OLD BUDA
Ahogy arról már pár szóban és képben beszámoltunk a FB-profilunkon, megnyitott az új óbudai rock-blues klub, az Old Buda. Ha szemben állsz az Új Udvarral, jobb kézre. Évekkel ezelőtt is szolgáltattak zenét ezen a helyen, talán éppen egy Cabaret Medrano koncerten jártunk ott, akkor a mostani ruhatár helyén volt a koncerthely. Török Ádám heti három napon át (csütörtök, péntek, szombat) nyitva tartó klubja hiánypótló szórakozóhely, már ami a stílust és a megjelenítést illeti: mind a zenére, mind a designra vonatkozóan meglehetősen igényes. Éppen ezért érthetetlen, hogy bizonyos – elsőre lényegtelennek tűnő – kérdésekben miért enged hatalmas kompromisszumokat. Ha már beinvesztáltak abba, hogy remekül szóljon az a zene, ha már pénzt és energiát öltek bele abba, hogy jól nézzen ki a környezet, akkor kár a pultosokért, akik a megnyitó estéjén a teljes felkészületlenségükről tettek tanúbizonyságot, tekintve, hogy 3 pultosnál ugyanazért a piáért 3 különböző árat fizettem egészen addig, amíg meg nem tanultam az itallapot – javasolnám nekik is. Az meg konkrétan botrány, hogy 3 sör 3 ezerbe került, mert 3 alkalommal sem tudtak visszaadni a sztem nem túlzóan nagy címletű ezres bakjegyből. De ezen még lehet csiszolni. Amin már nem nagyon, hogy 2 db (koedukált) vécé van, azok is minden különösebb átvezetés nélkül a kajás-sörös pult előterébe nyílnak, így az ember a söntésben kénytelen combot szorítva sorban állni. Már a megnyitón is szétgitározták a helyet, és boldog és lelkes volt mindenki, aki össze tudott préselődni az aránytalanul hosszan beugró pult és a fal között (a helyet még egy falhoz tolt asztal és két szék is csökkentette), továbbá a teljesen ésszerűtlenül berendezett színpad előtti téren. Mindazonáltal javaslom a műfaj szerelmeseinek, hogy nézzék meg az Old Budát, mert bizonyos hangulat- és más szint után már tökmindegy, hogy ki kivel simul össze, bár a klotyó meg a cehkérdés még felvethet bizonyos problémákat. Az e heti programot itt láthatjátok, ahogy eddig is, ez után sem semmi a line-up.
TERESKOVA (Sicratma, Dep’Art)
„Még 47 évesen is illatos a Tereskova p*nája…?” – tette fel a szarkasztikus kérdést vki az esemény Fb-oldalán. Hát, jelentem, még illatosabb… Ha így nézhetnék ki ennyi idősen, hálás lennék a genetikának és – esetemben –az orvostudománynak. Nagy Krisztának egyébként olyan hangja van, amelyhez hasonlót a Pixarnál és a Disney-nél hanggenerátorokkal állítanak elő, és normál esetben az ember összerándulna, ha megszólalna. De ő így jó: ezzel a hangszínnel, a trágár kifejezésekkel, amelyek az ő szájából, ha nem is bearanyozva, de valami olyan mázzal esnek ki, hogy elvesztik érdességüket, és inkább érdekessé válnak. Őszinte leszek: évek óta nem hallgattam Tereskovát, volt más bőven, de a hosszú adásszünet után – négy éve nem is lépett fel – megdöbbentő volt megtapasztalni, hogy mennyire jó zene ez. Nem voltam egyedül, mert a Gödör-béli koncertet sűrűn tarkította a „Kriszta‼Kriszta‼!”-skandálás, és amerre csak néztem, boldogan tomboló embereket láttam – és nem csak „öregeket”… A moszkvai aromával (és ez nem vörös moszkva) átitatott jelenlegi közéletben szinte abszurdan hatott a Tereskova bajkonúrban című dal, a Dióskalácsnál meg arra jöttem rá, hogy tökéletes stresszűző terápia, mert ha az ember egy koncertteremnyi emberrel együtt ordíthatja azt, hogy „a f*szomnak kell a diós kalács…‼!”, az kifejezetten üdítően hat. Úgy tűnik, hogy hiányoznak a palettáról a Nagy Krisztához hasonló karakterek, és bár vannak jelentkezők, a korona még egyelőre Tereskováé. „Négy év múlva találkozunk”– búcsúzott el a közönségétől, de hátha meggondolja magát. Egyébként szendvicsben volt, mert előtte Sicratman lépett fel teljes zenekaros felállásban, utána meg a Dep’Art, és ez a szendvics – harmonikus és telt ízeivel – láthatóan igen bejött a Gödör múlt pénteki közönségének.
FÓKATELEP, CABARET MEDRANO (GMK)
A gazdasági válság érzékelhetően elkerüli a Gozsdu Udvart, mert akármikor arra járunk, hömpölyög a tömeg és csurig vannak a kocsmák, éttermek, pubok. Így aztán szerencsés az elhelyezkedése a GMK-nak, mert pont az „utca” közepén van – egyetlen rendszeresen koncertező klubként. Ami viszont nem kerüli el ezt a szórakozóhelyet sem, az a szokásos össznépi hangpara, melynek jóvoltából ők is 11-kor kénytelenek befejezni az élőzenét. Mondjuk, sztem a 11-ig tartó idősávban sem kellene csutkára feltolni a hangerőt, mert a „küzdőtér” első harmadában csaknem élvezhetetlen a hangminőség, de erre csak az után jöttünk rá, hogy előre nyomultunk – minek szorulnak hátra az emberek, amikor ott is van hely –, majd hátra oldalogtunk. Persze, a hangosító a terem legvégében ül, így ebből semmit nem érzékel. Mi szóltunk. A hangpara miatt viszont pontos kezdés van, tehát semmiképpen ne menjetek 10-re egy 9-re meghirdetett koncertre, hacsak nem kifejezetten az utolsó számra igyekeztek. A társaságunkban több olyan egyed is volt, akik először hallották a Fókatelepet, és azt kérdezgették: „Hol voltam eddig..?” Hát, itt, kérem, a nagy magyar valóban, amely az MR2 verkliszerűen ismétlődő lejátszási listájára épül – nem túlzás, teszteltem. Folyamatosan ugyanazok a számok mennek, és a közszolgálat szerkesztői nem túlzottan motiváltak arra, hogy a mainstream-től csak egy kicsit is eltérő zenekaroknak adjanak helyet. A Fókatelep jó. Egyedi, és mára már összeért a hangzás, leestek a sallangok, profi a produkció. Minthogy a zenészek is azok, s nem csak egyetlen zenekarban bizonyítják ezt, a tagok olyan formációkban lépnek fel, mint a ColorStar, a Korai Öröm, a Dep’Art, a Stukker és a Meszecsinka. Azt este másik fellépője, a Cabaret Medrano sem mai gyerek, a Kamondy Imre köré szerveződött, mára már csaknem állandónak mondott zenésztársulat évek óta viszi klubról klubra pesti és más meséit, melyek a kuplé, a sanzon és az alternatív stílus keveredésével filmszerűen elevenednek meg a zenekar előadásában. Jól táncolható, fülben ragadó dallamokra vágyóknak erősen ajánlható.
MIDNIGHT MUSIC
Ha valaki netán azt mondta volna vasárnap délután, hogy este könnyezni fogok a meghatottságtól, kinevetem. Hiszen „csak” a Fesztiválzenekar éjszakai projektjére indultam, immáron másodszor, mert előző alkalommal egyszerűen nem jutott eszembe, hogy nekem vasárnap éjjel még dolgom lehet a koncerttérben… Most már bánhatom ezt a kihagyott alkalmat, mert bármikor szívesen lemondok a vasárnap esti ejtőzésről, ha Fischer Ivánékról van szó. Mitől annyira jó a Midnight Music? Amit eddig is tudni lehetett róla, az az, hogy éjjel zenélnek és babzsákokon lehet henteregni közben. Plusz értékelik, ha bringával jön vki. Ez már magában is elég lenne. A bónusz az, hogy ezeket a bizonyos babzsákokat vasárnap este nemcsak a zenekar és a Millenáris lelátójának „rendesüléses” része között helyezték el, hanem a kör alakba elhelyezkedett zenekar székei közé is bekészítettek egyet-egyet. Ott ülhettél a hegedűs vagy a zongorista lábánál, ha akartál, olyan közelségből tapasztalva meg a zenét és a hangszeres játékot, amelyre egyszerűen nincs lehetőséged, hacsak nem zenészcsaládból származol. Ízületi okokból mi a lelátón foglaltunk helyet, viszont így az egész roppant színes és roppant élő színpadot be lehetett látni. Maxi szimpatikus volt, hogy Fischer Iván attól a perctől ott állt a dobogóján, amikor kinyitották a kapukat, és aktívan közreműködött abban, hogy mindenki helyet találjon magának. Rövid és szellemes konferanszai olyan művészről tanúskodnak, aki bár sokat tud a zenetörténelemről (is), ezzel azonban nem hivalkodik, viszont szeretné, ha olyanok is „beavatódnának” a dologba, akik eleddig nem sokat randiztak a komolyzenével. A humor pedig olyan beavatási eszköz, amely gyorsan és hosszú távra elkötelezetté teszi a delikvenst…A humornál ezen az estén csak egy erősebb jelenség létezett: a zene. Amikor felcsendültek Prokofjev zongoraversenyének (3.,C-dúr) első taktusai, lágyan, finoman, az annyira váratlan és gyönyörű volt, hogy kicsordultak a könnyeim. Azon az estén nem utoljára. A szép még az volt az egész történetben, hogy a zenészek is az „utcait” vették fel, így a vendég Alexander Toradze zongoraművész, Prokofjev-„szakértő” is kapucnis pulcsiban játszotta végig a darabot. Az egész színes volt és vidám és könnyed és boldog. Az igazi meglepetést azonban az Igor herceg című opera (Borogyin) – mint sokak számra kiderült – ismerős részletének előadása hozta, ugyanis a női kórus belépőjekor felpattant a zenészek lábainál helyet foglaló hölgyek egy része, akiket eleddig nyilván közönségnek néztünk, és bekapcsolódtak énekükkel az előadásba, majd, miután kicsodálkoztuk magunkat a dolgon (könnyezés including), felpattantak férfiak is, ezúttal a lelátón, elszórva, és ezzel megvolt a férfiszólam is (egészében a Cseh Filharmónia-énekkar Brnóból). Óriási volt. A szűnni nem akaró tapson, a hujogatáson és a dobogáson kívül az volt a gyönyörű a végén, hogy egymástól függetlenül, de előttem és mögöttem is összeölelkeztek az emberek, megköszönvén a másiknak, hogy ilyen élményben lehetett része. Kell még ehhez valami? Igen: a következő dátum, ami április 26.
(Bocs, fotók most nincsenek, a gép kórházban, a kezelő meg pihen, és élvezi...)
Szólj hozzá!