Én az együttes alakulásáról úgy szereztem tudomást, hogy a Szigeten egyszer csak odajött hozzám Balahoczky Pisti, a Vidámpark akkori basszusgitárosa, akit még a 80-as évek végéről, a Fekete Lyukból ismertem, és egy időben elég sokat buliztunk együtt, meg a Vidámpark koncertjeire is járogattam, hogy figyelj, az van, hogy kiszállt a teljes társaság a Vidámparkból, és Colorstar néven csináltunk egy zenekart, de tök más zenét fogunk játszani. Hogy miért pont a többek közt a képcsövének időnkénti felrobbanásáról is elhíresült első magyar színes tévé nevét választották, az számomra azóta sem derült ki.
A srácok aztán az elmondottak szerint is cselekedtek. Nem tudom már, mikor voltam az első koncertjükön, de emlékszem, hogy a Vidámpark után nem voltam elragadtatva magától a műfajtól, kissé talán Korai Öröm-epigonnak tűntek (a Korai Öröm ekkorra már bizonyos körökben elég jó nevű csapatnak számított, és a két zenekar tagjai ismerték is egymást, sőt, később Szalai Peti gitáros tagja is lett a Korainak is, és mind a mai napig zenél ott is), akkoriban ének még csak hellyel-közzel volt a számokban (sokszor azóta is csak valamiféle narrátorszöveg-szerű szövegmondás van, de azért Keleti András gitáros jó pár éve már énekel is), nem volt ugyan rossz, bár messze nem az a zene volt, amit a kedvencemnek neveznék.
A későbbi időkben aztán elindult az elektronikus műfaj felé az egész, ami még távolabb esik tőlem, és valahogy ez a szeletelős zene nem igazán bírta azóta sem befészkelni magát a lelkivilágom mélyére. Ezzel semmiképp nem azt akarom mondani, hogy rossz zene, mert erről szó sincs, csak olyasmi, amit otthon biztosan nem tennék fel, de amit azért – legalábbis a számomra befogadhatóbb számokat – koncerten mégis szívesen hallgatok (nem ez az egyetlen együttes, akikhez így állok, a VHK-val is úgy vagyok, hogy élőben az igazi, bár az más okok miatt), mondjuk évente 2–3-nál azért lehetőleg nem több alkalommal. Idén ez volt az első.
A koncert a beharangozott időponthoz képest némi késéssel és a legelső lemez címadó dalával (Heavenicetrip) indult, és később is vissza-visszanyúltak a legelső időszak dalaihoz is (az Imarobot és a ráadásban a Six Steps on The Moon biztosan elhangzott; hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindegyiket magamtól ismertem fel – ezen okok miatt nem is vállalkoznék az elhangzott művek teljes vagy akár csak közelítő listájának felsorolására –, de szerencsére volt a közelben a Colorstar életművét nálam sokkal alaposabban ismerő ismerős), sajnos, annyira nincs már a fülemben a 18–20 évvel ezelőtti hangzásvilág, hogy meg tudnám mondani, mennyire szólt ez most másként, mindenestre nagyon jó hangulatú koncert volt, és a hangzásra sem lehetett sok panasz a Dürer nagytermében (amit én az ELTE angol tanszék nagyelőadójaként ismertem meg valamikor az 1990-es évek elején, hogy előtte, még a pártfőiskola időszakában mi volt, arról fogalmam sincs). A látvány szintén nagyon ki volt találva, a zenészek elé tett tüllszerű vásznakra (az énekes előtt kerek, a többiek előtt kb. 2,5×2,5 méteres téglalap) vetítettek mindenféle képeket, néha magukat a zenészeket, néha valami teljesen mást, amitől a zenészek néha látszottak, néha nem – az elején kicsit meg is voltam zavarodva, hogy hol vannak a zenészek, de aztán felismertem Somogyi Feri jellegzetes rasztáját az árnyék alapján, majd később sorra a többieket is, csak kicsit erőltetni kellett a szememet és a képzelőerőmet –, az énekes előtti kerek vetítővászonra vetített mozgóképekbe öltek talán a legtöbb fantáziát, de a színpadkép teljes látványvilágán látszott az elképzelés, valamint a belefektetett számos ötlet és valószínűleg nem kevés munka, a zenekar és a stábja is minden dicséretet megérdemel ezért az előadásért.
Tényleg méltó volt egy 20 éves jubileumhoz.
Mint említettem, nekem igazából nem ez a zeném, úgyhogy a trance felé erősebben elhajló számoknál talán kissé kevésbé voltam lelkes, mint a koncertet egyébként végigtáncoló közönség java része – megjegyzem, a zenekarnak sem lehetett panasza a közönségre, láthatóan élvezték a bulit –, a chill-outosabb hangulatúak valahogy jobban tetszettek, meg az olyanok, mint a több mint kétórás koncertet a ráadásban záró Aalomadalom, amit igazán műfajba sem tudnék sorolni (ha őszinte akarok lenni, a többit se biztos), de több műfaj is keveredik benne, még a kissé távolinak tűnő világzene is egy cigányzenei részlet erejéig.
A koncert közben egyszer kimentem levegőzni az udvari tánctérbe, ahol épp Zsazsa, a Carbonfools (valamint a Meryl Shagall és egyéb zenekarok) egykori basszusgitárosa DJ-zett éppen, a táncparketten én voltam az egyetlen (mert keresztül kellett menni rajta a kajapult irányába), megígértem, hogy egy órán belül intézek majd pár embert, ne érezze ennyire egyedül magát. És a koncert után visszanézve elmondhatom, nem ígérgettem felelőtlenül, akkor már tele volt a parkett.
Viszont, hogy ne legyen azért tökéletes az este, itt ittam életem messze legrosszabb Krušovice sörét. Érdeklődtem is a pultnál, hogy mi ez a szörnyűség, hiszen nyáron még kiváló volt itt ugyanez a sör, mire valaki felvilágosított: ja, mert nyáron még Csehországban főzöttet csapoltak, most meg már Sopronban készültet, és a jövőben ez lesz a Zlatý Bažant helyett a minőségi sör.
Hát erről ennyit.
Fotó: ColorStar FB
Szólj hozzá!