Az egész úgy kezdődött, hogy a NyolcTíz klub havi műsortervét a klub előterében bogarászva megakadt a szemem azon, hogy Kiss Llászló és Barabás Béci+ dátum... Csak ennyi, semmi egyéb infó.
Na most azt tudom, hogy Kiss Llászló formában, két l-lel az elején az URH és az Európa Kiadó Kiss Lacija írja a nevét, de itt kissé zavar támadt az erőben, merthogy ismerem őt magát és a zenéit is a '80-as évek elejétől, de közel 30 éve ismerem Barabás Bécit is, végigjártam velük, a Southern Special együttessel (meg a Black-Outtal) egy turnén az országot 1995-ben.
(Nem nagyon volt más választásom, a turné első két koncertjén tök véletlenül ott voltam – beestem a próbahelyükre a Fekete Lyukban, mondták, hogy „Most indulunk Miskolcra koncertre, jössz velünk?”. Mentem hát, és mint később kiderült, jól is tettem, mert én legalább ismertem a várost, így tudtam, hova kell menni, hol van a Rockgödör (ma már csak az emlékezetben), akkoriban ugyanis nem volt még GPS. Az első hétvégi koncertek, ahol jelen voltam, jól sikerültek, a következőre nem tudtam elmenni, az az együttes megítélése szerint kevésbé volt sikeres, úgyhogy Béci feljött a lakásomra és ultimátumot intézett hozzám: Zerge, vagy jössz velünk kabalaként a többi koncertre magadtól, vagy megverünk, bedobunk a kocsiba és viszünk. Hát ki tudna ellenállni ilyen szívélyes invitálásnak?)
A lényeg, hogy az én fejemben nagyon nem fért össze a két zenész stílusa. Az URH-t és az Európa Kiadót talán nem kell bemutatni a hazai zenében akár csak kissé is jártasaknak sem, Barabás Béci viszont a mára már talán kevésbé ismert Southern Special, valamint a talán valamivel ismertebb FreshFabrik gitárosa volt, előbbinek egyben alapító tagja és sokáig zenei agya, fő dalszerzője is.
A Southern Specialről, röviden sutterekről (ez úgy keletkezett, hogy egy koncerten a technikus nem tudta kimondani a nevüket :) – aszerk.) annyit mindenképpen érdemes tudni – azon kívül, hogy a tagok 60%-át, azaz az 5-ből 3 főt is Bélának hívtak, ami azért nem gyakori –, hogy az 1990-es években működtek, nagyjából annak elejétől a végéig, eleinte az AC/DC és a ZZ Top zenéit ötvözve saját számokká (a koncerteken több AC/DC-feldolgozás is elhangzott mindig), ilyen zene hallható az első albumukon (Ne fogadjon senki rám!, azt hiszem, csak kazettán jelent meg), majd néhány tag kilépése és újak felvétele után némileg szakítva ezzel a zenei világgal kiadtak egy egészen egyedi és jól sikerült anyagot Fogom a fejem címmel, amely a mai napig megállja a helyét a hazai zenék között, mégis kevesen ismerik.
Mivel azonban a történetben szereplő Kiss Laci ekkor már valahol a Távol-Keleten élt (még nem Ausztráliában), és ha néha hazalátogatott, akkor sem azokba a klubokba ment zenét hallgatni, ahol a sutterek előfordultak úgy fellépőként, mint a közönség szerény, ámde serényen alkoholizáló tagjaként (Black Jack, Wigwam – még az első a Csörsz utcában –, E klub, Tüzes Víz, Viking stb.; érdekesség, hogy bár a Wigwam a keményebb zenék otthonaként híresült el, eleinte alterzenei szórakozóhelyként indult, többek közt a Sziámi és hasonló zenekarok koncerteztek ott az első 1–2 évben, úgy 1990–1992 táján), így nem nagyon volt átfedési és ismerkedési felület. (Rám kissé furán is néztek ezeken a helyeken, hogy én főleg altert hallgatok, és csak másodsorban kemény rockot, meg kissé másként is öltözködöm, mint a rockerek, az alteros helyeken dettó, csak a másik szemszögből, mert ott meg nem voltam elég alter, meg hogy keveset iszom, nem dohányzom meg nem narkózom, még csak füvet sem szívok, de előbb vagy utóbb mindkét közegben megszoktak.)
Szóval amikor először láttam a kiírást, hogy Kiss Llászló és Barabás Béci, simán elírásra gyanakodtam, mégpedig azért, mert Kiss (vagy Kis) Laciból többet is ismerek, bár az Üveges Csirkeszemek (szintén '90-es évekbeli) miskolci punkzenekar dobosát azért eleve kizártam a szóba jöhető Kiss Lacik közül. De a Kiss Laci annyira nem ritka név (a zene.hu egy kalap alá is von kettőt, megemlítve, hogy játszott az URH-ban és a Mátyás Attila Bandben is – nos, a hír igaz, mindkét zenekarban játszott ilyen nevű ember, sőt, mindkettő basszusgitáros is, csak ez két teljesen különböző Kiss László), hogy a hard rock és metál világában is található ilyen nevű zenész, mindjárt kettő is, ráadásul mindkettő basszusgitáros (úgy látszik, a Kiss László nevűek végül valamiért mind a ritmusszekcióban kötnek ki), egyikük a dirty rockot játszó Wild Side, másikuk a hasonló műfajt űző Jack Daniel’s, majd jóval később a dark rockban utazó Mátyás Attila Band egykori basszusgitárosa (rockerkörökben utóbbiak között csak a fekete Kiss Laci és a vörös Kiss Laci jelzővel tettek különbséget, pedig egyik sem volt sem néger, sem indián), szóval én fentiek okán egyből rájuk gondoltam, hogy Béci biztosan kettejük közül az egyikkel alkot majd valamit.
De nem.
Ez számomra is csak úgy tisztázódott, hogy felhívtam Bécit, hogy mégis mire lehet majd számítani – és igazából ekkor esett le az állam, mert kiderült, hogy ez a Kiss Laci bizony az URH meg az Európa Kiadó (egykori) Kiss Lacija. Ekkor lettem csak igazán kíváncsi, hogy mi is sül majd ki ebből. Hiszen két olyan ember alkotja a zenekart, akiket évtizedek óta ismerek, mindkettőt a zenén keresztül, de annyira más zenei világban mozogtak eddig, hogy azt sem tudtam, egyáltalán ismerik egymást (bár Barabás Béci ott volt az Európa Kiadónak azon a régi Gödör-beli maratoni koncertjén, amikor a legkorábbiak kivételével – amelyeket azóta sem vállalnak fel – az összes számukat eljátszották, de a közönség soraiban).
Így hát először a NyolcTízben láttam ezt a duót, és mint kiderült, igazából nem közös alkotásokról van szó, hanem Kiss Laci kérte fel Barabás Bécit, hogy segítsen neki előadni (és talán kissé meghangszerelni is) az utóbbi időkben írt dalait, meg persze óhatatlanul bekerült a műsorba néhány olyan Európa Kiadó-dal is (Elmentek a fiúk, A szem és a száj), amelyeket Laci írt. Ha már itt tartunk, a Lehet (hogy neked jó ez a harc), amelyhez Laci írt egy új versszakot is valamikor 2012 táján, valamiért nem – én a helyében biztosan felvettem volna a repertoárba, egyrészt mert nagyon jó szám, másrészt meg úgysem játssza senki, legalábbis a Kiadó újabban biztosan nem. (Tudom, én írtam korábban, pont az Európa Kiadó kapcsán, hogy nem szeretem, ha valaki megváltoztatja a dalszövegeit, maradjon az csak úgy, ahogy először megteremtette a költő képzelete, de itt a szöveg korábbi részei nem változtak, csak a végére került egy új versszak, kb. mint A zöld, a bíbor és a fekete esetében Bencsik Samu halála után a róla szóló néhány sor, bár szerencsére itt nem ez volt az apropó.)
Érdekes ez a duó felállás két villanygitárral – illetve Barabás Béci cserélgette a hangszereket, két gitár (a régi Fender Stratocaster és egy Gibson SG) és egy basszusgitár (Fender Jazz Bass) forgott a keze között szinte számonként –, dob és minden egyéb nélkül, ami meglehetősen puritán megszólalást eredményezett, de teljesen élvezhető volt így is. Kiss Laci inkább csak kísérte a saját számait (meg persze énekelt – azért ezt sem annyira könnyű egyszerre, nekem pl. nem szokott menni: vagy egyik, vagy másik), Béci pedig a tőle megszokott módon – hiszen meglehetősen profi zenész – remekül szólózgatott és bontogatta az akkordokat, ügyesen díszítve a Laci által játszott akkordkíséretet. Ez utóbbit mindig csodáltam is, hogy hogy a fenébe nem hibáznak ebbe – mármint az akkordbontásokba – bele a nálam jobb gitárosok.
(A profi zenészre valló érdekes színfolt volt az is, amikor az egyik dal végén Barabás Béci kérte, hogy még ne folytassák a műsort:
– Bocs, Laci, hangolni kéne.
– Jól van, Bécikém, hangolj.
– Nem nekem, Laci. Neked.)
Laci a számok közt sztorizgatott, hogy melyik dalhoz milyen élmények kötik, a tavaly májusban elhunyt barát és zenésztárs, Magyar Péter emlékére írt, részben az Európa Kiadótól kölcsönzött szövegrészekből építkező dal előtt például elmesélte, hogy amikor felment a barátját meglátogatni a halála előtt néhány héttel, Peti, aki már régóta küzdött a betegségével, és nagyjából tudta, hogy mi vár rá, így szólt a barátnőjéhez: Nézd, a Kiss Laci jobban fél, mint én.
Azt is elmesélte, hogy hogyan ismerkedtek meg ők ketten Bécivel. Mit ad isten, nem a zene, hanem a sport révén. Béci, aki amellett, hogy zenész, kétszeres kempóvilágbajnok is, a címét megvédeni ment ki Ausztráliába, és közös ismerőseik hozták össze őket, úgyhogy Béci Lacinál lakott, míg a címvédésre készült, és néha Lacit kérte fel edzőpartnernek. Egyszer például a tengerparton megkérte, hogy hasizom-állóképességnövelésként üsse a hasát, de lehetőleg kétszer egymás után ne üssön ugyanoda, mire Laci megkérdezte: Majd az ellenfélnek is ezt mondod a ringben? (Ami lehet, hogy tatami, de ezek már apróságok.)
A műsor két részből állt, és míg az elsőben saját dalok szóltak, a szünet után feldolgozásokat játszottak különféle ismert és nem annyira ismert külföldi előadóktól, többek közt egy Rodriguez nevű amerikai énekestől, akinek a sztoriját kissé hosszabban mesélte el Laci, és most röviden én is, mert valóban nem hétköznapi történet. A lényeg: a pasassal felvettek egy lemezt valamikor a '70-es évek elején, kiadták több tízezer példányban, de csúnya bukás lett, alig néhány darab kelt el belőle, ennek ellenére a kiadó megszavazott neki még egy lemezt, felvették, megint kiadták több tízezer példányban, eredmény mint az elsőnél, és pár év múlva még a kiadó is csődbe ment, Rodriguez pedig felhagyott a zenéléssel, és elment melózni egy gyárba Detroitban. A '90-es években viszont kiadták a lemezeit Dél-Afrikában, ahol iszonyatos siker lett, de erről hősünk mit sem tudott, a lánya bukkant rá véletlenül egy Rodrigueznek szentelt webhelyre évekkel később, és miután kiderítette, hogy az apja mekkora sztár ott, leszerveztek egy 6 állomásos turnét, ahol mindenhol több tízezer ember előtt zenélt az akkor már hatvanhoz közeli muzsikus, akinek a sikere azóta is töretlen, sőt, Ausztráliában is híres lett, filmzenéket is írt, és a mai napig is járja koncertjeivel a világot.
Lehet, hogy korábban még ő sem hallotta, mert ezen a történeten Barabás Béci annyira nevetett, hogy a könnyei csorogtak, levegőt is alig kapott, és emiatt percekig nem lehetett elkezdeni Rodriguez dalát. Mi meg már azon nevettünk, hogy ő mennyire nevet. Érdekes jelenet volt.
(Azt már csak mellesleg jegyzem meg, van hasonló történet Magyarországról is, a Solaris együttesnek kiadták a lemezét (Marsbéli krónikák) 1984-ben, a hozzám hasonlók meg, akik jártak a koncertjeikre meg szerették ezt a műfajt, megvették, el is kelt vagy 40 ezer példányban, aztán csend. Valamikor a '90-es évek közepén – az együttes még 1986 tavaszán feloszlott – viszont felhívta őket egy amerikai koncertszervező, hogy fellépnének-e a Los Angeles-i Progfest progresszív rockzenei fesztiválon fő fellépőként (szép idegen szóval headliner). A zenekar tagjai először gonosz tréfára gyanakodtak, de aztán kiderült, hogy a japán King Records a '80-as évek végén megvette a Hungarotontól a lemez terjesztési jogait, és a világon mindenhol terjeszteni kezdte, több százezres eladási példányszámot érve el, az album pedig a progresszív rock rajongóinak körében rendkívül népszerű lett – és máig az – szerte a világon, érdekes olvasgatni a neten, hogy mit írnak róla a külhoni zenerajongók.)
Kicsit később, a Kobuci-beli koncerten aztán Laci és Béci lett Müllerék (AndFriends) előzenekara, és fenti előzmények fényében többek közt azért is meg akartam nézni őket a Kobuciban, mert kíváncsi voltam arra, milyen lesz ez a műsor nagyobb színpadon, nagyobb közönség előtt, ugyanis régóta az a véleményem, hogy ami remekül megállja a helyét egy kisebb klubban, nem biztos, hogy nagy színpadon is jól teljesít. Számomra az egyik ilyen jellemző eseménypár az volt a közelmúltból, hogy április közepén került sor Menyhárt Jenő születésnapi koncertjére a MOM Sportban, 6–10 ezer forintos jegyárak mellett is telt ház előtt, ami jó pár (5–6) ezer embert jelent, és bár egyáltalán nem volt rossz, de mégsem volt az igazi. Aztán pár hétre rá tartottak egy ingyenkoncertet (eső miatt már eleve elnapolva) a Lánchíd pesti hídfőjénél a Pontoon előtt, a hely születésnapja alkalmából a Duna-parton (ügyes időzítés volt, a koncert után kb. negyedórával kezdett el csak esni, de akkor aztán rendesen), voltunk vagy 300-an, és nekem sokkal jobban tetszett, mint a sportcsarnokos. Nem először gondoltam azt akkor, hogy ez a műfaj sokkal jobban megél kisebb színpadokon, klubkoncerteken, mint sok ezres termekben.
Ezúttal bevett szokásomtól eltérően igyekeztem, nehogy lekéssem az előzenekart, azaz Laciékat, de kiderült, hogy nem kellett volna, mert amikor odaértem, még javában a beállás ment (nem, nem fergeteges kábítószer-orgia zajlott a színpadon, hogy hamar jó legyen, csak a hangszerek hangerejét és hangszínét állították be – lásd még: nincs még belőve a kapus), bár szerintem talán arra is vártak, hogy kissé nagyobb létszámú közönség gyűljön össze. Na, arra ugyan várhattak. A végén erre majd visszatérek.
A kiírt időpont után vagy 20 perccel aztán csak elkezdődött a műsor, ezúttal csak saját számokat adtak elő, a végén egyetlen EK-dallal, a kiszabott műsoridő rövidsége miatt nemcsak a NyolcTízben hallott műsor második része, de az első rész néhány dala is elmaradt. Közben többször is eszembe jutott, hogy bár így sem rossz a műsor, és az erősen foghíjas közönségtől eltekintve ekkora színpadon még simán megélne, de talán érdemes lenne ezeket a dalokat rendesen meghangszerelni (Másik János?), és legalább egy dobossal (??? – Magyar Peti ugye sajnos már nincs) meg talán egy billentyűssel (Másik János?) kiegészítve előadni.
Megpróbáltam pár képet is készíteni a koncert során, ha már a fotós barátom nem tudott eljönni, ám a színpadhoz közelebb menve – amiben a közönség nem akadályozott, mivel aki jelen volt, az sem igazán a koncertet nézte, hanem az asztaloknál ült, nem nagyon izgatta őket, ami a színpadon zajlik – hirtelen az URH jutott eszembe, nevezetesen a Van-e élet a Földön? című szám, ugyanis egy magas nő – nos, ha nem is rakta a buszon a fejemre a mellét (sajnos), de – folyamatosan úgy helyezkedett a színpad előtt, naná, hogy az első sorban, hogy véletlenül sem tudtam igazán olyan képet elkapni, amelyen minden rajta lenne, amit szeretnék, a csaj meg nincs. Pedig én sem vagyok éppen alacsony. A képek minősége persze nem az ő hibája, hanem a mobiltelefon korlátainak köszönhető.
A Kiss Laci–Barabás Béci duó után nem sokkal színpadra lépett a Müller Péter Sziámi AndFriends is, ekkorra immár jelentős számban összeverődött közönség előtt, és Péter mindjárt egy akaratlan produkcióval alapozta meg a hangulatot: egy poharat és egy ásványvizes üveget a mikrofon előtt összeütögetve ütötte a ritmust, amit a pohár rosszul viselt, és feladta a harcot – ez láthatóan Pétert is meglepte, aki egyébként nem arról híres, hogy könnyen zavarba lehetne hozni, de itt pár másodpercig azért kissé tanácstalannak tűnt. Közben valaki megszólalt mögöttem: vajon mit osztanak a színpad mögött, hogy Müller ennyire bevadult?
Persze szó sem volt bevadulásról, valószínűleg bárkivel ez történt volna.
A koncert egyébként annyiban tért el egy átlagos Müller Péter Sziámi AndFriends-koncerttől, hogy ezúttal is – akárcsak pár hónapja a hajón – egy koncepció köré szerveződött az előadás, nem véletlenül volt a koncert címe az, hogy Tapasztalat 1989-2019 (bár a Tapasztalat című szám pár évvel régebbi, nagyjából 1985-ös lehet), jórészt az ezen három évtized alatt felhalmozódott tapasztalat és zenei élmények kerültek színpadra (meg néhány korábbi), így hát ezúttal is rengeteg vendég szerepelt a fellépők között, nem volt viszont jelen valamiért az együttesben Roszik Hella hegedűs-énekes. A koncert során, ahogy ezt már megszokhattuk, nemcsak a Sziámi különböző korszakaiból, de az URH és a Kontroll Csoport, sőt, az Európa Kiadó műsorából származó számok is terítékre kerültek, így többek közt Kiss Laci is elénekelte az Elmentek a fiúk c. Európa Kiadó-dalt és Bárdos Deák Ági a Nem én vagyok című Kontroll-szerzeményt, de a Sziámi zalai éveit is megidézték Markó Tamás, Polgár Tamás és Kardos Bozi Endre közreműködésével, akikkel együtt jó pár lemezt alkottak közösen, amelyek dalai máig kihagyhatatlanok a repertoárból, pedig azóta közel két évtized telt el. Na jó, legyen másfél.
Örvendetes volt Víg Misit is a színpadon látni, mivel hírek terjengtek arról, hogy beteg és kórházban van, ezek szerint szerencsére csak átmeneti problémáról volt szó. Igaz, egy héttel később a Hunnia klubban a szokásos Balaton klub keretében már Víg Misi nélkül lépett fel a Balaton, mondván, hogy ugyan hála istennek jobban van, de egy teljes koncertet még nem bírna. Így ez lett életem egyik legemlékezetesebb Balaton-koncertje, ahol ef Zámbó Öcsike segített ki billentyűs hangszereken Misi gitárjátékát pótolva, énekesként pedig a Happy Dead Band énekesnője, Szomráky Julcsi ugrott be, aki minden dicséretet megérdemel, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi Balaton-dalt megtanult – a Balaton koncertjei ugyanis általában (néhány szünettel) este fél 10-től hajnal 3-ig (néha 4-ig) tartanak a Hunniában (Öcsike szokott néha fellépni a Balatonnal, tehát ő azért a dalok jó részét valószínűleg már ismerte). A koncert másik érdekessége volt, hogy több (Trabant- és) Balaton-szám hangzott el, mint a Balaton azon koncertjein, amikor Víg Misi is jelen van, mert akkor egy csomó feldolgozás is megszólal, a Beatricétől a Hungárián és Illésen át az URH-ig, Európa Kiadóig és a Neuroticig, most viszont ezek jelentős része elmaradt (na jó, utóbbitól egy dal, a legnépszerűbb, a Brék, vagy ahogy a többség ismeri, a Mozi azért most is volt, igaz, néhány sor azért kimaradt itt-ott, Pénzes Olivér hathatós énekbeli besegítése ellenére, miután Julcsi jelezte, hogy ezt azért nem tudja teljes mértékben).
És akkor most térjünk vissza az előzenekarokra, illetve arra, hogy van-e egyáltalán értelme ilyeneket felléptetni bárhol is.
Én azt tapasztalom – és másoktól, sokszor maguktól az előzenekaroktól is azt hallom –, hogy nem nagyon. Nemcsak a Kobuciban, hanem sehol, legyen az Budapest Park, Barba Negra Track (vagy a Barba Negra maga), A38, Dürer-kert vagy bármi egyéb. A közönség ugyanis nagyjából már tudja – a szabadtéri koncerteknél kiváltképp, mert azokat ugye este 10-kor be kell fejezni –, hogy körülbelül mikor kezd a főzenekar, és akkorra ér oda, az előzenekar meg játszik egyet nagy színpadon a haveri körnek, csaknem üres nézőtér előtt. Tudom én persze, hogy a cél az lenne – amellett, hogy bemelegítsék a közönséget a fő fellépő számára, de úgy látszik, a közönség nem igazán akar melegedni, és nemcsak akkor, ha 30 Celsius-fok fölött jár a hőmérő higanyszála –, hogy ezek a (jobbára) ismeretlen előadók is elővezethessék végre nagyközönség előtt a művészetüket, de ehhez pont a nagyközönség hiányzik. Gyakorlatilag mindenhol.
És legyünk őszinték, én sem vagyok kivétel – ha nem ismerem az előzenekart, bizony sokszor én is úgy osztom be az időt, hogy csak a fő együttesre érjek oda. A különbség a többséghez képest csak annyi, hogy ha már egyszer ott vagyok, akkor én megnézem az előadót, akkor is, ha számomra teljesen ismeretlen (e tekintetben a régi Gödör hétfői napjait kedveltem nagyon, csupa ismeretlen előadó lépett fel, rendszeresen lejártam, mert nagyon jó zenéket fedeztem ott fel, nem egyet a hétfői fellépők közül meg is hívtam aztán a rádióműsoromba a Fiksz, majd később a Fúzió rádióba, többek közt olyanokat, mint a mára szerencsére már országos hírnévre szert tett Esti Kornél, akik talán ott léptek fel először Budapesten).
Igaz, ezúttal a Kobuciban olyan előadók töltötték be az előzenekar szerepét, akik közül ha Barabás Bécit nem is, de Kiss Lacit biztosan ismeri az a közönség, amelyik a Müller Péter Sziámi AndFriends koncertjeire jár, mivel egy kultúrkör, de ahogy láttam, az érdektelenség teljesen ugyanaz volt, mintha a csajágaröcsögei Kisjuhász Edömér Big Band freejazz-együttes lett volna meghirdetve előzenekarként.
És egy szomorú hír a végére: úgy néz ki, hogy a Gödör politikai einstanddal történő elrablása és bezárása, majd az Új Gödör anyagi okok miatti megszűnése után június 29-én bezár az utódjukként funkcionáló NyolcTíz is. A jó hír (öröm az ürömben, hogy ilyen kissé avíttas fordulattal éljek), hogy az utolsó koncertet a Kiss Laci–Barabás Béci duó adja, szóval akit érdekel, szombaton még megnézheti őket, és megihat egy pofa sört (vagy bármit, ami kapható) még utoljára a NyolcTízben.
Kiss Laci, Barabás Béci, Sziámi and Friends, NyolcTíz, Kobuci, előzenekar
Szólj hozzá!