hetvenezer ember: ha egy refrént a zenekar félbehagyott, a stadion befejezte helyettük. Akárhányszor csak akarták.
Előttem egy viszonylag fiatal srác üvöltötte végig a szövegeket, mögöttem egy középkorú, szemüveges hölgy pityergett, a sor szélén két tíz év alatti gyerekével tombolt egy apuka – és mindenki boldog volt. Mondjuk, nekem is szorongatta néha a torkomat az a bizonyos, olyan lehengerlő és megható volt a falkám lelkesedése és az az érzés, hogy itt és most együtt akarjuk átélni veletek (vö. zenekar) ezt az egészet: pl. a Best of You kórusrészét sosem fogom elfeledni, ráadásul, amíg kiürült a stadion – és ez nem volt rövid folyamat –, a távozó nagyérdemű egy pillanatra sem hagyta abba ezt a zümmögést, de pl. ez is gyönyörű volt:
És ha azt gondoltad, villany leó és vége a bulinak, tévedtél: itt senki sem sietett haza, a jó magyar szokással szemben a pultok nem zártak be, mire véget ért a koncert: sokan még elfogyasztottak a stadionon belül is egy kilépőt, ami már csak azért átgondolandó, mert nem zuhan rá egyszerre 70 ezer utas a tömegközlekedésre. Érdekes, hogy a Puskás kertjét nálunk nem használják ennyire ki, itt a gumicukor-árustól a koktélbáron keresztül a sörös pultig minden volt, ráadásul sörpadokkal, asztalokkal, hogy ne mindenki a földön üljön, olyan volt, mint egy fesztivál. A közvetlenül a stadion mellett található sörkertben is elindult az after, de a legszebb mégis az utcazenész srác volt, akit körbeállt a tömeg, és a már jól összeszokott kórus boldogan ordította, hogy so, Sally can wait...
Természetesen nem haraggal, hanem nagy-nagy szeretettel tekintek vissza erre a koncertre, mert minden pillanat élmény volt, esővel, mindennel, s alig várom, hogy a bécsi baráti falka is elmesélje a saját FOO-élményét. Bár úgyis ez volt a legjobb koncert... :)
Plusz remélem, jövőre Budapesten is látni fogjuk őket, mert azt suttogják, hogy 2027-ben is visszatérnek Európába.
Lécciléccilécci...
Foo Fighters, Berlin
Szólj hozzá!