Káprázatos díszletnek bizonyult a Duna az Ethno Darwin (Busák Attila, Réti András, Süle Ferenc, Rónaszegi Gábor Elek) koncertjéhez. A 2010-ben alakult formáció az A38 kiállítótermében lépett fel – a fúziós zenével tökéletesen fuzionált a hatalmas üvegfelületen át bámulható nagy víz: mintha maguk a space rock és dzsesszfunk futamok borzolták volna a hullámokat. Az embernek az az érzése támadt, mintha a hajók is ütemre mozognának: a lassabb tempónál lomhán lökték magukat előre, míg a funkysabb számoknál virgoncan ülték meg a hullámokat. A fiúk 2014 végén jelentetik meg a Nincsidő című első „igazi” lemezünket, a koncert alkalmával azonban nagyon is volt idő megismerkedni velük. Egy pocsékul indult hét első estéjén gyógyír volt minden létező sebre a finoman nyomuló, a zsigerekbe lassanként bekúszó zene, s a ritmikáját és műfaji változatosságát tekintve tökéletesen összeállított menü előrevetítette a lemez felépítését. A néhol a korai Generálra, a mostanában újra aktív EAST-re és a régi-régi, még nem slágergyáros LGT-re emlékeztető dallamok tökéletesen integrálódtak a modern stílusba, s hol szöveggel, hol a nélkül alkottak egységes hangzást.
Jobbára persze a hajókat figyeltük, csak a fülünk tapadt mohón a színpadra. Ugyanis a miénkhez hasonló mohósággal falta egymást két pár – szerencsétlenségünkre, mindkettő pont előttünk, egy sor különbséggel, fésűben, hogy még véletlenül se maradhassunk le arról, ahogy megállás nélkül tuszkolják le a nyelvüket egymás torkán. Egy ültetős, ráadásul dzsesszkoncerten az ember mindenre számít, csak arra nem, hogy a vájt fülű közönség hozzá legközelebb eső része folyamatosan a másik szájában vájkál. Mondjuk, ez volt a jobbik verzió, mert ha nem smároltak – néha abba kell hagyni az egymásra tehénkedést, mert álló farokkal aztán tényleg nem túl komfortos dzsesszt hallgatni –, akkor pofáztak. Amikor észlelték rosszallásunkat, akkor intenzívebben smároltak és hangosabban beszéltek. Így jobbára tényleg inkább a hajókat figyeltük, és csak az Ethno Darwin keltette szimpátiánk akadályozta meg, hogy felálljunk, és otthagyjuk az előjátékot.
Ez a koncert ugyanis az előjátéka volt a következő, ám stílusában és hangulatában egészen másfajta koncertnek: a Child Abuse fellépésének. Nos, a zenéjük tökéletesen korrelált a zenekar elnevezése által kiváltott felemás gondolatokkal. Kollégám szerint létezik a SWAT-nak olyan tréningje, amely során bezárják a speciális egység tagjait egy helyiségbe, és teljes hangerővel rájuk eresztenek valami hardcore, noise-os trashmetált. Az győz, aki legtovább bírja becsavarodás nélkül. Nos, mi nem lennénk jó SWAT-osok, mert a kolléga mindössze másfél, én mondjuk két teljes számig bírtam a kiképzést (nem minden következmény nélkül…). A koncert botladozva indult, mert Tim Dahl nehezményezte a rávetülő kék színű fényt, amitől szerinte olyan az egész, mint a Miami Vice. Ezen meg a LED-es egyencipőfűzőn és pólón még elröhögcséltünk, de aztán az arcunkra fagyott a mosoly, amikor belecsaptak a húrokba. Az A38 blogján „zajpalotának” titulált összhatás inkább olyan volt, mint amikor egy felhőkarcolóra elképesztő mennyiségű savat öntenek, amitől az összedől. A lelkes közönséget nézve nyilván volt mindebben rendszer, nyomokban még mi is felfedeztük, noha elsőre igencsak úgy tűnt, itt egyetlen embernek van koncepciója és köze a dzsesszhez: a dobosnak. A hanghatást még tovább fokozta a kontrollálatlannak tűnő, ámde nagyon is koncepciózus mimika is, amitől az embernek az az érzése támadt, hogy jobb mielőbb lelépni, mielőtt valami bajunk történik. Mintha még a hajók is nagyobb sebességre kapcsoltak volna, szinte rémülten húztak el mellettünk. „Na, erre csókolózzatok, bakker!” – néztem körbe, de már nem voltak ott a gerlepárok. Tollukat vesztve gubbaszthattak volna a rúdon…
Próbáltuk visszaidézni az Ethno Darwin hangulatát, hogy visszatereljük a normális tartományba a szívverésünket, és hogy megvigasztaljuk törődött a dobhártyánkat. Kifele menet azt is konstatáltuk, hogy füldugót osztottak a koncerthez, de mivel mi nem jártunk arrafelé a szünetben, lemaradtunk róla. Legközelebb kipróbáljuk azzal. Meg egy kellőképpen szigetelt búvárharanggal.
Fotó: Nagy J. Zsuzsanna
Szólj hozzá!